Lecsapta Fraizert – George Foreman-sorozat, 1. rész

Mondják, az ökölvívás az önvédelem édes tudománya – sweet science of self de­fense, ahogyan Angliában és a tengerentúlon elnevezték –, de a színes bőrűek által lakott negyedekben a bunyónak ezt a már-már filozofikus megfogalmazását jóval egyszerűbben értelmezték: ha kellett, odacsaptak. A nagy vagányok nem várták meg, amíg a másik szájon vágja őket, hittek az első ütés(ek) sodró lendületében és ami ezzel járt, a meglepetés erejében. S még valami: bokszkesztyű sem kellett, szóba sem került, hány unciással állnak ki egymás ellen… Az utcák, terek öntörvényű „bajnokságában” ring sem volt.

George Foreman Texas állam Marshall városában született egy hétgyermekes családban ötödikként 1949. január 10-én. Idővel már akkor sem kis termetével és agresszív természetével menő volt a houstoni flaszteron, ahogy a szemtanúk állították, nem volt szüksége fegyverre, ő maga volt a fegyver – lásd fentebb. Alkoholista apja mellett 15 évesen abbahagyta az iskolát, onnantól az utca nevelte, ahogyan később ő mondta erről az időszakról:  „Sohasem volt a zsebemben 26 cent, ennyibe került a menzán egy ebéd.”  Ez idő tájt felfigyelt egy televíziós hirdetésre, amelyben az Egyesült Államok munkaügyi minisztériuma képzési program (Job Corps) keretében ingyenes oktatást és szakmát biztosított 16 és 24 év közötti fiataloknak. George ács- és kőművestanulónak állt. A srácok néha bokszoltak – ehhez tudni kell, számos országban az ökölvívás a nevelés része –, s egy bokszrajongó felügyelő, Charles Broadus felfigyelt George-ra, miután elmondták neki, hogy a 16 éves Foreman elintézett egy nála jóval kisebb kölyköt. Az Air Force egykori századosa megkérdezte, miért nem a hozzá hasonló kaliberű fickókkal hősködik. „Elég nagy vagy és elég kemény, hogy bunyózz!” – mondta neki, s Foreman ráállt – már csak azért is, mert felvetődött, hogy lecsukhatják… Egy ideig hezitált, mert imádta az amerikai futballt is – kedvence a korszak sztárja, Jim Brown volt, akit egyébként mi, magyarok a Piszkos tizenkettő című második világháborús filmből ismerhetünk –, de végül a bunyó mellett döntött.

Amatőrként 16–4-es mérleggel érkezett a mexikóvárosi olimpiára, amelyen tarolt. A nyolc közé jutásért a lengyel Lucjan Trelát még „csupán” pontozással győzte le, a negyeddöntőben Ion Alexét verte meg a 3. menetben döntő fölénnyel, pedig a román egyáltalán nem volt kutyaütő, igaz, nagy eredményeit az 1968-as játékok után érte el: rá egy évre Európa-bajnokságot nyert, 1973-ban harmadik lett a kontinensbajnokságon, az 1972-es müncheni olimpián – a 16 között a mi Réder Jóskánkat győzte le – csak a kubai Teófilo Stevenson verte meg. Foreman az olasz Giorgio Bambinivel már a második szakaszban befejeztette a küzdelmet (technikai KO), a fináléban a szovjet színekben bokszoló Jonas Cepulist is döntő fölénnyel győzte le, pedig a litván addigi három összecsapásán ugyancsak TKO-val bizonyult jobbnak… Mindössze 19 évesen olimpiai bajnok lett, s híressé vált a fénykép, amelyen George a szorítóban egy amerikai zászlócskát lenget – ez azért is volt különleges, mert néhány nappal azután történt, hogy két szintén színes bőrű honfitársa, a 200 méteres síkfutásban győztes Tommie Smith és a bronzérmes John Carlos a dobogón magasra tartott, ökölbe szorított fekete kesztyűs kézzel tiltakozott a kisebbségek elnyomása miatt.

A sportág amerikai történetében nem volt egyedülálló, hogy az olimpián eredményes bunyós profinak álljon. Cassius Clay az 1960-as római játékokon végzett az első helyen félnehézsúlyban, Joe Frazier négy évvel később Tokióban a királykategóriában. Clay még abban az évben bemutatkozott a hivatásosok között Tunney Hunsaker legyőzésével, Frazier egy évet várt erre, 1965-ben Woody Goss ellen aratta első profi győzelmét, Foreman alig több mint fél év múlva, 1969 júniusában náspángolta el Don Waldheimet. A tengerentúlon ezt az utat járták, a sikeres olimpiai szereplés arra volt jó, hogy a bunyós minél előbb a hivatásosok táborába kerüljön. Az 1956-os melbourne-i olimpián Papp László döntőben legyőzött ellenfele, José Torres sem kesergett sokáig, profinak állt, s félnehézsúlyban profi világbajnok lett.  

Foreman nem volt becsvágy híján, a profi kezdetekre így emlékezett: „Nem dúsgazdag ember akartam lenni, csak a világ legjobb nehézsúlyú bokszolója.”  A negyedik meccsén kiütötte Chuck Wepnert, akiről Muhammad Ali elleni mérkőzése alapján Sylvester Stallone Rocky filmes karakterét mintázta. Első jelentősebb ellenfelének 1970 februárjában a jó mérleggel (76–5–8) álló argentin Gregorio Peralta bizonyult, aki ellen tíz menetben megszenvedve csak pontozással nyert. Még ebben az évben a kanadai George Chuvalót, majd 1971 májusában ismét Peraltát győzte le a pánamerikai bajnoki címért, ezt követően 1972-ben címvédő meccsen az argentin Miguel Angel Paezt a második etapban. Még egy siker, és 37 veretlen mérkőzéssel a háta mögött vb-címmérkőzés kapujába érkezett.
Joe Frazier és George Foreman pályafutása ezen a ponton találkozott először.

Már említettük, Smoking Joe – Füstös Joe –, alias Joe Frazier is az olimpiai aranyérem megszerzése (1964, Tokió) után vágott profi karrierbe (1965). Az első 15 találkozóján nem kellettek pontozók, csak egyszer. Két nevesebb ellenfelét, az argentin Oscar Bonavenát és Chuvalót is elintézte, utóbbi ellen 1967. július 19-én nyerte meg 17. összecsapását. Első címmérkőzését New York állam bajnokságáért vívta Buster Mathis ellen 1968. március 4-én. A meccs elsősorban Fraziernek volt fontos – leszámítva persze az övet –, mert Mathis az amatőrök között kétszer is megverte őt, ráadásul az egyik a tokiói olimpiai részvételről döntött. Végül Fraziert azért nevezték Mathis helyett, mert legyőzője megsérült… A profik között Joe technikai KO-val vágott vissza. A honfitársa, Jerry Quarry elleni 1969-es küzdelmét a The Ring Magazine az év legjobb mérkőzésének választotta. Frazier ezen a meccsen azt is megmutatta, nemcsak elsöprő erővel rohamoz, ha kell, a védekezése is egyre zártabb. A WBA világbajnoki címéért bokszolhatott 1970. február 16-án Jimmy Ellis ellen, s nem kellettek pontozók… Vb-övét Bob Foster ellen védte meg KO-val, ezzel már Muhammad Ali is látótávolságon belülre került.

Néhány gondolat erejéig érdemes kitérni Alira. A minden idők legjobbjának tartott nehézsúlyú 1967. március 22. és 1970. október 26. között nem léphetett ringbe, mivel bevonták a sportolói engedélyét. A katonai szolgálat megtagadásáért – ne feledjük, folyt a vietnami háború – a bíróság 10 000 dollár megfizetésére és öt év börtönre ítélte, a WBA pedig megfosztotta világbajnoki címétől. A fellebbezés eredményeként csupán három évet kellett bunyó nélkül töltenie. Noha minden vádpontban bűnösnek mondták ki, óvadék ellenében végig szabadlábon élt. Az üresen maradt vb-trónért mérkőzéssorozatot írtak ki, amelyet Ali edzőpartnere, Jimmy Ellis nyert meg, 1968. április 27-én Quarryt verte meg pontozással, aztán Floyd Patterson ellen megvédte övét. De jött Frazier és 24 győztes meccsel a háta mögött elintézte. A győztes 1971. március 8-án léphetett kötelek közé a Madison Square Gardenben a szintén veretlen Ali ellen, akin meglátszott a ringrozsda: Frazier pontozással nyert 15 menetben. 

Jöhetett Big George: Smoking Joe menedzsmentje az Ali elleni visszavágó jegyében választott ellenfelet. Egyfelől a 37–0-s makulátlan mérleg szólt mellette, de az is, hogy a 191 centi magas Alihoz hasonló termetű bunyóst kerestek, az öt évvel fiatalabb, 193 centis Foreman éppen megfelelt. Úgy okoskodtak, Foreman képtelen lesz ellenállni Frazier rohamainak. Azonban más történt 1973. január 22-én a jamaicai Kingstonban: a kihívó szó szerint megsemmisítette ellenfelét. Arthur Mercante mérkőzésvezető a második menetben 1:35 percnél beszüntette a küzdelmet, Foreman technikai KO-val nyert. Az igazsághoz hozzátartozik, Big George kihasználta a termetéből fakadó előnyét: rendre eltaszította magától a támadásba lendülő Fraziert vagy éppen lefogta. Howard Cosell tévériporter, ahányszor leütötték Smoking Joe-t, elkiáltotta magát: „Lemegy Frazier!” Hatszor kellett megismételnie… A mondat tágabb értelmezést is nyert Amerikában: arra is használták, ha valami vagy valaki leszálló ágba került.

A Ring Magazine rangsorában 1973-ban ez volt az év mérkőzése.  

(A következő részben: Muhammad Ali megállította)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)