„Jó emberektől kaptam jó tanácsokat, amelyeket meg is fogadtam” – Kőbán Rita 60 esztendős

Vágólapra másolva!

2025.04.10. 07:55

Címkék

Állócsillagként ragyogta be legalább egy évtizeden keresztül a magyar sport egét a kétszeres olimpiai bajnok, összesen hat olimpiai érmet szerző, kilencszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok kajakos, Kőbán Rita, aki április 10-én tölti be a 60. életévét, és aki legutóbb az M4 Sport – Az Év Sportolója Gála nagyköveteként természetéhez oly közel álló módon lépett az Ónodi Henrietta gyógyulását segítő jótékonysági gyűjtés élére. „Boldog vagyok és kiegyensúlyozott, mert megbékéltem sok mindennel. Szép életem van és végre jut idő saját magamra is. Semmit sem bántam meg, és nagyon örülök neki, hogy mindent, amit a sport adott, átélhettem és megkaptam a sorstól” – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak a születésnapos bajnoknő.

– Elképesztően gazdag pályafutás az öné az érmek és az elismerések listáját böngészve, mintha a végtelenbe lapozna az ember. Kiemelhető ebből a csaknem három évtizeden át tartó sikerkorszakból olyan periódus, amelyet személyes aranykorának is érez?
– Igen, egyértelműen. Nagyjából az a tíz év, miután 1990-ben vegetáriánus lettem és alapjaiban megváltozott az életem. Elkezdtek elmaradni a különféle betegségek, és ez elképesztő lökést adott a pályámnak, mert háromszor annyit tudtam hirtelen dolgozni. Az utolsó tíz év húsfogyasztás nélkül telt, gondolom, nem volt bennem annyi méreganyag, és így sokkal jobban regenerálódtam. Onnantól kezdve mind mentálisan, mind fizikailag ki tudtam teljesedni, ami magával hozta az igazi eredményességet is. Csaknem belebetegedtem én is az átállásba, de akkor azt ajánlották, hogy vagy szedjek gyógyszert, vagy hagyjam el a húst. Mivel az első opciót kizárt dolog volt a nyolcvanas évek elején félrekezelt – akkor még nem ismert – mononukleózis miatt, aminek következtében nagyjából öt ujjnyival nagyobb lett a májam, maradt a másik megoldás. A májnagyobbodás miatt évekig C-vitamint sem szedhettem, nemhogy bármi mást… – teszi hozzá Kőbán Rita némi éllel a hangjában. – Én úgy szeretek a tükörbe belenézni, hogy ne jöjjön le a foncsor, ha visszanéz a tükörképem, és ez nem változott máig sem…

Elegáns esélyiben az Operaházban a januári M4 Sport – Az Év Sportolója Gála nagyköveteként

– De ön amúgy is arról volt híres, hogy a munkabírása is elsőrangú, nem csak a tehetsége kiemelkedő…
– Szerettem dolgozni, szerettem elfáradni és hatalmasat dobott a teljesítményemen az a korszak, amikor végre nem kellett a betegségekkel küszködnöm. Engem a sérülések nagyjából elkerültek, de a húsfogyasztás elhagyásáig minden felkészülési időszakomat meghatározta, hogy beteg leszek-e vagy sem. Csak ismételni tudom: az életmódváltás engem teljesen átformált. Közel járok ahhoz, hogy vegán legyek – a lelkemnek is sokat ad, hogy ezzel is védem az állatokat, mert nekem ez az ügy rendkívül fontos.

– Amikor a januári M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán megjelent az Operaház színpadán – noha ismerjük egymást jó néhány évtizede –, ragyogóbb volt, mint valaha. Ha már a tükör szóba került, ön is ezt látja benne?
– Hm, pedig az évek múlnak… De a bölcsesség és a tudás, amikor megértesz és elfogadsz bizonyos válaszokat, ad egyfajta megnyugvást, s talán ez látszik most rajtam. És az, hogy csaknem öt évtized után végre jut egy kis időm magamra is… A megbékélést az idő hozza el, hiszen nincsen semmilyen jelentős „tragédia” az életemben. Azt, hogy nincsen gyermekem, hogy nincsen családom, már elfogadtam.

2019: az ő kézlenyomata is felkerült a Sportcsillagok Falára a Testnevelési Egyetemen

– Ez a felismerés mostanra érlelődött meg önben? Esetleg korábban fájt még?
– Nem fájt korábban sem, mert a kajakozás teljesen kitöltötte akkoriban az életemet. A sportpályafutásom befejezése után pedig mindig találtam magamnak olyan feladatokat, amelyek maximálisan lekötötték az energiáimat. Én mindig úgy gondolkodtam, hogy ha kell, úgyis megtörténik. Vagyis, ha el akar jutni hozzám egy lélek, akkor el fogja intézni, hogy ő jöhessen. Nagyon sokan kérdezik, hogy nem bántam-e meg, hogy nem lett gyerekem. Csak azt tudom erre válaszolni, nem tudom, hogy mit veszítettem. Ezért inkább mindig azt néztem, mit nyertem azon az úton, amit viszont bejárhattam. Eközben persze óriási örömmel töltött el, hogy mások szülők lettek, hogy gyerekeik születtek és a felnevelésükben kiteljesedtek. Én próbáltam szeretni mások gyerekeit és megtanítani őket mindenre, amit én adhattam nekik. Remélem, hogy ez valamennyire sikerült is.

– Érdekes, hogy ezt említi, hiszen edzőként is rendkívül sikeres volt az MTK-ban. Úgy tudom, hogy ezt az utat mégis elengedte mostanra.
– Több mint tizenegy évig dolgoztam a kék-fehéreknél edzőként, teljes erőbedobással. Valóban abbahagytam az edzősködést, ami nekem nagyon nagy stressz volt, és tényleg letettem ezt a „csomagot”. Majdnem két esztendeje, hogy befejeztem, és akkoriban nagyjából tizenkét órányi alvásra volt szükségem, hogy kipihenjem magam. Egy nehéz és hosszú küzdelem kezdődött el azon a nyáron, amikor a nagy forróság miatt édesanyám egészsége sajnos megromlott. S noha korábban megígértem a tanítványaimnak, hogy segítem őket, ameddig csak tudom, azon a ponton nem lehetett kérdéses, kit választok. A nővéreim nyugdíj előtt állnak, nekik fontos volt, hogy munkában maradjanak, így én lettem anyukám fő támasza. A fájdalmas út végén csaknem egy hónapja kellett elköszönnöm tőle, de amíg tehettem, vele és mellette voltam. Ismét fontosnak éreztem, hogy úgy hajthattam álomra a fejemet, hogy semmit sem kellett megbánnom, mert a tudatalattit nem lehet becsapni. Ez is egy fontos felismerés, amit a sportból hozok.

Mészáros Erika; Dónusz Éva; Kõbán Rita; Czigány Kinga — 1992, Barcelona: az „aranyos” négyes, Kőbán Rita, Mészáros Erika, Czigány Kinga és Dónusz Éva

– Az édesanyja jelentette a legnagyobb kötőerőt gyerekkorában is?
– Kisgyerekként a fogadott, nem vér szerinti nagymamám, a Karcag mama, a Rebeka mama volt nekem a minden. Hozzá jártam nyaralni Karcagra, innen a név. És mivel ötödik gyerekként otthon már kevesebb energia jutott rám, valahogy nála kaptam meg azt a figyelmet és törődést, amire minden kisgyerek vágyik. Később a sporttársak és edzők közössége volt az igazán fontos nekem. És bevallom, nagyon szép szerelmeim voltak, boldogan gondolok vissza ezekre a kapcsolatokra, mert sokat adtak – már amennyi időm és energiám maradt rájuk a kajakozás mellett. Nagyon hálás vagyok ezekért az érzelmekért, mint ahogy hatalmas köszönettel tartozom azoknak a barátnőimnek is, akik harminc-harmincöt éve kitartanak mellettem, pedig nem volt könnyű dolguk az én életvitelem mellett. Én most érzem először, milyen egy átlagos szerda délután elmenni velük kávézni, úgy, hogy nem kizárólag ők alkalmazkodnak hozzám, az én edzéseimhez, edzőtáboraimhoz vagy a tanítványaim menetrendjéhez. Bevallom, felszabadító élmény! Nagy szerencsém volt a barátaimmal mindig, és a versenyzőimnek is azt tanácsoltam, hogy olyan barátokat válasszanak, akik bölcsebbek náluk és akiktől sokat tanulhatnak. Egész életemben jó emberektől jó tanácsokat kaptam, amelyeket mindig meg is fogadtam.

Kõbán Rita — 1996, Atlanta: olimpiai bajnok K–1 500 méteren

– Apropó, tanítványok! Említette, hogy nagy energiát vitt el öntől az edzősködés. De mit adott?
– Elértem mindent, amit ezzel az egyébként egyáltalán nem könnyű korosztállyal, a tizenháromtól tizennyolc éves korú fiú és lány versenyzőimmel lehetett. Bevallom, nehéz ez a korosztály: azt a lelkesedést, azt az alázatot kinyerni belőlük, ami a tényleg szép sikerek eléréséhez kell, roppant nagy energiába kerül. Nem minden versenyző tudja edzőként előcsalogatni mindazt a tanítványaiból, amit magából képes volt. „Ezt én simán megcsináltam az edzéseken a cél érdekében. Te miért nem akarod?” – tettem fel a kérdést sokszor, amire nem kaptam választ. Tényleg mindent elértünk, amit ebben az életkorban lehetett, volt ifivilágbajnokom és Európa-bajnokom, neveltem EYOF-győztes versenyzőt, vagyis igyekeztem az edzősködést is olyan az intenzitással csinálni, ahogy az életben mindent. Értek azért csalódások is, de minden tanítás az életben, semmi sincs véletlenül, valamilyen feladatot adott ez nekem, a karmikusan rám kiszabott terhet elbírtam, megoldottam, és igyekeztem visszaadni valamit abból, amit én is kaptam. Remélem, akkor is emlékeznek majd a mondataimra és kritikus helyzetben is eszükbe jut, hogy mit tanulhattunk együtt, amikor már más edző keze alatt dolgoznak. De közben az élet más feladatot szabott rám, és ezeket fel kellett ismernem az úton.

– Mostanra mi maradt a kajakozásból, abból, ami körül évtizedeken át forgott az élete? Hol őrzi az érmeit, trófeáit?
– A legkedvesebb érmeimet, relikviáimat, az olimpiai és világbajnoki medáliákat egy vitrinben – a többit egy táskában tartom, mert nincs hová kiraknom őket. Amikor előadásra megyek a Halhatatlanok Klubjával, a két olimpiai aranyat azért magammal viszem – korábban fogalmam sem volt arról, mekkora hatással van az emberekre. Kifejezetten kerültem, hogy úgy tűnjön, dicsekszem velük. Aztán amikor kérték, hogy hozzam magammal az olimpiai aranyaimat, és megláttam a boldog arcokat, ahogy hozzáértek, megfogták, kezükbe vették, akkor értettem meg, hogy ezek közül egyik sem az én aranyam, hanem a mi aranyunk. Ezek aranyak a magyarokéi, a miénk, a Józsi bácsié, a Mari nénié, és ezt tizennyolc-húsz évesen még nem érti meg az ember, amikor csak az ego dolgozik. Aztán lassacskán rájössz, hogy mennyi ember munkája és áldozatvállalása kell ahhoz, hogy ez nekem összejöjjön, pedig ebben ők is mind-mind benne vannak.

Kőbán Rita — 2000, Sydney: negyedik olimpiáján ő volt a magyar küldöttség zászlóvivője a megnyitón…

– Ennyi évnyi „rendelkezésre állás” után van-e olyasvalami, amire ön hasonlóan kitartóan várt abban a reményben, hogy végre eljön ennek a „hobbinak” is az ideje?
– Végre megvettem a motoromat. Újra. Hiszen volt már motoros korszakom, de el kellett adnom, mert lószállítót vettem az árából, amikor a sulky és a lovazás volt az első helyen. A motorozásból így jó tizenöt év kimaradt, de most újra van egy chopperem, ami kisebb, mint a régi volt, de nagyon szeretem. Van egy nem túl nagy, de kifejezetten szép lakásom, amiben boldog vagyok és egy kényelmes autóm is a motorom mellett – ennyi nekem elég. És amitől igazán szépek a mindennapjaim, a kiskutyám. Jojó a tizedik a sorban, és az előző kilenc kutyusom összes jó tulajdonságát magában hordozza!

– Nekem mostanra összeállt a kép, hogy mi az oka ennek a látványos harmóniának, ennek a „beérkezettségérzésnek” ön körül…
– Pedig még nem is említettem, hogy életemben először kicsit lusta is vagyok, ami szokatlan, mert valóban tizenkét éves korom óta dolgozom. És szerettem dolgozni, de most nagyon jólesik nem óracsörgésre kelni, ha éppen olyanom van. Türelmes lehetek magamhoz, és ezt meghálálja minden sejtem. Megéltem és megkaphattam nagyon sok mindent az élettől és ezt rendkívül nagyra értékelem. Mindenkire hálásan tudok gondolni, hogy megtehettem és kibontakoztathattam mindazt, ami bennem lakozott. A mottóm akkor is az volt, és azóta is az: élj úgy, hogy ne kelljen szégyenkezni miatta! És én mindig igyekeztem úgy élni, hogy semmit se kelljen megbánni!