„Feladatom van a sporttal” – interjú Kocsis-M. Brigittával

– Mi hajtja?
– Mindig fejlődni akarok. Már jó ideje olyan irányokba haladok, amelyekre vagy nagyon vágyom, vagy amelyektől nagyon félek. Az előbbieket át akarom élni, az utóbbiak azért fontosak, hogy leküzdjem őket.

– Mitől tart?
– Azt hiszem, a szabadságomat féltem a legjobban. Tanulom, hogyan kötődjek.

– A futásban megtalálja a szabadságot?
– A futással és úgy általában a sporttal kapcsolatban a mai napig vannak blokkjaim, és alkalomadtán feltörnek félelmek vagy akár a szégyenérzet is attól, hogy nem vagyok elég ügyes. A kisebbségi érzések, bizonytalanságok a gyerekkoromból fakadnak, túlsúlyos voltam, testnevelésórán számos megaláztatás ért. A legtöbbször felmentésem volt, de sohasem felejtem el például, amikor sorversenyen egymást kellett párban vinnünk a hátunkon a tornaterem egyik végéből a másikba. Engem kiállított a tanárnő, majd amikor mindenki végzett, két fiút megkért, hogy bakfogásban vigyenek át a terem másik végébe, miközben mindenki nézett. Nem bírtak el, elejtettek. Otthon zokogva takartam le minden tükröt, látni sem bírtam magam.

– Mára mennyire tudta leküzdeni a gátlásait?
– Egyre kevesebbszer érzem, de van még feladatom a sport terén. Egy éve elkezdtem egy sportedzői képzést, kifejezetten azért, hogy a félelmeimen felülkerekedjek. Már a linóleumborításon csúszó cipők csikorgó hangjától is megijedtem, amikor ismét be kellett mennem a tornaterembe. De vissza kellett vinnem Brigit oda, ahol bántották, hogy megtapasztalja, hogy most már biztonságban van, nincs mitől félnie. A sport ágazati vizsgám ötös lett, óriási boldogságot éreztem. Még egy év van hátra a képzésből. 

– Szükséges ehhez az érzéshez a végzettség?
– Igen, szeretem a papírokat, akkor kapok objektív visszajelzést arról, hogy beletettem a munkát, megtanultam a tananyagot, hiteles vagyok. Ez hosszú út, lépésről lépésre lehet haladni. Például a párkapcsolatom elején attól is féltem, hogy együtt fussak a párommal, Zsiros Márkkal, aki hússzoros országos bajnok atléta. Ha külön-külön indultunk, semmi gond sem volt, amikor azonban nemrég együtt rajtoltunk, eszembe jutott, hogy ő miattam fut a lassú tempómban, visszafogom őt, miközben a többiek, akik ismerik őt, nem értik, miért nem annyira gyors, amilyen szokott lenni. Rosszul éltem meg, hogy miattam nem az élen fut, hanem a középmezőnyben. Előjöttek a kicsi Brigi félelmei, annak ellenére, hogy Márk nagyon támogató volt velem végig.

– Legyen szó sportolásról vagy más tevékenységről, ön jó akar lenni vagy jól akarja érezni magát?
– Mindkettő. Nem függ össze a kettő, vannak olyan területek, amik mennek, viszont nem érzem bennük jól magam, ilyen a menedzseri szerep, amit igyekszem elhagyni. Festeni viszont imádok, de nem gondolom, hogy egyszer festőművész leszek.

– Elvégezte a coachképzést is. Az ott átéltek, tapasztaltak segítik a nehéz helyzetekben?
– Hogyne! Amikor legutóbb bekapcsolt a szégyenérzetem az említett közös futás alatt, este már a megoldáson gondolkodtam. Feltettem a kérdést, hogy mire tanított engem ez a szituáció, és mit tudok fejleszteni, szóval a végére hálás lettem, hogy világossá vált, itt még dolgom van.

– Amikor elkezdte a médiaiskolát, mi volt az álma?
– Egyrészt szerettem volna felkerülni az iskola falára, ahová azoknak a korábbi hallgatóknak a képét teszik fel, akik címlapra kerültek valamelyik újságban vagy magazinban. Ez attól a pillanattól kezdve motivált, hogy az első nap megláttam, és mostanra teljesült. Másrészt szerettem volna országosan ismert műsorvezetővé válni.

– Bizonyítani akart azoknak, akik korábban bántották?
– Önmagamnak és az általános iskolában engem gúnyolóknak is meg akartam mutatni, hogy „nézzétek meg, hová jutottam”. Ezzel másoknak is példát mutathatok, hogy nem kell lemondani az álmokról, még akkor sem, ha nem annyira kézenfekvő, miként válnak valóra, hanem bele kell tenni a melót, azzal bármit el lehet érni. Sokan gondolják rólam, hogy könnyű nekem, mert szép vagyok és amúgy is csak le kell ülnöm beszélgetni. De ebben végtelenül sok munka van, amire nagyon büszke vagyok. 

– Mit szeretne még elérni?
– Az életem során? Megtapasztalni az anyaságot. Szeretnék meleg családi fészket kialakítani, ahová jó megérkezni és otthon lenni. Ha szakmai szempontból nézzük, szívesen vezetnék esti, élő, nagyszabású show-műsort a televízióban. Viszonylag sok rendezvényt vezettem már, de tévében még sohasem próbálhattam ki a gála műfaját. Azt látom sokaknál, hogy megszereznek valamilyen feladatot, és utána nem akarják elengedni. Én nem ilyen vagyok, minél többet szeretnék tapasztalni az életem során.

– Ha már szóba hozta az elengedést: január elején vette át a Ridikül című műsort Dióssy Kláritól, aki kilenc éven keresztül vezette, kötik hozzá. Volt önben félsz azzal kapcsolatban, hogy a Ridikül „összenőtt” az elődje karakterével, és nehéz lesz átvenni a helyét?
– Sokaktól megkaptam ezt a kérdést, de nem tartottam ettől. Ha engem választottak ki, nyilvánvaló, hogy képesnek tartanak rá. Nekem nem feladatom helyettesíteni vagy pótolni Klárit, a saját személyiségem szerint kell vezetnem a műsort. Már a casting előtt is biztosított a támogatásáról, egyszer bementem megnézni a kulisszák mögül, hogyan vezet egy adást, és amikor megkaptam a lehetőséget, már aznap felhívtam és egy órán át beszéltünk olyasmikről, amikre csak ő tudja a választ. Jó érzés, hogy bízik bennem, szerintem ez fontos. Nekem is jó érzés volt, amikor az M5 kulturális csatornán futó Novumot Argyelán Kriszta vette át tőlem, akit nagyon jó műsorvezetőnek tartok, úgy érzem, jó kezekben van a műsor. 

– Mennyire számítanak önnek a visszajelzések?
– Attól függ, ki adja. Kommenteket egyáltalán nem olvasok. Ha negatív tartalmú levelet kapok, visszaküldök egy szívecskét. Azt gondolom, ameddig a szerkesztők elégedettek velem és a vendégek jó érzéssel állnak fel egy interjú után, addig jól végzem a feladatom. Mindenkinek nem lehet megfelelni.

– Ha visszatekint, mire a legbüszkébb az eredményei közül?
– Arra az ívre, amelyet bejártam. A kövér, sokat bántott, megaláztatásokkal teli kislányból a szakmájában sikeres televíziós műsorvezető lettem és van egy támogató párom. Szóval mélyről indultam, most valahol középen tarthatok, és ki tudja, hová jutok még. Vágytam a szerelemre, és az élet akkor adta meg, amikor el mertem menni egy futóedzőhöz, akiben megtaláltam a páromat. Mindez azért következett be, mert szembenéztem a félelmemmel.

– Erőt ad, ha megharcolhat önmagával?
– Igen. Szerintem két dolgot kell megtapasztalni, egyrészt azt, ami nagyon vonz, másrészt azt, amitől nagyon félsz. Ha belevágsz, nagy ajándékot ad az élet. Közben azért arra is figyelni kell, hogy ha valamire túlságosan vágysz, hajlamos vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Azt gondolod, hogy ha eléred, onnantól minden rózsaszín lesz és színes csillámpónik repkednek az égen, de ez nem a valóság. Amikor elértem a céljaim, büszke voltam, de megtapasztaltam, hogy a boldogságom nem ezektől függ, hanem attól, hogy milyenek a hétköznapjaim és milyen hangulatot teremtek magamnak.

– A futás mit ad önnek?
– Kettébontanám: van ennek egy mentális része, nagyon jól tudok gondolkodni futás közben, magamban lehetek, másrészt legyőzhetem önmagam, sikerélményt ad, amikor gyorsabb vagyok, mint korábban. Múltkor, azon a bizonyos közös futáson a tizenegy kilométeres táv első felében megfutottam életem legjobb öt kilométerét, de nagyon be voltam feszülve és azt éreztem, hogy kicsi és bizonytalan vagyok. Magamhoz képest jó voltam, mégis rosszul éreztem magam. Ezért is mondom coachként azt, hogy ha jól teljesítesz, de nem élvezed, kiégsz. Szeretném megélni, hogy ha Márkkal közösen futok, azt is élvezni tudjam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 5-i lapszámában jelent meg.)