Békési futballmisszionárius – interjú Tóth Mártonnal

– Ahogy olvastam, személyes futballtörténete egy szovjet színdarabbal indult…     
– Nyolcadikosok voltunk, egész évben próbáltuk a darabot, valami példázat volt a szocialista erkölcsről. Nekem jutott a főszerep. A békéscsabai gyereknapra esett a bemutató, a Téglagyári Kultúrotthonban összesereglett az összes diák, tanár, szülő, rokon. Tudtam, hogy aznap játszik a városban Deák Ferenc, a híres gólkirály a Budapesti Spartacus csatáraként a Békéscsabai Építőkkel. Muszáj volt látnom, elkéredzkedtem hát a tanítónőtől az első félidőre. Ki is mentem a pályához, emlékszem, Deák Bamba rúgott egy hatalmas gólt a disznópiac felőli kapuba. Máig előttem van a kép, ahogy a sárga Artex-labdát utána felemelte, megpuszilta és visszavitte a kezdőkörbe. Úgy belemerültem a mérkőzésbe, hogy ottragadtam a második félidő elejére is. Egy osztálytársam jött szólni, hogy menjek már, mert kezdenék a darabot. Szaladtam, ahogy tudtam, a vonatsínek mentén, bújtam át a veszteglő szerelvények alatt, átértem a felüljáró túloldalára, de már csak a jaminai kultúrotthonból kiözönlő embereket láttam. Atyaúristen, mondtam, itt már nem lesz előadás… Gondolhatja, mit kellett hallgatnom aztán az igazgatónőtől, ráadásul amikor kitudódott a dolog, otthon is kaptam apámtól. De nem ez volt az egyetlen lebukásom.

– Nehéz elképzelni Békéscsaba nagy csínytevőjeként.     
– Pedig néha ügyeskednem kellett, hogy futballozhassak, édesanyám ugyanis féltett tőle, tiltotta. Tizenegy éves koromban meg kellett operálni a térdemet, mert egy esés után csúnya seb keletkezett rajta, és hiába kezeltük a népi módszer szerint ecetes szalonnával. Hozzáteszem, az esetnek a műtét után is lett folytatása, egy kavics két évvel később fordult ki a térdemből, egy másikat meg kilenc évvel később szedtek ki a lábamból. Szóval édesanyám mindent elkövetett, hogy én a játékból kimaradjak. Engem meg a fene majd megevett, amikor hallottam, hogy kint pattog a labda, miközben nekem bent kell a folyosót felmosni, a disznóólat kipucolni vagy a kertben gyomlálni a növényeket. Gyerekként harangoztam, segédkeztem a papnak, odahaza meg vasárnap rendszeresen előadtam, hogy a reggel kilenc órás kismise után a tízórás nagymisén is ministrálnom kellett. Dehogy kellett ministrálnom… Fociztam!

– Hogy kell elképzelni ezeket a focikat?     
– A jaminai gyerekekkel tizennyolcan-húszan mindig összejöttünk, fejelgettünk. Csodálatos játék, sajnos teljesen kiment a divatból. Három a három ellen vívtuk a meccseket az eperfák között, stukkból kettőt ért a gól, a győztes csapat jutalma az egyik szomszéd által esztergált fakupa volt. Alacsony gyereknek számítottam a 157 centimmel, a rendes meccseken tizenöt éves koromig összekötőt játszottam, csak később lettem kapus.

– Az imént mutatta meg a komlói csapattársaitól kapott kedves újságkivágást NB I-es bemutatkozó mérkőzéséről: 1967. április 17., Győr–Komló 9:0. Nem könnyű indulás egy kapusnak.     
– Előzőleg hívtak Egerbe is, de a Szépasszony-völgye és a csinos lányokról híres tanítóképző főiskola könnyen elvonta volna a figyelmem a játékról. Így aztán az anyagilag is kecsegtetőbb komlói lehetőséget választottam. Félig sérülten, a könyökömben összegyűlt egerek, vagyis gennygócok lecsapolása után tettek be Győrben a kezdők közé. Egy félidő alatt nyolcat kaptunk, a kilencedik gól után meg már kínomban azt néztem, miként fogja a segítő gyerek betenni a kézzel állítható eredményjelző táblába a 10-et, amikor a résbe csak egy számlap fér el. Szerencsére nem került sor erre, de az nem esett jól, amikor mögöttem egy labdaszedő kisgyerek bátortalanul megkérdezte tőlem: „Bácsi, maga most véd először az NB I-ben?” Igen, kisfiam – mondtam, – és lehet, hogy utoljára is.

– Nem így történt: ha megfordítjuk a cikkmontázs lapját, az úgynevezett „Holdfényes oldal” másik felén ott a „Napfényes oldal”. Miként élték meg Békéscsabán, hogy az Előrével – a klub története során először – 1974-ben az első osztályba jutottak?     
– A csapatból jó néhányan eleget tettünk fogadalmunknak, és a siker örömére bajuszt növesztettünk. Jó szívvel emlékszem vissza arra az időszakra, futballistaként és sportvezetőként összesen húsz évet töltöttem a Békéscsabánál. Játszottam Mezőtúron, Bánkúton, a Debreceni Vasöntőben és a Hódmezővásárhelyi MEDOSZ-ban, mielőtt Turay András hívására 1965-ben a Békéscsabai Előréhez igazoltam. Aztán jött a komlói kanyar, és 1968-tól ismét Békéscsaba, 1978-ban fejeztem be felnőtt-pályafutásomat.

– Legalábbis a hivatalos részét, az aktív sporttól máig nem szakadt el. Hányszor úszta át a Balatont?     
– Ha jól számolom, huszonegy alkalommal vettem részt a szervezett tóátúszáson. Legutóbb 2022-ben. Két óra tíz perc a legjobb időm, három éve elég rossz állapotban három óra nyolc percet úsztam, ezzel nem vagyok megelégedve, úgyhogy szeretnék még rajthoz állni. De ezt csak halkan mondom, hogy a feleségem meg ne hallja.

– Sokan szeretnének ilyen terveket szőni nyolcvanegy évesen.     
– Sajnos jó néhány egykori játékostársam, barátom nincs már köztünk. Hogy én itt vagyok, annak is köszönhető, hogy megtanultam, nem szabad két végén égetni a gyertyát. Amikor gépésztechnikus-gyakornokként kapusnak Bánkútra kerültem a megyei bajnokságban szereplő csapatba, és igyekeztem sportszerűen élni, kaptam a helyiektől a megjegyzéseket. „Nem lesz belőled így futballista” – mondogatták, és ezt még le is nyeltem, de amikor azzal jöttek, hogy megjátszod magad, mert neked gépésztechnikusi okleveled van, az már bántotta az önérzetemet. Hát akkor én is elkezdtem inni velük, előbb egy pohárral, aztán egy korsóval, aztán több korsóval. Volt olyan, hogy ötvenliteres hordót vettünk a meccs után, mert bezárt a kocsma, nem volt több sör. Nagyon rossz időszak volt, nem vagyok rá büszke. Valószínűleg Isten fogja a kezem, mert megmenekültem a bánkúti csapdából, köszönhetően a Debreceni Vasöntő csapatától kapott lehetőségnek. Akkoriban mondta az SZTK főorvosa, hogy Marci, ha maga élni akar még, gyorsan fejezze be ezt az életmódot. Hallgattam rá.

–  Januárban üvegtrófeával köszönte meg Berzi Sándor alelnök a Magyar Labdarúgó-szövetség nevében 1989 óta tartó Békés megyei háttérmunkáját, ám ahogy az az elhivatott embereknél előfordul: úgy búcsúzott el, hogy nem búcsúzott el. Ma is szervezi a régióban a veteránok, a fogyatékkal élők és a nagypályás csapat nélkül maradt falvak futballéletét. Hány településen nincs nagypályás együttes Békésben?     
– Összesen 75 települést számlál a megye, 48 helyen működik rendes csapat, a maradék 27-ből próbálok minél többet bevonni a kispályás tornákra. A negyedik éve futó kezdeményezésbe az aktuális idényben tizenegy Békés megyei község kapcsolódott be, és ami nagy szó, ezen kívül már öt Hajdú-Bihar megyei is átkéredzkedett.

– Milyen okok húzódnak a csapatok megszűnése mögött?
– Sok helyen azért oszlott fel az együttes, mert elment három-négy játékos külföldre dolgozni. Főleg Németországban és Angliában vállalnak munkát, a megye lakossága évente 3000 emberrel csökken, most 310 ezer körül vagyunk. Elszomorító a helyzet, és van egy-két kirívó példa is. Ilyen Körösladányé, amely az NB III-ból lépett vissza tavaly, miután a főtámogatónak számító Henkel cég szétszerelte és bezárta helybeli gyárát.

– Visszatért valamelyik település a nagypályás MLSZ-bajnokságba?     
– Kardos volt az első, Csárdaszállás pedig készül nevezni.

– Mit jelent a falvak életében a kispályás futballalkalom?     
– Összehozza a közösséget, jól érzik magukat a résztvevők, és a polgármestereknek is ösztönzés, hiszen a harmadik félidő, a főzés, az ellenfelek vendéglátása mindenütt hozzátartozik az eseményhez.

– Ha már megemlítette a településvezetőket, ejtsünk szót egy másik sajátos sorozatáról, a Békés megyei polgármesterek labdarúgó-találkozójáról!     
– A polgármesterek fociját még a kilencvenes évek elején kezdtük szervezni, az eseményt megtisztelte jelenlétével mások mellett Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Palotai Károly, Fenyvesi Máté, Szepesi György vagy kapus példaképem, Grosics Gyula is. Elgondolkodtam a statisztikán, amelyet a Hátsó füves 2022-es kimutatásából ki lehetett olvasni a Békés megyei folyamatokról, és amelyek azt jelezték, hogy Békésben az országos 24 százalékosnál jóval csekélyebb mértékű, ötszázalékos a 2000 óta tartó csapatfogyatkozás. Arra gondolok, hogy ebben a polgármesterek bevonása szerepet játszhatott, az aktív futballozás őket is fogékonyabbá tette a helyi labdarúgás támogatására. A gyerekeknek tizenöt éven át szervezett bentlakásos nyári focitábor is felhajtóerőt jelentett.

– Az idén először Békés megyei helyszíne is lesz a Hátsó füves futballmentő túrának, július 19-én Geszt ad helyet a megszűnt falusi csapatokat életre hívó közösségi kultúrprogramnak és nagypályás mérkőzésnek. Mire számíthatunk aznap?
– Az érdeklődőknek látogatást szervezünk a felújított Tisza-kastélyba, kis kiállításon bemutatjuk a Geszt környéki labdarúgás múltját, majd sor kerül a kastélykerti pályán a mérkőzésre az újra összeálló geszti csapat és a környék megszűnt együtteseinek válogatottja között. A vendéglátásban felajánlotta segítségét Brandt Krisztián geszti polgármester és Szpisják Zsolt Békés megyei MLSZ-igazgató, meghívjuk Pásztor Józsefet és Mracskó Mihályt, szeretnénk méltó futballünnepet szervezni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 12-i lapszámában jelent meg.)