Az angyalok is jelezték az érkezését – Regőczy Krisztina hetvenéves

– Hetven éve milyen család várta az újszülöttet?     
– Csodálatos közösségbe születtem bele – édesapám az István kórházban volt gyermeksebész, én is ott születtem. Anyukám azt mesélte, az angyalok jelezhették a jövőmet, mert hiába volt április, aznap óriási pelyhekben hullott a hó. A nagyszüleim pedagógusok voltak: a nagymamám ének-zene és néptánctanár, a nagypapám pedig a Testnevelési Főiskola első évfolyamán végzett. Amikor odafönt kiválasztottam, hová is pottyanok, nagyon jól döntöttem.

– Sok-sok interjújában beszélt a családjáról, és mindig érződött, hogy sohasem muszájból, kötelességből teszi.     
– Meggyőződésem, ha nem ilyen közegbe születek, nem ez az utam: nekem a családi háttér mindennél többet jelentett. Már kicsi gyerekként is megmutattak nekem mindent, vittek ide-oda. De az is egyértelmű volt, hogy miután a nagymamám zongoratanárnő volt, zongorázni tanultam. A nagypapámmal művészi tornáztam, tényleg kipróbáltam sok mindent, hiszen ők látni szerették volna, miben vagyok tehetséges.

– Sohasem lázadt, nem volt elege a sok programból és elfoglaltságból?     
– Nem, nagyon élveztem, imádtam például balettórára is járni. Érdekes, mert egyvalami ellen azért lázadtam, az pedig éppen a műkorcsolyázás volt. Nem csoda, hiszen reggel hatra kellett menni a Műjégpályára, és azt nagyon nem szerettem.

– Ki találta ki, hogy a kis Krisztina korcsolyacipőt húzzon?     
– Minden, amit csináltam, zárt térben történt, a balett, a zongora-, a németóra – minden, és sokat betegeskedtem. Akkor döntött úgy a család, hogy ennek a gyereknek levegő kell!

– És ha már kiment a jégre ez a gyerek, ott is maradt…     
– Olyan időszakban kerültem a jégre, amikor a csoport többi tagja már előrébb tartott, sokkal többet tudott mindenki nálam, már nem potyogtak annyit, mint én, úgyhogy kicsit kívülállónak éreztem magam. Az edző bácsi közölte is, hogy nyugodtan válasszanak más sportágat a gyereknek, mert sohasem lesz korcsolyázó belőle… Aztán a nagyim összefutott egy kedves barátnőjével, aki a Műjégpálya tánckörében volt az egyik bennfentes dáma.

A NAGYI TEHETSÉGESNEK TARTOTTA – ZONGORISTAKÉNT     

– Eldőlt a sorsa?     
– A jégtánc valami csoda volt! A zene, a tánc, a szabad levegő, a környezet, a csúszás élménye! Olyan varázslatos volt minden, hogy tényleg szerelembe estem a jéggel.

– Mi lett a zongorázással?     
– Amikor tizennégy éves korom körül időhiány miatt választanom kellett a jégtánc és a zongorázás között, és az előbbi mellett döntöttem, drága, arany nagymamám bezárkózott a garázsba, éhségsztrájkba kezdett, és napokon keresztül nem jött ki. Azt hajtogatta, nem azért, mert az unokája vagyok, de ő ekkora tehetséggel még nem találkozott. Tény, a zenei memóriám kiváló volt, és ezt a nagymamám felfedezte.

– Ha leülne a zongorához, mi történne?     
– Semmi. Amikor a jégtáncot választottam, már annyi időmet és energiámat vitte el, hogy a tanulás mellett a zongorázásra nem maradt erőm.

– A zene szeretete viszont megmaradt.     
– Igen, és a zenei memóriám a jégen is jó szolgálatot tett, vagyis nem veszett el teljesen mindaz, amit tanultam, csak a nagyim rettenetesen bánta, hogy abbahagytam a zongorázást és nem voltak koncertjeim…

– Ő megélte a sikereit a jégen?     
– Hála istennek, meg. Tényleg mindent alárendeltek az én segítésemnek, a nagyim például Siófokon felfogadott egy cigányzenekart: dirigálta, hol gyorsítson, hol lassítson, felvette magnóra, és ebből született meg az első csárdásbemutatónk a jégen. Ő csinálta rá a koreográfiát, a nagypapám tanította meg nekünk az emeléstechnikát, az édesanyám lett az edzőnk, úgyhogy tényleg mellettünk állt az egész családom.

– Egy idő után szinte az egész ország.     
– Szépen jöttek egymás után a sikerek, megszerettek minket az emberek – a mai napig ez a legnagyobb ajándék, amit kaptunk. És még mostanság is sokan felismernek az utcán.

– Semmit sem öregedett, ugyanolyan ragyogóan néz ki évtizedek óta.     
– De kedves, köszönöm! Ebben szerintem a frizurám is sokat számít, meglehetősen akaratos hajam van…

– Milyen haja van?     
– A szüleimé nagyon vékony szálú volt, édesanyám küszködött is vele, hogy legyen valamilyen frizurája. Én viszont a Regőczy nagymamám haját örököltem, neki volt ilyen vastag szálú – tizenhat évesen vágattam le a hosszú hajamat, azóta ilyen a frizurám.

– Akkortájt nem néztek furcsán önre, pláne a jégtánc világában, hogy rövid a haja?
– Valóban, akkor még majdhogynem elvárás volt a lányoktól a konty, s az olyan frizura, amelyben egyetlen hajszál sem állt ki. Én viszont nemigen tudtam bánni a hosszú hajammal, rengeteg problémát okozott: volt az amerikai csapatnak egy nagyon kedves fodrásza, mindig ő segített nekem. Aztán Colorado Springsben, az egyik világbajnokságon hatalmas tornyot csinált a fejemre: idegennek éreztem és zavart is. Gond is lett belőle: volt egy olyan elemünk, amikor Bandi karja alatt kellett átbújnom, és beleakadt a fejem, fenékre is ültem. Megviselte a lelkemet az eset, bántott, hogy egy világbajnokságon elestem azért, mert egy nagy torony volt a fejemen… Fogtam magam, és levágattam a hajam!

– A frizurája mellett a viselkedése, a testtartása is ugyanolyan, mint ahogyan megismertük. Elég, ha egy fotózáson megfigyeljük, hogyan áll. A jégtánc hozta magával, vagy eleve ilyen volt, és a sport csak ráerősített?     
– Valahogy hozta magával az élet. Közrejátszott benne az, hogy lánynak születtem, hogy egyedüli gyerek voltam, és hordoztam a génjeimben is, hiszen édesanyám csodálatosan szép nő volt. Aztán erre rásegített, ahogyan öltöztettek gyerekkoromban, később a balett, a tánc, az előadásmód és egyáltalán az, hogy meg kell jelenni az emberek előtt. Tizenévesen átéltük Bandival, hogy egy nagy nemzetközi verseny záróestjén szombaton még a londoni Hiltonban voltunk bálon szmokingban, estélyi ruhában, hétfőn pedig már szürke kisegérként mentünk gimnáziumba.

–  Az iskolában hogyan viszonyultak önhöz az osztálytársai?     
– A Vajda Péter utcai általános iskolában hihetetlenül jó osztályközösség tagja lehettem: minden egyes magyarországi versenyünkön ott volt az egész osztály és szurkolt nekünk. Egyébként azóta is tartjuk a kapcsolatot, évente Hernádon találkozunk. A Vörösmarty gimnáziumban minden megváltozott, ott már igenis problémát jelentett, hogy én a negyedik óra után elmehettem a déli edzésre. A nagypapám ebből a gimnáziumból ment nyugdíjba, ismerte a tanári kart, segítettek nekem abban, hogy úgy készítették el az órarendet, hogy a fontosabb órákat délig megtartották, hogy mehessek korizni, így nem kellett magántanulónak lennem. Ugyanígy segítséget jelentett, hogy miután felkészültem egy anyagrészből, jelentkezhettem felelni: olyankor az egész osztály előtt kérdezett ki a tanár. De ez a társaság már nem nézte jó szemmel – ezt sem. Pedig én nagyon igyekeztem… Az egyetemi, főiskolai évek megint más helyzetet hoztak, hiszen akkor már a mi életünk is más volt, mert eljutottunk egy szintre, már voltunk valakik a sportban.

ÖSSZENŐTT A NEVÜK: 17 ÉVIG TÁNCOLTAK EGYÜTT     

– Voltak valakik – együtt. Hol volt a történetben Regőczy Krisztina? Nyilván igen a válasza, mégis adódik a kérdés: létezett egyáltalán különállóan Regőczy Krisztina?     
– Mindig is létezett, persze, és most is létezik, de teljesen jogos a kérdése, hiszen minket mindenki együtt ismert meg és együtt ismert el. Például a juttatásunkat is együtt kaptuk: minket mindig csapatként kezeltek pusztán azért, mert nem egyedül voltunk, hanem ketten. Összenőtt a nevünk, s ez természetes is: tizenhét évig korcsolyáztunk együtt, ez nem rövid idő.

– És ebben a tizenhét évben, sőt, azóta is rendre megkapják a kérdést, hogy miként  is volt ez önök között? Akkortájt ugyan még nem volt klasszikus bulvársajtó, mégis kíváncsiak voltak arra az emberek, hogy a jégen álompárnak elkönyvelt kettős vajon az életben is egy párt alkot-e.     
– Azt hiszem, minket a sporton belül elkönyveltek egy párnak, és egyébként inkább csak a pályafutásunk befejezése után évekkel kezdték el kérdezgetni, mi is az igazság.

– Vajon jégtáncos marad az idők végeztéig Regőczy Krisztina? Vagy az az énje a visszavonulása után eltűnt?     
– Tulajdonképpen egész életemben a jégtáncnak éltem. Sportolóként is így volt, és utána sem változott: mi vagyunk az egyedüli világbajnok kettős, amelynek mindkét tagja ilyen erősen és intenzíven a mai napig benne maradt a sportágban. Bandi a szervezés és menedzsment oldalán, én pedig a szakmain. Edzőként, sportdiplomataként tevékenykedtem, végül a Nemzetközi Korcsolyázószövetség sportigazgatójaként távoztam. Úgyhogy már csak ezért is maradtam jégtáncos – és maradok életem végéig.

– Ha lehetne, újrakezdené?     
– Amikor megnyertük a világbajnokságot, a szállodában volt egy fogadás, amelyen a nagyikám megkérdezte, ha lehetne, újrakezdenénk-e, és Bandival gondolkodás nélkül rávágtuk, hogy igen. Nekünk nagyon sok örömöt és szeretetet adott a sportág, és annyi pozitív visszajelzést kaptunk az emberektől. Fantasztikus élmény volt az egész – minden! Akkor még nem voltak ennyire elzárva a sportolók a nézőktől, karnyújtásnyira ültek tőlünk, miközben táncoltunk. Előfordult, hogy kinéztem magamnak egy-két embert a lelátón, aki kedvesen mosolygott, és azzal kontrolláltam, hogy jó pályaíven korcsolyázunk-e, hogy a következő körnél megint rájuk néztem ki. 

–  Ezek a pillanatok élénken élnek önben, vagy azért is maradtak meg, mert gyakorta faggatják önt, önöket a pályafutásukról?     
– Valamelyest persze halványulnak az emlékek, de azért ott élnek bennem. Néha megnézek egy-egy korábbi felvételt, de érdekes, mert már másként figyelem a mozgásunkat: évekig tanítottam a pályafutásunk után, úgyhogy edzői szemmel nézem magunkat, van, hogy megjegyzem, hogy „Hűha, ott nem fednek jól a kezek és a lábak!”

– Szigorú a régi önmagukhoz?     
– Remélem, nem hangzik nagyképűen, de az egészet tekintve elégedett vagyok magunkkal. Úgy érzem, a koreográfiáinkkal, a zeneválasztásainkkal kifejeztünk mindent, de úgy egyébként sem csinálnék sok mindent másként a jégen.

– Mások viszont csinálhatnának másként! Ahogyan az álompár kérdése, az 1980-as olimpiai ezüst-, vagy inkább elvett aranyérem is rögtön szóba kerül önökkel kapcsolatban.     
– Valóban, minden interjúnkban felvetődik. Óriási trauma volt az életünkben… Amikor egy versenyző azt érzi, élete legjobbját nyújtja annak ellenére, hogy nehezítettek a körülmények… Nem titok, betegen, lázasan futottam az olimpián – de azért annyira jó az értékítélete egy sportolónak, hogy képes felmérni, milyen produkciót mutatott be. Három héttel később, a dortmundi világbajnokságon aztán meglett a győzelem, de ha valamelyik futásunk aranyat ért, az az olimpiai volt. A világbajnokságon nem fenntartások nélkül, fesztelenül tettük oda a szívünket arra a bizonyos ezüsttálcára, ott iszonyúan fegyelmezett, precíz, hibátlan programot mutattunk be.

MINDIG A CSÚCSON KELL ABBAHAGYNI

 – Hogyan dolgozta fel a Lake Placidben történteket?     
– Sokáig ott volt a gyomorszájamban, évek kellettek ahhoz, hogy tudjak beszélni róla. Az igazán fájó része az igazságtalanság volt. Anyukám megelőzte a korát, még a menedzser szó sem nagyon létezett, amikor ő már menedzselt minket, és ebbe beletartozott az is, hogy a sportágunk csúnyábbik felét eltakarta előlünk, úgyhogy mi tiszta lélekkel versenyeztünk. Persze azt tudtuk, hogy a szovjetekkel küzdünk majd, hiszen évek óta cserélgettük a helyeket egymás között a dobogón, de ilyen fokú igazságtalanságra nem számítottunk. Bandi amúgy azt szokta mondani, hogy tulajdonképpen ez volt a legjobb, ami történhetett velünk, mert erre a mai napig emlékeznek az emberek. Lehet, hogy már régen elfelejtettek volna minket, ha megnyerjük az olimpiát.

– Ezt azért kétlem. Ha most lehetősége lenne köszönőbeszédre, kinek mondana hálát a pályafutásáért?     
– A gondviselésnek mindenképpen. Mert olyan családba születhettem, amilyenbe születtem, s azért is, mert részem lehetett egy igazi szerencsefutamban Bandival.

–  Ez egy szerencsefutam lett volna?     
– Mi így hívjuk. A rengeteg fegyelmezett munka, lemondás, kitartás mellett szerencse, hogy megismerkedtünk, szerencse, hogy lehetőségünk nyílt együtt korcsolyázni, hogy együtt nőttünk fel, egy irányba mentünk, egy célért dolgoztunk, hogy egyikünk alkata sem változott, hogy nem volt olyan sérülésünk, amely megállított volna minket. Hogy a szocializmus kellős közepén edzéslehetőséget és útlevelet kaphattunk, hogy az édesanyám kiadta a siófoki házunkat, s így szerzett pluszbevételt az utazásainkhoz, a tanuláshoz. Hogy a világhírű Roy és Betty Callaway házaspárral dolgozhattunk, hogy Nagy Zoltán volt a balettmesterünk, hogy édesanyám „energiabombaként” egyengette az utunkat, hogy Buda Pista bácsi Taróczy Balázs után másodikként engedett ki minket az országból profiként sportolni. Sorolhatnám még, mi mindennek kellett összejönnie, hogy így sikerüljön a pályafutásunk. 

– Amelyről már kijelentette, hogy valójában nem csinálná másként.     
– Mert tényleg nem. Sokszor megkérdezték tőlünk, miért nem csináltuk tovább, miért hagytuk abba, amikor végre sikerült felállnunk a dobogó felső fokára. De ez is jó döntés volt: én hiszek abban, hogy mindig mindent a csúcson kell abbahagyni. A nagy bajnokok, a nagy egyéniségek mindig azok lesznek, akik valamit tudnak adni a sportágnak, akik valamivel előrébb viszik – ha már lefelé tartasz a csúcsról, ezt nem tudod megtenni.

– Kerek születésnaphoz érkezett: az idő múlása mennyire foglalkoztatja?     
– Pozitív beállítottságú ember vagyok, igyekszem mindennek megtalálni a jó oldalát. Az elmúlt években sok veszteség ért, ezeket nehezen dolgozom fel, de képes vagyok örülni annak, hogy tudok mozogni, járni, hogy egészséges vagyok, hogy szeretnek az emberek, hogy van egy csodálatos párom. Sok-sok minden van, amiért reggelente hálát lehet adni, a hetven pedig csak egy szám. Szoktam mondani, hogy a nagy dolgokra fel kell készülni, akkor nem éri sokként az embert – erre is fel kell készülni. Egyébként engem a hatvan jobban megviselt, pedig Oberstdorfban ért, vagyis számomra ideális közegben. Éveken keresztül szerveztem ott egy nagy nemzetközi edzőtábor, több mint száz gyerek, rengeteg edző köszöntött a jégpályán, tehát a legjobb környezetben ünnepelhettem a születésnapomat, mégis az az érzés volt az erősebb, hogy úristen, már hatvanéves vagyok. Ezúttal ilyet nem érzek, csak azt, hogy hát eljött ez is, milyen fantasztikus sebességgel rohan az élet.  Köszönöm, hogy megérhettem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. április 19-i lapszámában jelent meg.)