„Szenvedélyesen szeretek kézilabdázni” – interjú Dávid-Azari Fruzsinával

– Mit tippel, bajnok lehet az NBA-ben a Milwaukee?
– Legutóbb, amikor erről beszélgettünk, a férjem azt mondta, van rá esélye a Bucksnak.

– A férje, azaz Dávid Kornél az első és mindmáig egyetlen magyar kosárlabdázó, aki szerepelt az észak-amerikai profi ligában, s jelenleg a Milwaukee Bucks egyik európai játékosmegfigyelője. Mennyiben befolyásolják a mindennapjaikat az NBA történései, és persze elsősorban a milwaukee-i klub aktuális ügyei?
– Meghatározóak, mondhatni átszövik az életünket. Rendszeresek a konferenciabeszélgetések, emellett Kornél feladatköre meglehetősen sok utazással jár. Ez gondos szervezést igényel, hiszen a távollétében egyedül kell intéznem a hétköznapi teendőket; szerencsére anyukám a segítségünkre van, és a sógornőm is beugrik, ha a helyzet megkívánja. Kornél életének fontos szelete a kosárlabda, az NBA mellett a sportág hazai életében is benne van, tagja a sportági szakszövetség elnökségének és irányítja a nevét viselő kosárlabda-akadémiát, amelynek immár élvonalbeli női csapata van, így óhatatlanul én is sok mindenről hallok. Amikor például sor került az egész kosarasvilágot sokkoló Luka Doncic, Anthony Davis cserére, a lányok az MTK kézilabdacsapatának öltözőjében tőlem kérdezgették, vajon mi lehet az ügylet háttere.

– Akár be is ülhetne egy-egy meccsközvetítéshez szakkommentátornak.
– Azért erről nincs szó, ezt meghagyom Kornélnak, aki roppant tájékozott, minden aktuális információt elolvas. Néha meg is kérdezem tőle, tudunk-e másról is beszélni, nemcsak a kosárlabdáról?! (nevet) Ebben persze benne van az is, hogy maximalista ember, aki minden szerepkörében a legjobbat igyekszik nyújtani.

– Őt ezzel a „batyuval” kapta meg. Tudta egyébként az első találkozáskor, hogy egy korábbi NBA-kosarassal hozta össze a sors?
– A megismerkedésünk a székesfehérvári időszakunkhoz kapcsolódik: ő akkoriban a helyi kosárlabdaklub elnöke volt, én pedig az Albában kézilabdáztam. Egy budapesti rendezvényen mutatott be minket egymásnak egy közös ismerősünk, de az csak röpke találkozás volt. Néhány hónappal később Fehérváron futottunk össze a Cser-Palkovics András polgármester által szervezett sportolói kerekasztal-beszélgetésen – vonzalom volt első látásra, már akkor mindketten éreztük, ennek lesz folytatása. Az első randinkon egy budai étteremben négy órán át beszélgettünk. Azt természetesen tudtam, hogy korábban kosárlabdázott, de mivel köztünk 17 év a korkülönbség, a játékos-pályafutásáról nincsenek emlékeim.

Nem szerepelnek valóságshow-ban

– A közös életük egy-egy szelete, például az esküvőjük vagy éppen a két kisfiuk születése visszaköszönt a sajtóban, de úgy tűnik, arra gondosan ügyelnek, hogy a bulvár ne furakodjon be a mindennapjaikba.
– Számos megkeresésünk volt az évek során a kereskedelmi tévéktől, hogy vegyünk részt ilyen-olyan valóságshow-ban. S ha el is gondolkodtunk egy-egy ajánlaton, mindig úgy döntöttünk, hogy nemet mondunk. Nem a mi világunk, és nem akartunk plusz támadási felületet sem adni, hiszen már azt sem mindenki fogadja megértően, ha ekkora a korkülönbség egy pár esetében.

– Volt, aki bántotta önöket amiatt, hogy Kornélnak ez a második házassága?
– Mindketten tisztán léptünk be a kapcsolatba. Nem én voltam az okozója, hogy az ő első házassága válással végződött, emiatt nem támadtak. Inkább a szokásos sztereotípiák vetődtek fel, amelyek a partnerek közti jelentős korkülönbségnél köszönnek vissza. De az évek során bebizonyosodott, hogy nem tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve.

– A férje maximalizmusát említette: ez aligha ismeretlen életfilozófia önnek, hiszen az édesapja, idősb Azari Zsolt „emberemlékezet” óta elnöke és életben tartója a Dunaújvárosi Acélbikák jégkorongcsapatának. Nem mellesleg a bátyja, ifjabb Azari Zsolt is pályafutása javát a DAB-ban töltötte, mostanság pedig a klub általános menedzsere.
– Tény, hogy gyerekkoromban – ha megoldható volt – a családi rendezvényeink a hokis versenynaptárhoz igazodtak. Persze az is előfordult, hogy valaki kimaradt az ünneplésből, mert meccsre kellett mennie. A profi sport ilyen: nincsenek hétvégék, nincsenek ünnepnapok. Ezzel együtt anyukám a minap is csodálkozva kérdezte meg tőlem: vasárnap is van edzésetek, biztosan ott kell lenned? Ami aput illeti, ő vállalkozóként abban nőtt fel, hogy a céges ügyeket magának kell intéznie. Ez jó ideig működött sportvezetőként is, főként abban az időben, amikor unokatestvére, Gattyán György jóvoltából bőkezű névadószponzora volt a csapatnak – ez volt az igen sikeres Dab.Docler-korszak –, ám a világ túllépett ezen a modellen. Ő viszont továbbra is nehezen enged át feladatokat, amiben nyilván szerepe lehet a korábbi negatív tapasztalatainak. Embert próbáló feladat felszínen tartani az Acélbikákat, többek között azért is, mert noha Dunaújváros évtizedeken át a magyar hoki egyik fellegvárának számított, az akadémiai rendszerből és annak előnyeiből kimaradt, és az állami támogatása is szerényebb a riválisokénál. S azt sem könnyű megemészteni, ha 35 gyereket egyik napról a másikra elvisz a város másik egyesülete, a DAB pedig ott marad az idény közepén U8-as és U10 csapat nélkül…

– Az, hogy valamely jeges sportágban kipróbálja magát, önnek nem volt opció?
– Tudok korcsolyázni, de a fivérem edzései alatt inkább görkorival száguldoztam a pálya körül a többi hokis srác testvérével. Több sportágat kipróbáltam, úsztam, teniszeztem és tornásztam is. Harmadik-negyedik osztályos általános iskolás lehettem, amikor anyukám elvitt egy kézilabdaedzésre. Megtetszett a játék, megfogott a közösség, és mivel ügyesnek tartottak, ráadásul balkezes vagyok, az edzők is biztattak, hogy maradjak, csináljam. Az első években kialakult baráti köröm megmaradt, öten a mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Olykor rápillant az EHF-kupa-aranyára

– Mi volt az oka, hogy tősgyökeres dunaújvárosiként 2009-ben búcsút intett az anyaegyesületének?
– Erről ennyi év távlatából is nehéz beszélnem… Az volt az az időszak, amikor a vezetőség – a meglévő utánpótlás mellé – számos klubból igazolt játékost, én pedig egyszer csak azzal szembesültem, hogy a jobbszélső poszton a rangsor végére szorultam, amit szakmailag méltánytalannak éreztem. Amikor széthullott a nagy Dunaferr, és egy félig-meddig ificsapat fejezte be az idényt, nekem akkor is csak mellékszerep jutott. Mindez arra ösztönzött, hogy másik csapatot keressek. Anyukám ismerte az olimpiai ezüstérmes Siti Beát, aki Fehérváron dolgozott, ahol éppen jobbszélsőt kerestek. Megnéztek, szerződtettek, és mivel nem volt több balkezes szélső a keretben, a következő bajnokságban meccsenként hatvan percet játszottam.

– Egy veszprémi, majd két újabb székesfehérvári idény után mégis visszatért Dunaújvárosba, ami igen szerencsés döntésnek bizonyult, hiszen karrierje legfényesebb sikere, az EHF-kupa megnyerése erre az időszakra esett.
– A Veszprém Barabásnál akkoriban nagy terveket szőttek, de a támogatók egy részének visszalépése miatt pénzügyi krízis alakult ki. A kulcsemberek távoztak, a válsághelyzetből végül a Győr mentette ki a klubot azzal, hogy a Veszprém az ETO fiókcsapata lett. Ezzel együtt az az egy év szakmailag nem volt sikertelen: ötödikek lettünk, Gyurka János edző keze alatt sokat fejlődtem, ráadásul olyan remek válogatott kézilabdázókkal kötöttem életre szóló barátságot, mint Bulath Anita és Mayer Szabina. Utána visszatértem Fehérvárra, onnan hívott haza a Dunaújváros, amelynél dobogós csapatot akartak építeni. A klubváltásaimnál nemcsak a szakmai szempontokat vettem figyelembe, hanem azt is szem előtt tartottam, hogy a magánéletem szempontjából mi a legjobb választás, és ez a mai napig így van.

– Hol őrzi az EHF-kupa-aranyat?
– Dunaújvárosban van a szüleimnél, amikor hazamegyek, olykor ránézek. Nagyon szép emlék az az időszak, jól álltak a csillagok, minden működött. Nemcsak a pályán volt meg az összhang, az öltözőben is remek hangulat uralkodott, a szabadidőnkben összejártunk a lányokkal, ha alkalom adódott, közösen mentünk bulizni. Zdravko Zovko volt az edzőnk, tökéletesen passzolt a csapathoz. Rutinos szakembernek számított, nem stresszelt, ha az tűnt jó megoldásnak, tudott laza is lenni, közös hullámhosszon volt a játékosaival. Azt ennyi év távlatából már nem tudnám megmondani, mikor tudatosult bennünk, hogy ebből akár kupasiker is lehet, bár a keret összetétele alapján az esélyesek közé tartoztunk. Kellett persze szerencse is a menetelés során, a dán Randers elleni elődöntő párharcát például 52–52-es összesítéssel, több idegenben lőtt gólunknak köszönhetően nyertük meg. A döntőt a német Metzingennel vívtuk, s bár odakint két góllal kikaptunk, a visszavágót simán, nyolcgólos különbséggel megnyertük, s 55–49-es összesítéssel miénk lett a trófea.

– Mármint a veszprémi visszavágót, merthogy a finálé miatt költözni kellett.
– Az újvárosi csarnokunk nem volt alkalmas európai kupadöntő megrendezésére, de így is otthon érezhettük magunkat, 3700 néző előtt játszhattunk. Korábban sohasem kézilabdáztam ekkora szurkolósereg előtt. Nagy diadal volt, a Dunaújváros 18 év szünet után nyerte meg újra az EHF-kupát és 17 esztendő elteltével gyűjtött be újfent európai trófeát.

– A második újvárosi korszakát mi zárta le?
– Várandós lettem az első gyermekünkkel, Daltonnal. Fájó pontja az életemnek, hogy az akkori klubvezetőség nem úgy reagált a terhességem hírére, ahogy azt egy kismama remélhetné. A részletekbe nem mennék bele, a lényeg, hogy a szülést követően nem vártak vissza. Huszonnyolc éves voltam, nem szerettem volna lezárni a pályafutásomat. Felhívtam az egyik korábbi edzőmet, Mihály Attilát, és megkérdeztem, edzhetnék-e a budaörsiekkel; ők voltak az otthonunkhoz a legközelebb. Noha idény közben jártunk, és a keretük teljes volt, megengedték, hogy formába hozzam magam – a mai napig hálás vagyok a gesztusért. A visszatérés olyannyira sikerült, hogy 2018 nyarán szerződést ajánlottak. Jó formában éreztem magam, az akkori szövetségi kapitány, Kim Rasmussen meg is hívott egy összetartásra, de a válogatottal igazán sohasem volt szerencsém.

– Egyszer viselhette a címeres mezt, 2018 szeptemberében a Montenegró elleni győri felkészülési meccsen, amelyet egy lőtt góllal zárt.
– Emiatt van egy kis hiányérzetem, igaz, már az utánpótlásban sem voltam stabil csapattag. A mi évjáratunkat, az 1989-est elég gyorsan talonba tették, helyettünk az 1990-eseket szerepeltették a junior-világversenyeken. Felnőttként Kim Rasmussen mellett ott voltam Németh András bő keretében is, bekerültem a B-válogatottba, vagyis képben voltam a kapitányoknál, de végül nem rám voksoltak. Nincs bennem rossz érzés, szurkolok a lányoknak minden nagy tornán. A legutóbbi Eb-bronz után küldtem egy üzenetet az egyébként szintén dunaújvárosi illetőségű Klujber Katrinnak. Gratuláltam és azt írtam: világszínvonalú a jobbszárnyunk vele és Győri-Lukács Viktóriával. Azért sem fáj a szívem, mert ha ránézek a családomra, tudom, nekem ez az utam. Huszonnégy évesen ismerkedtem meg Kornéllal, előtte nem voltam tudatos a sportkarrierem építgetésében, ámbár ezzel alighanem sok más fiatal is így van. A férjem nagyon jó hatással volt rám, és ezzel összefüggésben a pályafutásomra is, viszont a hangsúlyok eltolódtak: fő szemponttá lépett elő, hogy miképp lehet működőképes a közös életünk. Ezt szem előtt tartva választottam klubot, szóba sem került, hogy az ország valamely távoli szegletébe, netán külföldre szerződjek. Eszerint a gyerekvállalás sem volt kérdéses. A kettőnk közti korkülönbség miatt nem gondolkodhattam abban, hogy majd valamikor a sportkarrierem lezárását követően vállalunk babát. Ráadásul nagyon is vágytunk közös gyerekre, és boldogság volt, hogy nem sokkal
az esküvő után várandós lettem.

Szívesen foglalkozna majd sportjoggal

– Azt azért árulja el, hogy a család és az élvonalbeli kézilabdázás mellett miképpen jutott ideje több diplomát is megszerezni?
– Elég nagy teherbírású és kitartó vagyok, nem szoktam megijedni a feladatoktól, s bár a vizsgaidőszakok, a szakdolgozatírások, az államvizsgák próbára tettek engem is, a sport mellett – ha igazán akarja az ember – lehet időt találni a tanulásra. Mivel az előadásokon nem tudtam volna részt venni, mindegyik diplomámat levelező hallgatóként szereztem meg. Először a TF-en kezdtem el a sportmenedzseri szakot; abba inkább időhúzó szándékkal fogtam bele, hátha kiderül, mihez van valójában kedvem. Anyukám biztatására jelentkeztem azután a Pázmány állam- és jogtudományi karára – amikor államvizsgáztam, Dalton már egyéves volt. A harmadik, sportjogi szakjogász végzettségemnek azért örülök, mert úgy érzem, megtaláltam azt a szakterületet, ami igazán érdekel, és amivel a jövőben majd foglalkozni szeretnék.

– Akkor hogyan tovább?
– Az MTK jelezte, szeretné egy évvel meghosszabbítani a szerződésem, de még nem adtam választ. Ez az idény nem a reményeink szerint alakult, utolsó helyen állunk a tabellán, amelyben főszerepe volt a sérüléseknek. Elvesztettük az első számú kapusunkat, Kubina Mollit és az irányítónkat, Bató Lilit, rövidebb időre mások is kidőltek, alig-alig tudtunk teljes létszámban edzeni. Nem olyan bő a keretünk, hogy egy-egy alapember kiesését könnyedén elviselnénk, az egy-két gólos vereségekben ez is közrejátszott. Természetesen nem adtuk fel a reményt, hogy sikerül benn maradni, de pokoli nehéz a helyzetünk. 

– Ismerős lehet a szituáció…
– A második gyermekünk, Benedikt születése után Érden kézilabdáztam, és ott is hasonlóan keserves idényünk volt. Végül kiestünk, pedig csak egy riválist kellett volna megelőznünk a túléléshez, ám az egész évadban mindössze három meccset sikerült megnyernünk. Maradtam az NB I/B-re is, de nem tudtunk visszajutni, mert akkor kezdődött az Esztergom szárnyalása; első lépésben végigverte a másodosztály mezőnyét, és ma már az élvonalban is dobogóesélyes.

– Jól érzem, hogy szíve szerint még nem zárná le a karrierjét?
– Szeretem a mostani csapatomat, jól érzem magam az MTK-ban. Amennyire nem bántak jól velem az első várandósságom idején Dunaújvárosban, a MTK-tól kétgyerekes anyukaként minden támogatást megkapok. Kétszer akartam a pályafutásom során abbahagyni a kézilabdázást – először fiatalkori dacból fakadóan, de a szüleim és az edzőm meggyőztek, hogy ne adjam fel, másodszor pedig az tette be a kaput, amikor nem számítottak rám Dunaújvárosban –, most viszont megrémít a gondolat, hogy egy nap már nem kell edzésre mennem. Nem félek attól, hogy a civil életben ne találna meg egy nekem való feladat, de húsz év mégiscsak húsz év a kézilabdázásban, amit a mai
napig szenvedélyesen szeretek. Sokat beszélgetünk a jövőről Kornéllal, s ő azzal biztat, hogy amíg van motivációm és azt érzem, tudom csinálni, folytassam a kézilabdázást.

Született: 1989. június 29., Dunaújváros Sportága: kézilabda Posztja: jobbszélső Klubjai: Dunaújvárosi KKA (2004–2009, 2014–2017), Alba Fehérvár KC (2009–2011, 2012–2014), Veszprém Barabás KC (2011–2012), Budaörs (2018–2019), MTK Budapest (2019–2021, 2024–), Érd NK (2022–2024) Válogatottság/gól:  1/1 Kiemelkedő eredményei: EHF-kupa-győztes (2016), bajnoki bronzérmes (2007), Magyar Kupa-bronzérmes (2011)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 22-i lapszámában jelent meg.)