Egyszerre dobbant a szívük – Keleti Ágnes-sorozat, 5. rész

Keleti Ágnes 1956. december 5-én a West Melbourne Stadionban három aranyérmet szerzett, talajon holtversenyben a szovjet Larisza Latinyinával, felemás korláton és gerendán. A kéziszercsapat csak 48 órával később, 7-én lépett pódiumra.

Női tornászcsapatunk eladdig nem állhatott a dobogó felső fokára olimpiai játékokon, 1936-ban Berlinben összetettben együttesünk (Csillik Margit, Gamaufné Tóth Judit, Nagy Margit, Mészáros Gabriella, Voit Eszter, Tőrös Olga, Madary Ilona, Kalocsai Margit) bronzérmes lett, 1948-ban Londonban összetett csapatban második (a melbourne-i kéziszergyőztesek közül már a brit fővárosban is versenyzett Köteles Erzsébet és Tass Olga, Keleti is kint volt, de a lengőgyűrűn szerzett sérülése miatt nem léphetett a szerekhez), 1952-ben Helsinkiben szintén ezüstérmes, a kéziszerrel harmadik helyen végzett (Bodó Andrea, Karcsics Irén, Keleti, Korondi Margit, Köteles, Kövi Mária, Tass, Weckinger Edit). Négy évvel később Melbourne-ben az összetettben a mieink továbbra sem tudták megelőzni a szovjeteket, ezüstérmet akasztottak a nyakukba (Bodó, Keleti, Kertész Alice, Korondi, Köteles, Tass), viszont a kéziszercsapat… De előtte néhány gondolat!

Keleti Ágnesnek roppant jó érzéke volt a kéziszerhez: korábban szó esett már róla, hogy 1938-ban az NTE-ben edzője, Keresztessy József megtanította a kétbuzogányos technikára. Ágnes ezt a tudást használta fel az 1954-es római vb-n a program összeállításához, csak éppen nem buzogánnyal, hanem selyemzászlóval. A mieink a koreográfiával meglepték a világot, továbbá Keleti a szép mozgás híveként társait is arra ösztönözte, vegyenek részt Berczik Sára művészitorna-óráin, Ágnes a kivitelezésben is élen járt: előadásában nem jelentett problémát, hogy a nagy erőkifejtést igénylő mozdulatok könnyedek, légiesek maradjanak. A zene és az esztétikus tánc lényeges eleme volt a talajgyakorlatának.

S ha szakmailag talán nem is a legpontosabb megállapítás, de a kéziszergyakorlat tulajdonképpen nem más, mint a lányok művészi (talaj)tornája kéziszerrel, csak éppen egyszerre, a legnagyobb összhangban kivitelezve. Köteles Erzsébet így fogalmazott: „Egy gyakorlatnál annyi mindenre kellett figyelni. Egyszerre mosolyogni, együtt venni a levegőt, egyáltalán egyszerre kellett dobbannia a szívnek.”

Az 1954-es római világbajnokságon a magyarok aranyérmet nyertek. A két évvel később, 1956-ban olimpiai bajnok kéziszercsapatból ekkor már szőnyegre lépett Keleti, Köteles, Kertész és Tass, a gyakorlatot Nagy Jenőné Herpich Vali néni és Keleti álmodta meg. Ő kezdeményezte, hogy a mieink kétzászlós gyakorlatot mutassanak be. Ez azért is jó ötlet volt, mert Helsinkiben Korondi Gréti kezéből kiesett a szer – ennek ellenére bronzérmes lett az együttes. A csapat ezért úgy döntött, nem buzogánnyal, labdával vagy karikával mutatja be a gyakorlatot, mert az elejtésük látványos, úgymond felerősíti a hibázás tényét. A kétzászlós verzió látványelemében páratlan volt, mert a zene ütemére a lobogókat kettébontották, a gyakorlat remekül sikerült. Keleti maga sem gondolta volna, hogy legyőzhetik a szovjeteket. Az 1954-es vb-n felemás korláton is aranyérmes tornász önzetlenül annak tulajdonította az első helyezést, hogy „a lányok minden tudásukat beleadták ebbe a gyakorlatba”.

Melbourne-re változott a kéziszer, a lányok a két zászlót egyetlen, hat méter hosszú szalagra cserélték – az apró termetű Korondinak egy métert levágtak belőle –, amely a megfogalmazás szerint a derűt, a nőiességet és a fiatalságot jelképezte. Ágnes arra is hivatkozott, egy kínai előadásban látott vörös szalag egyfajta tűztánc képzetét keltette benne, akkor határozta el, ugyancsak selyemszalaggal végzik a gyakorlatot. A tornadressz színét is megváltoztatták, kékről fehérre. A komolyzene világát még csellista korából jól ismerő tornász Bartók Béla zenéjét választotta, mondván, a modern zene jól passzol a gyakorlat dinamikájához. Tudni kell, eredetileg szivárványszínű szalaggal – a színösszeállítás a népek barátságát szimbolizálta – végezték volna a gyakorlatot, a versenyszalag mellett ugyanannyi fehér is volt, azokkal tréningeztek. A Melbourne-ben élő magyarok javasolták, a fehéret váltsa fel a nemzeti trikolór, át is festették a szalagokat. Az is eldőlt, ezekkel versenyeznek. Ez abból a szempontból is jó döntés volt, mert a nézők szimpatizáltak a levert magyar forradalommal. Az elképzelés azonban részben megváltozott…

Történt, hogy Tass Olga nemzetiszínű szalagja eltűnt, egy nappal a pódiumra lépés előtt elvesztette. Idézzük az olimpiai bajnok szavait a Vér és aranyak című könyvből: „Az étteremben hagytam el, evés közben a hátam mögé tettem. Lehet, hogy ellopták, lehet, hogy más történt vele, a lényeg, hogy eltűnt. Borzasztóan megijedtem, másnap Székely Évával visszamentünk megkeresni, kérdezősködtünk, de semmi.” Tegyük hozzá, a sportvezetőség tűvé tette a várost hasonló szalagért, de talán mondani sem kell, nem talált… Köteles egyébként nemes egyszerűséggel azt mondta, ellopták a szalagot. Ám Vali néninek remek ötlete támadt: Tass hiányzó szalagját szivárványszínűvel helyettesítette, és a versenybíróságnak azt mondta, „a szivárvány a remény jelképe, a jobb világ eljövetelébe vetett hit kifejezője, a nemzetek összetartásának szimbóluma”. Jól hangzott, nem is vétózta meg senki.

Ám adódott még egy probléma: az 1954-es római vb-n attól tartottak lányaink, hogy a szél megzavarhatja a gyakorlatot, de szerencsére éppen időben állt el. Ugyanakkor a pódium-edzésen kiderült, a West Melbourne Stadion ventilátorai erős légörvényt kavarnak, s ha az belekap a szalagokba, az esztétikai összhatásnak annyi. Megkérték a rendezőket, ha a magyarok szőnyegre lépnek, kapcsolják ki. Igen ám – idézzük Köteles Erzsébetet: „Felálltunk a kezdésre, és láttuk, hogy forog a ventilátor. Vali néninek volt annyi lélekjelenléte, hogy felszaladt a műszakiakhoz, és mire elkezdtük a gyakorlatot, már nem mozgott a levegő.” A pazar bemutatót követően nem véletlenül írta a Népsport: „(…) az volt a vélemény, hogy amit a magyar csapat bemutatott, az nem egy tornászcsapat, hanem egy világhírű balettkar számára is tüneményes teljesítménynek mondható”. 

Hogy mennyire voltak aprólékosak a lányok? Az előadás azért is lett tüneményes, mert Keleti a befejező fél perc koreográfiáját másodpercre pontosan megtervezte. Itt álljunk is meg egy pillanatra! Ágnesnek nem tetszett a befejező rész, mondván, nem elég lendületes és dinamikus, pedig a kéziszer – jelen esetben a szalag – ezt megkívánja. Ráadásul a felállásban is talált kivetnivalót. Akkor vetődött fel, hogy egymás mellé állnak, ez maga után vonta, hogy néhány lépésen változtatni kellett, vagyis átalakult a koreográfia is. S persze továbbra is ügyelni kellett, nehogy a hatméteres szalagok egymásba gabalyodjanak. Mert ha a kéziszert nézzük, a labda elgurulhatott, a buzogányt el lehetett ejteni, a szalagra meg azt mondták a lányok: „A kéziszergyakorlat biztos – ha a szalagokkal nem lesz valami baj.” Amikor vége lett a közös munkának, Keleti helyére edzésen beállt a tartalék, Ágnes pedig egy gerendáról figyelte, milyen az összkép.

A gyakorlat Melbourne-ben akkora sikert aratott, hogy az angol királynő férje, Fülöp edinburghi herceg – aki hivatalosan II. Erzsébetet képviselte a játékokon – kívánságára megismételték a lányok.

Sőt, befejezésként az első három helyezett még egyszer bemutathatta a programját.

Az eredményhirdetésen hivatalosan egy aranyérmet kapott az egész csapat, ami az idők folyamán szőrén-szálán eltűnt. A honi szövetség már jóval a játékok után újat csináltatott, de nem csupán egyet, valamennyi lányunk „aranyos” lett.

December 8-án befejeződött az olimpia. Ágnes a hazatérés helyett a nagyvilágot választotta.

(A következő részben: Irány Izrael)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. március 8-i lapszámában jelent meg.)