„Nekem apám jelentette a Haladást” – Halmosi Zoltánról Halmosi Péterrel

Vágólapra másolva!

2025.02.03. 21:40

Címkék

2025. január 4-én, 77 éves korában elhunyt Halmosi Zoltán, a Szombathelyi Haladás korábbi kiváló középpályása, csapatkapitánya, aki tizenegy alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Fia, a szintén válogatott Halmosi Péter elmondta, mennyire akarta az édesapja, hogy ő is futballista legyen, mikor érezte, hogy büszke rá, és ha rajta múlna, milyen emléket állítana a tiszteletére.

– Mikor tudatosult először önben, hogy az édesapja a Szombathelyi Haladás és a magyar válogatott híres futballistája?
– Kisgyerekként még nem tudtam felfogni, hogy az apukám kicsoda és mit ért el labdarúgóként. Arra emlékszem, hogy amikor óvodába vagy iskolába mentünk, mindenhol ismerték őt, de ez igaz édesanyámra is, aki a Haladásban atletizált. A bátyámmal és az ikertestvéremmel a Rohonci úti stadionban nőttünk fel, nem a játszótérre jártunk délutánonként, hanem az atlétikai pálya gödrében homokoztunk. Beleszülettem ebbe a közegbe, a régi stadion minden fűszála kötődött hozzám. Ez az egyesület a családom, édesapám búcsúztatásakor el is mondtam, hogy nekem ő jelentette a Haladást. A Haladás örök, így apukám is.

– Milyen ember volt az édesapja?
– Tiszta szívű, őszinte, szerény. Az édesanyja arra tanította, hogy ne ártson senkinek, és ha tud, segítsen. Összetartotta a közösséget, mentek utána az emberek, szeretett mulatni is. Bozzai parasztgyereknek hívta magát, a többiek viszont a haláláig kapitánynak szólították, pedig már negyven éve abbahagyta a profi futballt. Sárosi László, a Haladás egykori neves edzője nagyon szerette a taktikát, de azt mondta, hogy ha apám a pályán volt, úgyis az történt, amit ő akart, felülírta az előzetes elképzeléseket. Ha valahová belépett, ott megállt a levegő, és mindenki őt nézte.

– Miként hatott önre, hogy az apját ennyire tisztelték és szerették?
– Végigkísérte a pályafutásomat, akárhová mentem, rendre azt hallottam, hogy a Halmosi Zoltán vagy a Séfer Rozália fia vagyok. Most én is hasonlót élek át a tizenegy éves fiammal, akinek régebben Cristiano Ronaldo volt az isten – de két-három éve már nem, amióta a telefonján látta a rólam készült videókat.

– Immár ön a példaképe?
– Az első én vagyok, a második Ronaldo.

– Szerette volna az édesapja, hogy önből is futballista legyen?
– A nálam nyolc évvel idősebb bátyámtól nagyon várta. Elsőszülött, óriási tehetségnek indult, de nem futotta be azt a pályát, amire képes lehetett volna. Ő sajnos 2019-ben elhunyt. Ami engem illet, velem kapcsolatban már nem élte bele magát ennyire, kissé magamra hagyott, elengedett, nem szólt bele, hová igazolok. Intelmei viszont voltak, amiket aranyköpésnek hívtam, ezekkel próbált a földön tartani.

– Emlékszik rájuk?
– Például azt mondta, sohase felejtsem el, hogy honnan jöttem. Ez közhelynek hangzik, de igaz, visszaüt, ha valaki nem így tesz. Még tinédzserkoromban, amikor haladtam a profi futball felé, az egyik meccsünk után arcoskodtam otthon, mire rögtön jött, hogy térjek vissza a földre. Rúgtam egy gólt, és akkor mi van? Jövő héten megint teljesíteni kell. A halála előtti hetekben is rám szólt, hogy borotválkozzak meg, vágassam le a hajam, hogy nézek ki.

– Hogyan kezelte ezt?
– Nevettem rajta, mondván, úgy imádom, amikor morog. Családi összejöveteleken oda-oda mondogattam neki, szándékosan magyaráztam a hülyeségeimet, ami neki nem mindig tetszett. Összekaptunk, hogy sokat vitatkozom a bíróval, miért állítanak ki ennyiszer. Mire megérkezett anyukám és rászólt, hogy Zoli, fejezd be, ugyanolyan voltál, mint a fiad… 1972-ben három évre eltiltották, mert egy bajnoki után fenékbe rúgta a partjelzőt. Nagyon hasonlítok rá, kitartó vagyok, én is mindig nyerni akarok, ha kell, a falon is átmegyek.

– Volt önben megfelelési kényszer? Hajtotta a vágy, hogy lenyűgözze az édesapját?
– A Halmosi név nagyon nagy terhet jelentett. A Haladásban mondták, hogy a nevem miatt raktak be, aminek biztosan volt alapja, lehet, hogy könnyebben kaptam meg az esélyt arra, hogy bizonyítsak, de azt mindenki elfelejtette, hogy a bátyám is megkapta, csak nem élt vele. Úgy nőttem fel, hogy hozzá hasonlítottak, a mai napig, 45 éves koromig hallgatom, hogy ő vagy apám sokkal jobb volt, mint én.

306 élvonalbeli, 11 válogatott meccse volt Halmosi Zoltánnak

– Mit válaszolt ilyenkor?
– Azt, hogy nézzék meg, én mit értem el. Bizonyítottam, hogy a tehetség alázat és akarat nélkül semmit sem ér. A fiamnak is ezt szajkózom, látom benne a tehetséget, de meg kell értenie, hogy csak ő van, ő dönti el, hogy mit szeretne. Apám el is mondta, hogy az idősebb fia mindent megtett azért, hogy ne legyen futballista, a Peti meg azért, hogy az lehessen.

– Mikor érezte, hogy büszke önre?
– Huszonöt évesen bajnokcsapat tagja voltam Debrecenben, előtte Grazban légióskodtam és szerepeltem a válogatottban is. Akkor megveregette a vállam, hogy na, fiam, gratulálok. Azt sohasem mondta, hogy mekkora király vagyok, csak annyit, hogy nem voltam rossz. Amíg tudott, járt a megye I-es meccsekre is a Király Sportcentrumba. Kiosztott, ha valami nem tetszett neki, de nem vettem sértésnek. Fiatalabb koromban még igen, fájt is a kritikája, de ebből táplálkoztam, utólag megköszöntem neki, mert motivált. Ha elkezdtem magyarázni, hogy a tanár vagy az edző a hülye, három másodperc múlva megkaptam tőle, hogy ez nem így van és csak én tudok ellene tenni. Ezt próbálom a fiamnak is átadni, hogy nem nekem tanul, ha nem saját magáért.

– Mit érzett, amikor a Király SE-vel megnyerte az édesapjáról elnevezett kupát a Haladás stadionjában, amit ő adott át önnek?
– Hosszú idő után akkor játszottam először a Rohonci úton. Ez volt a Király SE addigi legnagyobb sikere, nekem is óriási dolog volt, bár ennyi idősen már másképp kezelem ezt. Persze akkor mind a ketten elérzékenyültünk.

– Az édesapja sohasem akarta kipróbálni magát edzőként?
– Ausztriában volt játékos-edző, de nem élvezte. Ötöd-hatodosztályú csapatoknál dolgozott, vitt magával engem is és mondta, hogy fiam, itt kell néznem a fogalmatlanokat, hogy keressek egy kis pénzt. Nem szerette a lagymatag focistákat, mert az a hozzáállás szerinte nem visz sehová. Akik nem haltak meg a pályán, azokat legszívesebben lecserélte volna, nem bírta, ha valaki csak focizgatott, meg csupán ügyes volt, de nem kitartó. Volt egy olyan mondása is, hogy ügyes a fóka meg a póniló a cirkuszban, ebben a sportban azért, hogy valaki lehess, nyerni kell. Azt is tudta, hogy rossz játék esetén mi kell a győzelemhez. De a közeg nem motiválta, zavarta volna, hogy nem kap szabad kezet, meg kell hajolnia a szülők vagy a tulajdonosok akarata előtt. Valahol én is így vagyok ezzel, a mi életünk sokban hasonlít.

– Mit gondol, volt benne hiányérzet a saját pályafutását illetően?
– Nem. Neki így volt kerek.

– Említette, hogy milyen karizmatikus ember volt az édesapja. Az ő tanácsait kikérték a Haladásnál?
– Volt, hogy az öregfiúkkal beszéltek, összeültek, de semmit sem fogadtak meg. Ha megkérdezték, ő elmondta, felszólalt a gyűléseken is, aztán sohasem az történt. Kérdezte utána, hogy akkor minek beszéljen, mit ért el vele. Én ugyanezt élem át, viszont mi tükörbe tudunk nézni. Azért foglalkozom ennyit a klubbal, mert van egy fiam, és nem tudja, mit jelent a Haladás, milyen hangulat volt a mérkőzéseken. Másfél éve játszott a Hali a ZTE-vel a kupában, már akkor másodosztályú volt a csapat, de megtelt a stadion, vittem a lányomat és a fiamat megmutatni, hogy na, ez egy igazi Haladás-meccs, én is és Zoli papa is ebben nőtt fel. Ezért is foglalkozom ennyit a Haladással, azt szeretném, hogy a fiam ott legyen NB I-es játékos.

– Ön szerint milyen emlékkel adózhatna a Haladás Halmosi Zoltán előtt? Korábbi csapattársáról, Szarka Zoltánról utcát neveztek el és emléktábla is van a stadionnál, Király Gábor sportcentrumában szobor áll az ő édesapja és Halmosi Zoltán barátja, Király Ferenc tiszteletére.
– Ezt nem én döntöm el, ebbe nincs beleszólásom. 306 élvonalbeli meccsen futballozott a klubban, sokáig ő volt az utolsó élő legenda, aki a legtöbb NB I-es mérkőzésen játszott a Haladásban. Ha rajtam múlna, róla nevezném el a stadiont. Édesanyámat is meg kell említenem, nem tudom, van-e rajtunk kívül Magyarországon olyan család, amelyik ennyire kötődik egy sportegyesülethez. Ahányszor a Rohonci úton jártam a gyerekeimmel, szóltam nekik, hogy keresztet kell vetni. Kérdezték, miért, mire azt válaszoltam, hogy azért, mert a szentély mellett megyünk el. Nekem ez a pálya a szentély.