– Falusi focipálya című olajfestménye témaválasztásában egyedülálló, ábrázolásmódjában rendkívüli. Hol és mikor készült?
– Izbégen, 1980 és 1981 őszén. Mesteremnek, Balogh Gyulának Szentendrén volt műterme, és a környéken kirándultunk vele mi, lelkes tanítványok. Érintettük ezt a focipályát is. Nagyon megfogott a látvány. Hátsó füves volt ez, kicsit arrébb terült el a másik, rendes pálya. Ezen a félreeső részen még fából készült kapuk voltak, meghajlott, toldozott darabok, ami nekem tetszett. A kifakult fű különösen a maga szomorúságával, hiszen az ember egy ilyen futballterepet zöld füvesnek képzel el.
– Amikor néhány éve beszélgettünk a kép hátteréről, Ady Endrét idézte: „Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy.” Miként jelenik meg művészetében az elmúlás motívuma?
– A művészettörténetben sok olyan kép készült már, amely az elmúlásról üzen. Virágcsendéletek például, amelyek azt sugallják, hogy a virág el fog hervadni. Ugyanakkor hervadt virágot is festenek, festettem már én is. Ha lelki síkra térek, mindannyian tartunk attól, hogy egyszer elmúlunk, ami egyfajta szorongás. Ha ilyesmivel foglalkozunk képi szinten, az valahogy ennek az érzésnek a megszelídítése. Emellett a régebbi vagy letűnő dolgoknak van valamiféle kedves festőiségük, ezt láttam Izbégen is. Nemrég elmentem megnézni a helyszínt, a patakon túli pályát már félig-meddig benőtte az erdő.
– Hogyan készült a kép? Fogta magát, leült a kapu mögé, és nekiállt megfesteni?
– Hosszadalmas munka volt, ráment két teljes szeptember és október. Nagyon jó úgy festeni, hogy egyáltalán nem sietünk, nincs semmi szorítás. Szerintem ez meglátszik a képen is, ahogyan jellemző a Gyulai Művésztelepen dolgozók szemléletére, nyaranta rendszerint négy hetet töltöttem ott. Huszonhárom-huszonnégy éves voltam az izbégi kép megfestése idején. Jártam ki Szentendrére HÉV-vel hetente háromszor-négyszer, elgyalogoltam Balogh Gyula műtermébe, hónom alá fogtam a 80x100 centis vásznat, és mentem ki vele a pályához. Két-három órán keresztül festettem délutánonként, részletgazdagon, a teljes felületet használva szerettem volna kidolgozni a képet. Azt már első alkalommal, az elnagyolt alap felfestésekor éreztem, hogy megjelenik, amit akartam. Nagyon boldogító ez az érzés. Emlékszem, amikor a kész változatot megmutattam Tóth Tibornak, a Gyulai Művésztelep akkori vezetőjének és szellemi atyjának, azt mondta, hogy ő ezt jelentős képnek tartja. Jólesett a biztatás, és a külső megerősítés az én szememben is felértékelte a festményt. Közel áll hozzám mind a mai napig, ezt a képet nem adnám el.
– Miről mesél egy pusztulófélben lévő pálya?
– Elmúlnak lehetőségek. Miközben festettem, többször előfordult, hogy falubeli srácok kijöttek focizgatni, öten, hatan, nyolcan. Erre a pályára bárki rámehetett korlátozás nélkül, annyira elhanyagolt állapotban volt, hogy nem számított, kitapossák-e a füvet. Kellett egy ilyen terep, hogy szabadon rugdoshassanak nagykapura délutánonként.
– Mit szóltak az izbégiek ahhoz, hogy a pályájuk mellett hónapokon át gubbaszt egy festőművész a bokrok alatt?
– Nem a bokrok alatt ültem, hanem álltam a gazban, a kapu mögött körülbelül huszonöt méterre. Az történt egyébként, ami ilyenkor szokott: eleinte odajöttek, nézegették, amit csinálok, aztán annyira azért mégsem tartották érdekesnek, előbb-utóbb elmentek. Futottak vissza focizni. Olyan is volt, hogy két kislány játszadozott a pályán, rá is festettem őket a képre, de aztán letöröltem, mert megváltoztatták volna az egésznek a közlésmódját.
– Van személyes kötődése a sporthoz?
– Tizenhét éves koromig sportlövő voltam. Aztán rájöttem, hogy egy szint fölé nehezen juthatok, és abbahagytam. Tudtam én tízest lőni, csak nem mindig. Úgy kezdődött, hogy nyolcéves koromban a hűvösvölgyi nagyréten légpuskával eltaláltam valamit a céllövöldében. Örültem neki. Később volt valami iskolai lövészeti próba is, ott jött a végén egy ember, hozta az én lőtáblámat, és kérdezte, melyik az a Bodor. Látott bennem fantáziát. Biztatására elkezdtem járni a Gamma-lőtérre a XI. kerületben. Tetszett a dolog, különösen, amikor a kispuska fölött lövés után felszáll a levegőbe a jellegzetes szagú, enyhe lőporfüst. Idővel átmentem egy nagyobb klubhoz, a Dózsához, ott már neves edzők foglalkoztak velünk, például Balogh Ambrus, az 1952-es helsinki olimpia bronzérmese. A trénerek idősebb sportemberek voltak, tele izgalmas történetekkel, a hetvenes évek közepén még érződött a régi fajta versenyzői világ levegője.
– Nagymaroson él, néhány száz méterre a helyi sportteleptől, amelyet sokan a Dunakanyar legszebb futballpályájának tartanak. Nem ihlette meg?
– Néztem, már nézegettem. Voltam arra biciklivel, körbejártam, figyeltem, honnan lehetne jól megfesteni. A főútról nem lehet, az autóktól két méterre sem, lejjebb valami árok húzódik. Na, majd meglátjuk. Lehet, hogy lesz belőle valami.
– Ha már szóba hozta a témát: váci kiállításán szerepel több, kerékpározót ábrázoló festmény is, honlapján pedig találtunk fényképet régi biciklitúráról.
– Valójában egy jelentősebb tekerésünk volt, 1978 nyarán elbicikliztem Budapestről Gyulára és vissza. Pontosabban előbb elmentünk Balogh Gyulával Pestről Karcagra, a helyi művésztelepen töltöttünk két hetet, és mivel még volt két nap a gyulai alkotótábor kezdetéig, Debrecen érintésével vettük célba Gyulát. Visszafelé egy nap alatt jöttünk Monorra, Gyula otthonáig, az több mint kétszáz kilométer a kisebb mellékutakon. A kerékpározás azért is nagyon jó, mert lassan haladunk, ezért sok mindent lehet látni menet közben. Nyaranta rendszeresen járok a Makói Művésztelepre, ott is úgy szoktam témát keresni, hogy először biciklivel körbenézek. Néha leszállok, mert gyalog még többet lehet észlelni abból, ami körülvesz. Arany János jegyezte meg, nem szeret szekéren utazni, mert túl gyorsan változik a táj, nem tudja elég alaposan megfigyelni. Ez amolyan XIX. századi panasz persze, de szerintem ma is érvényes. Azt pedig megtanultam, hogy bármilyen kicsi a figura, egy bicikliző ember teljesen megváltoztatja a képet.
– Milyen értelemben?
– Lehet akármilyen semmitmondó háttér, házfal vagy utcarészlet a legkevésbé ideális fényekkel, árnyékokkal, ha elé festek egy biciklist, rögtön életre kel. Amiben bizonyára közrejátszik egy érdekes trükk is. A kerékpár csak akkor nem dől el, ha közben hajtják, a néző agya ezt pontosan tudja, így egy ilyen ábrázolás rögtön a mozgás érzetét kelti. Az említett biciklizős képeim Makón készültek, az alföldi kisvárosban amúgy is nagyon jellemző ez a közlekedési eszköz. Volt, hogy letelepedtem valahova megfesteni az utcarészletet, a szembejövő biciklistákat pedig közben külön-külön lefényképeztem. Aztán a fotók alapján, amelyik legjobban passzolt a környezethez, utólag ráfestettem a kihagyott helyre. Vejem jól ismeri a települést, amikor meglátta az egyik ottani kerékpáros képet, rögtön azt mondta: „Na, ez teljesen Makó!”
– És milyen képre lehetne azt mondani, hogy na, ez teljesen Nagymaros?
– Például arra, amit innen, a műtermem ablakából készítek. Ha kinézek az ablakon, a szomszédomék méhészeti telepét látom az udvarban, halvány reggeli fényben hálás téma, háttérben a visegrádi várral. A másik oldalon a nagymarosi templomra nyílik rálátás, egy-egy részletét szintén megfestettem már. Vagy mondhatnám a harmadik ablakból nyíló látványt is, a nagymarosi vasútállomás peronját, mögötte a túlpart hegyeivel. Vácon a kiállításon több ilyen képem is kint van, csak az évszakok és a vonatra várakozó alakok különböznek.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 8-i lapszámában jelent meg.)
