Olimpikonként, a csúcson vonult vissza – interjú Kerekes Grétával

Vágólapra másolva!

2024.11.04. 13:03

Címkék

Egy nappal a 32. születésnapja előtt jelentette be a gátfutó Kerekes Gréta, hogy befejezi sportolói pályafutását, amelynek csúcspontját az utolsó két évben érte el, egyéni rekordokat döntött, kijutott az olimpiára, így minden álma valóra vált. Visszatért szülővárosába, és ami ritka a profi sportolók életében, visszavonulása után rögtön testhezálló feladatokra talált: szerepet vállal klubja, a DSI Debrecen életében, a városi önkormányzatnál, s emellett a legtöbb szavazattal választották be a Magyar Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába.

– Most lett harminckét éves. Nem érzi úgy, hogy volna még önben néhány idény sportolóként?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem, főleg, mert az elmúlt két évben értem el a pályafutásom csúcsát, a legjobb eredményeimet. Örültem, hogy meg tudtam hazudtolni azokat, akik már huszonhét éves koromtól folyamatosan azt mondták, talán jobb lenne, ha abbahagynám, ebben a korban már nem történnek csodák. Aztán mégis történtek, mert harminc év felett értem el az egyéni csúcsaimat. Októberben töltöttem be a harminckettőt, úgy érzem, ideje volt félretenni az élsportot, és végre többet foglalkozni a magánéletemmel. Évtizedeken át az atlétika volt az első az életemben, ezt pedig nem lehet a végletekig csinálni. Egy-két év még biztosan benne lehetett volna, de akkor hol húzom meg a határt? Mindig is az volt az egyik vágyam, hogy a csúcson hagyjam abba. Több rossz évem is volt, mások már temették a karrieremet, de örülök, hogy végül így tudtam kilépni.

– Miért döntött úgy, hogy most vonul vissza?
– Azon szerencsés sportolók közé tartozom, akik egészségesen tudták abbahagyni a profi sportolást, és nem sérülés vetett véget a pályafutásuknak. Nem hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem így, a 2021-es tokiói játékok óta tudatosan készültem rá. Akkor nem sikerült kijutnom az olimpiára, ezért úgy voltam vele, mindent megpróbálok, hogy 2024-ben kijussak Párizsba. Ez lett a fő cél, hiszen nekem az olimpia még hiányzott, és minden sportoló vágya, hogy olimpikon lehessen. Ha nem jutok ki, akkor is visszavonultam volna, de így azért más, teljessé tehettem a sportkarrieremet, és közben olyan eredményeket értem el, amilyenekre annak idején nem is gondoltam volna.

– Párizstól megkapta, amit remélt?
– Teljes mértékben! Hetvenezer néző előtt futhattam, sportolói szemmel nézve a franciák olyan olimpiát rendeztek, ami előtt le a kalappal, életre szóló élmény volt mindenkinek. Erről álmodoztam kislány koromban, és végre megvalósult.

– A női gátfutás nemzetközi mezőnye elképesztően megerősödött az elmúlt években. Ez mekkora szerepet játszott a döntésében?
– Nem ez döntött, de közrejátszott benne. Ma már tényleg űridőket futnak mindenhol, én pedig itt állok harminckét évesen, s ha az eredményeket nézzük, innen már nem feltétlenül felfelé vezet az út. Az elmúlt években én is éreztem, hogy lassabban regenerálódom, többet kell pihennem. De inkább azt mondanám, annyi történt, hogy felnőttem, most már inkább családot szeretnék, több időt tölteni a párommal. És azt sem akartam, hogy néhány év múlva majd azt mondják az emberek a hátam mögött, hogy minek erőlködik még ez a Kerekes Gréta ennyi idősen. Láttam már hasonlót, és megfogadtam, hogy velem nem így lesz. Valóban nehéz meghozni a döntést és kilépni ebből, mert egy csapásra teljesen megváltozik az ember élete, de én tudatosan készítettem fel magam lelkileg arra, hogy egyszer vége lesz.

– Voltak nehéz időszakok a pályafutásában. Korábban gondolt a visszavonulásra?
– Tényleg olyan volt a karrierem, mint egy hullámvasút, és igen, volt időszak, amikor gondolkodtam rajta. Amikor 2015 nyarán huszonhárom évesen hazatértem az Egyesült Államokból, az akkori szövetségi kapitány, Dornbach Ildikó leültetett és őszintén elmondta, hogy nagyon nem jó irányba haladok, töprengjek rajta, így van-e értelme csinálni. A későbbi sportigazgatóval, Spiriev Attilával is sokszor volt hasonló beszélgetésünk, de ő mindig bízott bennem, sohasem hagyott magamra, még akkor sem, amikor úgy éreztem, már nincs kiút. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Aztán 2022-ben megint volt egy mélypont, mert olyan rosszul ment a gátazás, hogy szinte „visszafelé futottam”, és újra tépelődtem, hogy ez talán nem is az én utam, talán nem olimpikonnak születtem.

– Ez volt a pályafutása legnehezebb időszakba. Hogyan állt talpra utána?
– Amikor kitört a koronavírus-járvány, és a tokiói olimpia elúszott, 2022-ben mély gödörbe kerültem, s magam sem tudtam, pontosan hogyan. Az én szintemen jónak semmiképpen sem nevezhető 13.50-es időt futottam, pedig mindent munkát elvégeztem. A müncheni Európa-bajnokságra nem is jutottam ki, itthonról néztem tévén, és azon agyaltam, innen mégis miként fogok kikecmeregni. Úgy éreztem, az edzőmön, Tomhauser Istvánon kívül mindenki lemondott rólam. Nagyon nehéz volt újra hinni magamban, össze kellett szorítanom a fogam, csak dolgozni alázattal, az edzések és az edzőtáborok álltak az első helyen az életemben a családom, a párom előtt, akivel akkor más városban is éltünk. Magányosnak éreztem magam, ám a sok erőfeszítés kifizetődött.

A Mozdulj, Debrecen! életmódprogram szervezésében segít

– Lehet, hogy nem volt könnyű az út, de nem volt mindig magányos.
– Hálás is vagyok az edzőmnek, Tomhauser Istvánnak, neki köszönhetem, hogy az álmaimat végül valóra tudtam váltani, ha ő nem lenne, biztosan nem sikerült volna. És nagyon köszönöm az A-Plast Ikarusnak, hogy az elmúlt öt évben otthont adott nekem, a saját versenyzőjeként kezelt – én még nem is találkoztam klubbal Magyarországon, amely ennyire önzetlenül segített volna egy másik egyesület sportolójának. És ha már a köszönetnél tartunk: természetesen nem maradhat ki a Debreceni Sportiskola sem, amely gyerekorom óta mindent megtett, hogy sikeres legyek, és Donka László sem, aki elindított az úton, aki megszerettette velem az atlétikát. Tudom, sohasem voltam egyszerű eset, de ő látta bennem az ambíciót, s amikor hazajöttem Amerikából, tárt karokkal várt vissza. S örökké hálás leszek valamennyi edzőnek, akivel együtt dolgoztam pályafutásom során, mert ugyan voltak jó és rossz pillanataink, de mindannyian kellettek ahhoz, hogy az legyek, akivé váltam, és emelt fővel tekinthessek vissza az elmúlt évtizedekre.

– Mire a legbüszkébb?
– Maga a tény is büszkeséggel tölt el, hogy olimpikon lett belőlem, ám az odavezető út volt különösen fontos. Hogy a mélypont után főnixmadárként emelkedtem fel, 2023-ban és 2024-ben egyéni csúcsokat döntöttem, és bebizonyítottam önmagamnak is, hogy senkire sem kell hallgatnom. Nem más mondja meg, hogy mire vagyok képes, mert senki sem tudhatja, csakis én. Nem hagytam, hogy befolyásoljanak azokkal a véleményekkel, hogy már öreg vagyok, és úgysem fogok fejlődni. Szépen félretettem őket, a szívemre hallgattam, és most úgy vonulhatok vissza, hogy nyolc másodpercen belül futottam hatvan gáton, tizenhármon belül száz gáton, és olimpikon lettem. Erre mondtam az előbb, hogy minden áldozat megérte.

– Van olyan verseny, amely valamiért jobban megmaradt önben?
– Az edzőmmel az idei fedett pályás országos bajnokságot azóta is emlegetjük, az a futás libabőrös élmény volt, mondhatni tökéletes. Nemcsak azért, mert 7.96 másodperces, hatalmas egyéni csúccsal nyertem, és régi vágyam volt nyolc másodpercen belül futni hatvan gáton. Óriási elismerés volt, hogy nagyon színvonalas viadalon, nem akárkiket győztem le: az Európa-bajnoki ezüstérmes, országos csúcstartó Kozák Lucát és az élete formájában lévő Tóth Annát. Az a futás mindig is a kedvencem lesz. A másik a tavalyi fedett pályás Európa-bajokság elődöntője; úgy érkeztem Isztambulba, hogy nem voltam esélyes a döntőre, a fináléba jutásért viszont azt a francia Cyréna Samba-Mayelát ütöttem ki egyetlen ezredmásodperccel, aki egy évvel korábban fedett pályán világbajnokságot nyert, idén a római Eb-n is a dobogó tetejére állhatott, Párizsban pedig olimpiai ezüstérmet szerzett. Hatalmas élmény volt, hogy ilyen versenyzővel harcoltam a döntőbe jutásért, és legyőztem.

– Nem érzi, hogy valami esetleg kimaradt vagy hiányzik a karrierjéből?
– Ha szőrszálhasogató akarnék lenni, biztosan találnék olyasmit, ami lehetett volna jobb is. Például úgy érzem, száz gáton még tudtam volna faragni a 12.92-es egyéni csúcsomon, de nincs miért panaszkodnom, nincs hiányérzetem. Így volt kerek, voltak sikereim, voltak kudarcaim is, amelyek sok mindenre megtanítottak, és ha nem lettek volna, biztosan nem jutok el Párizsig.

– Visszaköltözött a szülővárosába. Debreceniként vagy budapestiként tekint magára?
– Egyértelműen debreceniként. Bár a sport miatt a fővárosban éltem, igazából sohasem vallottam magam budapestinek, és nem is fogom. Szeretem Debrecent, szeretek debreceni lenni, amit bizonyít, hogy tizenhárom éves korom óta a Debreceni Sportiskola színeiben versenyeztem, nem igazoltam át más klubba. Hazaköltöztem, és a jövőben is itt lesz a bázisom, bár továbbra is ingáznom, már csak azért is, mert fel kell járnom a Magyar Olimpiai Bizottság sportolói bizottságába.

– Amelybe úgy került be, hogy a legtöbb szavazatot kapta. Mikor és miért döntött úgy, hogy indul?
– A sportdiplomácia nagyon érdekelt, sportközgazdász szakon végeztem el a mesterképzést a Debreceni Egyetemen. Mindig is a sportban szerettem volna maradni, de nem a pálya szélén, nem edzőként. Az elmúlt években csendesen figyeltem, ha úgy tetszik, „jegyzeteltem”, hogy mit és hogyan is szeretnék majd csinálni, amiben a 110 gáton világbajnoki bronzérmes Baji Balázs nagy segítségemre volt, mert ő mindig tudta, hogy engem ez a terület érdekel. A párizsi olimpia után tisztújítás volt a MOB sportolói bizottságában, Balázs pedig azonnal felhívta a figyelmem, hogy ideje jelentkeznem! Mindig is voltak ilyen ambícióim, nem okoz gondot kiállni és beszélni, jó ügyeket támogatni, úgyhogy beadtam a jelentkezésemet, amit szavazás követett, és a legtöbb szavazattal választottak be.

– Számított az olimpián tett elhíresült nyilatkozata, amikor azt mondta: szomorú a sok negatív komment miatt, amit otthon a magyar olimpikonok kapnak?
– Én nem nyertem érmet az olimpián, nem álltam a dobogó tetején, én azzal az interjúmmal kerültem be a köztudatba. Ami nagy port kavart, minden párizsi magyar olimpikonhoz eljutott, rengetegen írtak, megköszönték és hálásak voltak azért, hogy megszólaltam. Ezzel talán nekik is bizonyítottam, elnyertem a bizalmukat, hogy ha kell, felszólalok, nem maradok csendben, ezért ott a helyem a sportolói bizottságban.

– Hogyan tervezi a jövőt?
– Könnyen át tudtam állni a civil életre, sőt, most sokkal elfoglaltabb vagyok, mint aktív sportolóként. Egymást követik a felkérések, és novembertől munkába állok a DSI Debrecennél és az önkormányzatnál, amelynél a Mozdulj, Debrecen! egészségeséletmód-program szervezésében segítek. A gátfutást mindig is követni fogom, de nyilván már más szemmel, mert nem kell izgulnom, ki milyen időt fut, hol állnak a riválisaim és hol állok én a ranglistán, hol kell még indulnom, hogy jó helyezésem legyen. Bevallom, ennek kicsit örülök is, mert az elmúlt évek ezzel teltek, és ebbe belefáradtam én és a családom is. Izgatottam várom a versenyeket, de most már másként.