Moszkvában a világ tetején – Antoine Griezmann-sorozat, 4. rész

A klubcsapataiban is többnyire jól játszott és általában sikeres volt Antoine Griezmann, még ha lehetett is itt-ott, ezért-azért hiányérzete, de talán egyik egyesületében sem ment neki annyira jól a játék, mint a francia válogatottban. Szereplése címeres mezben szinte teljes sikertörténet, nyert világbajnokságot és Nemzetek Ligáját, játszott Eb-döntőt, volt Eb-gólkirály és betalált vb-döntőben.

Ha ezt ma már természetesnek vesszük is a tehetsége és az elhivatottsága, az alkalmazkodókészsége ismeretében, gondoljunk arra, amit az első fejezetben hosszan taglaltunk: gyerekként Franciaországban senkinek sem kellett a fizikai adottságai miatt, és nem is játszott francia klubcsapatban egy percet sem, egész pályafutását Spanyolországban töltötte, miután a baszk Real Sociedad felfedezte magának.

Akár spanyol válogatott is lehetett volna, ha nem szúrja ki külhonban is az U19-es francia válogatott szövetségi edzője, Francis Smerecki, akinél 2010. március 2-án Ukrajna ellen mutatkozott be (0–0), a két nappal későbbi visszavágó 88. percében pedig már ő szerezte a 2–1-es meccs győztes gólját. Aztán részt vehetett a hazai rendezésű U19-es Európa-bajnokságon is 2010-ben, amelyet meg is nyertek a franciák – Griezmann mellett a győztes csapat tagja volt még Francis Coquelin, Alexandre Lacazette vagy Loic Nego is, ahogy azt már az első részben felidéztük. Sőt, egy időben még az is benne volt a pakliban, hogy sem francia, sem spanyol válogatott nem lesz – hanem portugál, nagyapja származása alapján. Mindez egy balhé miatt. Griezmann pályafutása ugyan nem volt hangos a botrányoktól, de egyszer-kétszer ő is tett rossz fát a tűzre. 2012-ben több mint egy évre eltiltották a (korosztályos) válogatottságtól, mert egy éjszakai klubban tivornyázott néhány U21-es csapattársával. Állítólag ekkor gondolkodott el azon, hogy hátat fordít a franciáknak, és portugál színekre vált.

De aztán minden szépen kiegyenesedett, és Didier Deschamps szövetségi kapitány hívására 2014. március 5-én a Hollandia elleni, Stade de France-ban rendezett barátságos mérkőzésen (2–0) bemutatkozott a francia A-válogatottban is, amelyet aztán több mint tíz éven át hűségesen szolgált.

A „Les Bleus” a 2008-as és 2012-es Eb-n, s különösen a kettő közötti, 2010-es dél-afrikai vb-n is leszerepelt, utóbbin morálisan is összeomlott – az ezután megújuló francia válogatottnak Griezmann egyik vezéralakja lett.

A 2014-es vb-keretbe már behívta őt Deschamps, a francia csapat vérmes remények nélkül utazott Brazíliába, a teljesen átalakított együttes célja az volt, hogy végre ismét jó benyomást keltsen, valamint összeálljon az a mag, amelyre a két évvel későbbi, hazai rendezésű Európa-bajnokságon épülhet a válogatott.

Ez sikerült is, egészen a negyeddöntőig jutott a sokak szimpátiáját újra elnyerő együttes, amely csak a későbbi győztes németek ellen vérzett el, szoros, 1–0-s meccsen. Griezmann mind az öt összecsapáson játszott, kettőn végig a pályán volt, alapemberré vált balszélsőként. És Deschamps is jól haladt a csapatépítéssel, 2016-ra valóban összeállt egy olyan bivalyerős francia válogatott, amely hazai környezetben az Eb-aranyra is joggal pályázhatott. Ezen a nekünk, magyaroknak is oly kedves emlékű tornán aztán végleg befutott Antoine Griezmann: lehet, hogy Paul Pogba volt a kirakatarca a döntőig menetelő hazai együttesnek, de az Eb sztárja kétségkívül Griezmann lett, aki hat góljával elnyerte az Eb aranycipőjét. A csoportkörben még csak Albánia ellen volt eredményes, az egyenes kieséses szakaszban viszont valósággal parádézott. Az ő duplájával fordítottak a franciák az írek elleni nyolcaddöntőben, a negyeddöntőben betalált Izlandnak, a németek elleni marseille-i elődöntőben pedig mindkétszer ő küldte a labdát Manuel Neuer kapujába.

„Két góljával döntő érdemeket szerzett a jó eredményben, Antoine Griezmann szerepe azonban túlmutat a góllövésen. Pozitív kisugárzásával, a pályán is megmutatkozó csendes, szerény jellemével ő a csapat lelke. És persze nem válik a válogatott hátrányára, hogy ez a lélek szélsebesen száguldozó és rendkívül gólveszélyes emberalakban ölt testet” – értékelt a Nemzeti Sport másnapi számában Csillag Péter a helyszínről.

„Antoine kivételes játékos, a németek ellen is megmutatta, mire képes –  dicsérte őt Deschamps. – Keményen dolgozott, és Olivier Giroud-val együtt remekül segítette a védekezést is. Az Atlético Madrid idényét látva pontosan tudjuk, meghatározó tagja mindenkori csapatának, az Európa-bajnokságon fontos gólokkal segítette a válogatottat, egyúttal alátámasztotta, lehet köré szervezni a játékot.”

Maga a marseille-i hős pedig úgy fogalmazott: „Büszke vagyok és boldog. Még egy meccset kell megnyernünk ahhoz, hogy igazán önfeledten ünnepelhessünk. Csalódás lenne, ha nem örvendeztethetnénk meg győzelemmel a francia közönséget, maradjunk hát két lábbal a földön, és összpontosítsunk a vasárnapi kihívásra. Szeretném, ha a marseille-ihez hasonló élményben lenne részünk Saint-Denis-ben is.”

A csúcsra azonban akkor még nem sikerült feljutni, Párizsban Cristiano Ronaldo Portugáliája hosszabbításban legyőzte Franciaországot. A hazai közönség előtti kudarc azonban megsokszorozta a franciák erejét a két évvel későbbi világbajnokságra: Oroszországban már semmi sem állhatott Griezmannék útjába. Az Atlético Madrid csatára abszolút alapember volt, mind a hét meccsen kezdő, és egy neki némiképp új, de az adottságaihoz tökéletesen passzoló szerepkörben találta magát a 4–2–3–1-es formációban, ő támadott középen a csatár (Olivier Giroud) mögött.

Ha hatot nem is (mint az Eb-n), de négy gólt ezúttal is szerzett a tornán, és igencsak fontos gólokat. Hármat az egyenes kiesés szakaszban: egyet-egyet az Argentína elleni nyolcaddöntőben (4–3), az Uruguay elleni negyeddöntőben (2–0) és a Horvátországgal szembeni világbajnoki döntőben (4–2). Griezmann 1–1 után a második francia gól szerezte (11-esből), ami talán a legfontosabb francia gól volt a moszkvai fináléban. A harmadik gól előtt pedig ő adta a passzt Paul Pogbának. „Nagyon nehéz mérkőzés volt, a horvátok jól futballoztak – értékelt a lefújás után, a szakadó nyári eső közepette is örömmámorban Griezmann. – Megfordult a fejemben, hogy panenkázom a tizenegyesnél, mint Zinédine Zidane a kétezerhatos vébé döntőjében, de végül belsővel lőttem.” A FIFA őt választotta meg a döntő legjobbjának.

„Megint csapata vezérének bizonyult – méltatta moszkvai teljesítményét lapunk. – Sokadszor mutatta meg, hogy bal lábbal azt csinál a labdával, amit akar, szabadrúgásaiból, szögleteiből ezúttal is sokat profitált a francia válogatott. Kevesen mondhatják el magukról, hogy világbajnoki döntőben gólpasszt adtak és gólt is szereztek.”

Mint többször említette: az ünnepléssel teli napok legszebb pillanata az volt neki, amikor meglátta a saját és szülővárosa nevét kiírva a párizsi Diadalíven: Antoine Griezmann, Macon.
A fiú, aki senkinek sem kellett gyerekként Franciaországban, huszonhét évesen felért a csúcsra.

(A következő részben: Újra Madridban)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 26-i lapszámában jelent meg.)