Mámor a Stamford Bridge-en – Andrés Iniesta-sorozat, 2. rész

London, 2009. május 6. Andrés Iniesta bizonyára sohasem felejti el a napot, amikor pályafutása egyik legemlékezetesebb gólját szerezte. A másik nyilvánvalóan a vb-döntőben lőtt győztes gól, de közvetlenül mellette ott van a Chelsea elleni BL-elődöntő visszavágóján (1–1) szerzett egyenlítő gólja, ami a katalánok döntőbe jutását eredményezte. Aki látta, emlékszik a mozdulatra, ahogy a 90+3. percben a spanyol középpályás Lionel Messi passza után jobb külsővel a bal felső sarokba bombázza a labdát, hogy aztán egy kupacban ünnepeljenek a Barca-játékosok, miközben a londoni kékek leforrázva veszik tudomásul, hogy másodpercekre voltak a finálétól. És persze azt is érdemes hozzátenni, hogy a katalánok Éric Abidal piros lapja miatt a 66. perctől emberhátrányban futballoztak.

„Természetesen megvan videón, nemcsak nekem, hanem milliónyi Barca-szurkolónak, sőt, több millió futballszerető embernek a világon – mondta Andrés Iniesta az Életem játéka című önéletrajzi könyvében. – Brutális volt, elképesztően brutális. Nincsenek szavak, amelyekkel le lehetne írni, mit éreztem abban a pillanatban. Nemigen gondolkodtam, még azon sem, hogy Leo lőni fog-e vagy sem. Minden veszni látszott. Lehetetlennek tűnt, hogy képesek leszünk betalálni, miután egész este egyetlenegyszer sem találtuk el a kapujukat… Előrementem, mi mást tehettem volna?! Ez volt az egyetlen reményünk. Felmerészkedtem az ellenfél tizenhatosáig, de tulajdonképpen nem számítottam semmire… Az egyetlen helyre ment, ahol a kapus nem védhette. Külsővel lőttem rá, így a labda enyhén kifelé csavarodott, éppen elkerülve Cech kezét, aki hatalmas termetével szinte kitöltötte az egész kaput. A sors rendelte így vagy a végzet, ki hogyan nevezi. Sokan megkérdezték már, volt-e időm végiggondolni, hogyan fogom ellőni. Dehogy volt! Nem gondolkodtam azon, hogy belsővel, külsővel vagy teli rüszttel lőjem meg. Ha túl sokat gondolkodik az ember, közben odalesz a lehetőség. Ösztönösen cselekedtem.”

A visszavonulása utáni gálaesten a 40 éves középpályás azt mondta, nem tud választani a vb-döntőben lőtt győztes gólja és a Chelsea elleni egyenlítő gól között. Mindkettő egyformán fontos, kiemelkedő pillanata pályafutásának, ráadásul megadatott neki, hogy a Barcában és a válogatottban is szerzett egy-egy felejthetetlen találatot. A londoni elődöntő egyébként nem egészen két héttel azután volt, hogy a katalánok 6–2-re nyertek a Real Madrid otthonában, a Santiago Bernabéu Stadionban. Iniesta azon a mérkőzésen nem talált be, de kezdőként 85 percet volt a pályán. A Manchester United ellen 2–0-ra megnyert BL-döntőben pedig csak a hajrában, a 90+3. percben váltotta őt Pedro, és az első gól előtt ő adta a gólpasszt Samuel Eto’ónak. Ez azért is fontos, mert nem sokkal a május 27-i finálé előtt, május 10-én kisebb combizomszakadást szenvedett, és kevés esély volt rá, hogy teljesen felépül. Ő azonban mindenáron ott akart lenni a Wembley-ben rendezett döntőben.

A teljes képhez pedig az is hozzátartozik, hogy három évvel korábban, a 2006-os párizsi döntőben csak csereként számított rá Frank Rijkaard vezetőedző, ami nem titkoltan meglepte. Rosszulesett neki, de úgy volt vele, ha megkapja a lehetőséget, bizonyít. Így is lett, a Barca emberelőnyben is szenvedett az Arsenal ellen, végül azonban Samuel Eto’o és Juliano Belletti góljával fordított és 2–1-re nyert. Noha a szünetben beálló Andrés Iniesta gólt és gólpasszt sem jegyzett, utóbb az akkor az Arsenalt erősítő Thierry Henry is azt mondta, hogy a spanyol középpályás becserélése változtatta meg a játék képét. Őt képtelenség volt tartani.

A Bajnokok Ligáját négyszer, a spanyol bajnokságot kilencszer nyerte meg a Barcelonával – rengeteg más trófea mellett. Vitathatatlan, hogy a Josep Guardiola-féle sikercsapat kulcsembere volt, de az sem túlzás, hogy ő a klub történetének valaha volt legjobb középpályása.

De persze érdemes visszakanyarodni kicsit a kezdetekhez, ahogyan a La Masiáról eljutott odáig, hogy bemutatkozhatott a felnőttcsapatban. Pontosabban addig, hogy először együtt edzhetett a nagycsapattal. A helyzet kissé komikus volt, ugyanis a La Masiáról átment a stadion előtti főkapuhoz, oda, ahol rengeteg turista is megfordul. Elveszett volt, a visszaemlékezések szerint a sorompónál szolgálatot teljesítő őr is azt hitte, hogy csak szórakoznak vele, így nem akarta beengedni a tehetséges ifjú középpályást. Aztán megjelent Luis Enrique, Iniesta pedig bepattant az autójába, s nemsokára a nagycsapat öltözőjében találta magát, ahol mások mellett Josep Guardiola és Rivaldo is ott volt. A saját bevallása szerint megszólalni is alig tudott, ám a pályán egyből felvette a ritmust. Akkor már sejteni lehetett, hogy hamarosan elérkezik a bemutatkozás ideje. Erre 2002 októberében, az FC Bruges otthonában 1–0-ra megnyert BL-mérkőzésen került sor. Louis van Gaal sohasem tartozott a könnyű emberek közé, sehol sem volt igazán népszerű edző, és a Barcelonával nem ért el világraszóló sikereket. Andrés Iniesta viszont örökre hálás lehet neki, mivel a holland szakvezető adott neki először lehetőséget.

„Tudom, hogy ő kissé kilóg a sorból, a maga módján látja, illetve csinálja a dolgokat, de mindig jó szívvel fogok rá gondolni – vallotta Iniesta az Életem játéka című könyvben. – Sokkal tartozom és nagyon hálás vagyok neki. Többet követelt és keményebb volt, mint bárki más, de minden játékosával ugyanúgy bánt. Nem érdekelte, hogy valaki tizennyolc vagy huszonnyolc éves. Ha jól teljesített, berakta a csapatba. A mai napig emlékszem, mit mondott nekem Bruges-ben a bemutatkozásom alkalmával: »Menj ki a pályára, és élvezd! Csináld azt, amihez a legjobban értesz: focizz!«”

Ő pedig azt tette, egészen 2018-ig, majd májusban a japán Vissel Kobéhoz igazolt. A Barcelona-drukkerek agyába vélhetően örökre beleégett a kép, amint mezítláb, egyedül ül a Camp Nouban az utolsó mérkőzése után. Általános vélemény, hogy maradhatott volna még néhány évig, ő azonban a visszavonulása gálaestjén elmondta, miért döntött a búcsú mellett.

„Az utolsó mérkőzésem után nyilván sok gondolat kavargott a fejemben – mondta.      – Mindig is a Barcelonából szerettem volna visszavonulni, de a helyzet úgy hozta, hogy nehéz és kockázatos döntést kellett hoznom. Úgy távoztam, hogy a szurkolók fantasztikus játékosként emlékeztek rám. Azok után, hogy annyit küzdöttem és dolgoztam, nem akartam egy gyengébb időszakban búcsúzni, úgy, hogy a drukkerekben negatív emlékek maradjanak rólam.”

Az biztos, hogy a gánátvörös-kékek szurkolói mindig is egy csendes, szerény, kiváló középpályásként emlékeznek rá, aki a teljes barcelonai pályafutása során egyetlenegy piros lapot sem kapott. Tényleg példakép, vagy inkább a tökéletes példakép minden La Masia-növendék előtt.

(A következő részben: Győztes gól Dél-Afrikában)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. november 23-i lapszámában jelent meg)