„Magáért a játékért játszom” – interjú Perényi Gizellával, az OSEI mozgásszervi rehabilitációs főorvosával

– Főorvos asszony, milyen eredménnyel zárta az orvosoknak és gyógyszerészeknek kiírt Protexin-kupa páros teniszversenyt?
– Az eredeti időpontban sajnos nem lehetett megrendezni a tornát, mert a sok eső feláztatta a budai Park Teniszklubban a pályákat. Egy héttel elhalasztották, és bár neveztem, játszani már nem tudok, mert éppen most szombaton indulunk a férjemmel az Amerikai Magyar Orvosszövetség továbbképző kongresszusára a floridai Sarasotába. Igen rangos az esemény, tavaly a Nobel-díjas Karikó Katalin is bejelentkezett az interneten át, díszvendégként pedig a tudományos akadémia elnöke, Freund Tamás tartott nagyszerű előadást. Teniszezni odakint is lehet majd, mert a kongresszus kiegészítő sportprogramjaként lesz tenisztorna és lesznek pólómeccsek.

– Férje, Dani Vilmos szakmabeli és szintén a tenisz szerelmese. Tizennyolc éven át dolgozott a teniszválogatottak keretorvosaként, elnöke volt a Magyar Orvosteniszezők Testületének és szervezője az országos orvosbajnokságnak. A gyógyításnak vagy a sportnak köszönhetően lettek egy pár?
– Mindketten Szegeden diplomáztunk, onnan az ismeretségünk. Én kézilabdáztam, ő NB I-es kosárlabdázó volt, s mellette az egyetemi sportélet egyik szervezője. Legközelebb a Sportkórház orvosaiként találkoztunk, ahol megpályáztam és el is nyertem egy belgyógyászati állást. Idén lesz ötven éve, hogy összeházasodtunk.

– Mikor kezdett el teniszezni?
– Budapesten születtem, de Kecskeméten voltam kisdiák. Tízéves lehettem, amikor az iskolai válogatáson azt ajánlották, próbálkozzak a tenisszel. Ám ez a hatvanas években nehezen lett volna kivitelezhető, pályák sem igen voltak, ezért a kézilabdázást választottam. Harminc lehettem, amikor a második gyerekem megszületése után eldöntöttem, hogy teniszórákat veszek, s azóta rendszeresen játszom.

– A férjével a salakon is egy párt alkotnak?
– Baráti házaspárokkal szoktunk teniszezni, és többször indultunk meghívásos társasági teniszversenyen, de egyébként mindenki a saját ismerősi köréből kikerülő partnerrel játszik. Illetve van egy családi programunk: ha az Egyesült Államokban élő Gréta és Kristóf itthon van, nagyszülők–unokák meccseket vívunk. Most már nagyon megvernének minket, így inkább „vegyes” párost alkotva játszunk.

– Velük is önök szerettették meg a teniszezést?
– Volt benne szerepünk, de a fő érdem az édesapjuké, azaz a fiunké, aki korosztályos válogatott volt. A Sávolt Attila, Füle Zsolt, Dani Péter alkotta ifiválogatott Floridában ötödik lett a korosztályos vb-n, a későbbi győztes Egyesült Államoktól kapott ki a negyeddöntőben; az amerikaiaknál Andy Roddick volt az első számú játékos. Játszott Carlos Moya, Marcelo Ríos, Tommy Haas és Gustavo Kuerten ellen is, sőt a brazillal egy olaszországi ifjúsági versenyen párosban együtt indult. Gréta első éves egyetemistaként atletizál, Kristóf futballozik, az iskolai csapata területi középiskolás bajnok. A legkisebb unokánk, Bence kétéves és két hónapos, ő babaúszásra jár.

– A családi fotóalbumjukat lapozgatva kiderül, önök nemcsak játszani szeretik a teniszt, lelkes drukkerek is. Olyannyira, hogy szurkolói Grand Slammel büszkélkedhetnek: megfordultak a négy legrangosabb teniszviadal mindegyikén.
– Annak köszönhetjük, hogy a Tenisszel Foglalkozó Orvosok Szövetsége – amelynek nagyon régen tagjai vagyunk a férjemmel – gyakran a nagy tornákhoz igazítja az éves kongresszusát; ilyenkor összekötjük a kellemest a hasznossal. Szeretünk utazni, élményeket gyűjteni. Az idén már másodszor jutottunk el az Australian Openre, ezúttal magánszervezésben. Mel­bourne-t kedvelem, jó hangulatú az ottani torna, ám az igazi kedvencem a római verseny, amely ugyan nem tartozik a Grand Slam-sorozatba, viszont gyönyörű környezetben rendezik. A lényeg persze mindenütt a játékos. Roger Federer volt a csúcs, de az új hullámban is sok a tehetséges fiatal.

– Ha már egy ikont említett, van itt egy másik is: mutatott egy fényképet az albumban, amely a lakásuk nappalijában készült önökről és a Puskás házaspárról.
– A Honvéd legendás futballistája, Bányai Nándor és a felesége a páciensem volt a Sportkórházban. Ők itthonról is tartották a kapcsolatot Puskás Ferencékkel, akik a hazaköltözésük után Bányaiék társaságában kerestek meg, s kértek fel minket családorvosuknak. Lényegében szomszédok is lettünk, hiszen egy utcában laktunk a budai Vár tövében. Ötvenéves orvosi pályám alatt számtalan neves személyiséget gyógyítottam, hiszen az amatőr sportolók mellett a Sportkórház feladata volt balettművészek és színészek kezelése is.

– Ha már említette a fél évszázados jubileumot, illett volna nekem is a gratulációval kezdeni, hiszen 1974. október elseje óta folyamatosan az Országos Sportegészségügyi Intézetben, vagyis a Sportkórházban dolgozik.
– Kaptam egy szép plakettet a kórház vezetőségétől, és mellé az osztályos kollégáim és az összes ottani dolgozó által aláírt köszöntő lapot, ami nagyon kedves gesztus volt tőlük. Ahogy a betegek elismerése is örömmel tölt el. Idén például a páciensek ajánlásával – nem is tudom, ki lehetett a kezdeményező – felkerültem az orvosi munka elismerésére alapított Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj jelöltjeinek listájára.

– Szinte párját ritkító, különösen manapság, hogy valaki egyetlen munkahelyhez legyen hűséges, miközben, gyanítom, máshonnan érkező ajánlatokból nem volt hiány a karrierje során.
– Sok jónak tűnő lehetőséget engedtem el a magánszférából és külföldről egyaránt, aminek fő oka, hogy a Sportkórháznak van egy semmihez sem hasonlítható „fílingje”. Amikor ötven évvel ezelőtt átléptem az intézmény Alkotás utcai kapuját, nagyon nagy tudású orvoskollégák közé kerültem, remek közösségbe, amelyben jó hangulatban folyt a gyógyítás. Egyből tudtam, hogy a helyemen vagyok, ráadásul a környezet is csoda szép volt a kertben a szökőkúttal, a teniszpályákkal. Természetesen ennyi idő alatt többször cserélődött az állomány, de a Sportkórházra jellemző hangulatot a folyamatos változás közepette is sikerült megőrizni. Röviden azt mondhatom: lelke van az intézménynek, és ez nagyon fontos a gyógyításban. Mozgás­szervi rehabilitációval foglalkozom, de a szervi probléma kezelése csak egy része a terápiának, a pszichés faktor legalább olyan fontos, hiszen semmilyen tünet nem létezik önmagában. Az orvoslás nem rutinmunka, és sok örömömet lelem a hivatásomban.
Jó háttérrel, szuper gyógytornászokkal, kiváló nővérgárdával minőségi munkát végezhetek, ezért dolgozom túl a hetvenen is teljes lendülettel a rehabilitációs és fizioterápiás osztály vezető-helyetteseként, és vezetem a rehabilitációs szakrendelést.

– S mikor jut ideje teniszezésre?
– Így vagy úgy, valamit mindig mozogtunk a férjemmel, nagyjából 35 éves korunk körül azonban azt mondtuk: a rendszeresség érdekében muszáj valamiféle kényszerítőerőt beépítenünk az életünkbe. A megoldás az lett, hogy teniszpályákat foglaltunk le, s ha már kifizettük a bérleti díjat, kár lett volna veszni hagyni a lehetőséget, no és a partnerekkel sem járathattuk a bolondját. Heti háromszor manapság is teniszezem a Tabánban és a Feneketlen-tónál.

– A salakon versengő típus?
– Egyáltalán nem, én magáért a játékért játszom, s noha jó győzni, nem bosszant az sem, ha kikapok. Sőt annak is tudok örülni, ha az ellenfelemnek jól megy a tenisz. A lényeg ugyanis nem az eredmény, hanem az, hogy találkozunk, együtt vagyunk, információt cserélünk, kapcsolatot építünk. Persze nem mindenki gondolkodik így, van, aki vérre menő csatát vív a pontokért – a sportpálya remek tükör, mert oda kivisszük és megmutatjuk a személyiségünket, verseny közben ugyanis igazi önmagunkat adjuk, nem kompenzálunk.

– Ha nincs is eredménykényszer, azért jó néhány torna helyezettjei között olvasható az ön neve is.
– A hazai orvosbajnokság állandó résztvevőjeként korábban voltam a korosztályomban egyéni bajnok, vegyes párosban pedig idén júniusban is az első helyen végeztem a kollégámmal. A női párosban ezúttal kevés volt az induló, emiatt az ötven pluszos kategóriába soroltak be minket is, de ott is másodikok lettünk – erre büszkék lehetünk, hiszen a partneremmel, egyben barátnőmmel mindketten hetvennégy évesek vagyunk. A betegeimnek is igyekszem sulykolni, hogy a rendszeres sportolásnak számtalan igazolt pozitív élettani hatása van a szervezetünkre, az egész életünkre.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 12-i lapszámában jelent meg.)