A budapesti sport nagy Annalese – Sportkönyvtár
A fiatalon kosárlabdázó és atletizáló, széles műveltségét, tájékozottságát az egyetemi katedrán és számos könyvében kamatoztató, Ezüstgerely-díjjal, MOB Médiadíjjal, Fair play-életműdíjjal elismert Takács professzor hatalmas munkát tett le az asztalra, nemcsak az oldalak számát, de az információmennyiséget tekintve is. Rendkívül részletes és alapos, mondhatni, aprólékos leírást kap az olvasó, akinek a vaskos kiadványt kézbe véve csupán egyetlen feladata marad: eligazodni az adat- és történetzuhatagban.
A kihívás itt kezdődik, ugyanis az egyébként igen sokrétű könyv csak egyféleképpen olvasható, mégpedig az események kronologikus folyamában. Felvetődik a kérdés: valóban érdemes éves bontásban tagolni egy ekkora súlyú várostörténeti művet? Életszerű-e, hogy valaki vakargatja a fejét a könyvespolc előtt, majd azt mondja, de jó lenne elolvasni, mi történt a pesti sportéletben például 1892-ben, 1907-ben vagy 1963-ban? A szétforgácsolódó történet fűrészporként hullik az érdeklődő elé, és ha az utókor emberének nincs türelme, kitartása, elhatározása összesöpörni belőle a nagy sztorit, könnyen elsikkad a lényeg, feleslegessé válik a befektetett energia. A szerkesztőknek dilemmát jelenthetett az is, hogy milyen körre terjesszék ki a budapesti sportkultúrát bemutató könyvet. Kell-e szólni például a városban rendezett sporteseményeken és a fővárosi sportszereplők versenyein, mérkőzésein túl azokról a történésekről, amelyek csak közvetve érintették – világbajnokságon, Európa-bajnokságon, olimpián, válogatott eseményeken – a budapesti sport képviselőit? A felvetésre felemás következetességgel bár, de nemleges választ adtak, ami azonban kissé féloldalassá teszi a túlságos időközpontúság miatt amúgy is sajátos szemléletű annalest.
Persze létezik olyan eset, hogy a befogadó valóban időpont alapján keres, mondjuk, – október 23. után néhány nappal aktuális az irány – az 1956-os fordulatok megismerése hajtja. Ha felcsapjuk a könyvet az adott dátumnál, azt látjuk, hogy az összefoglaló műfaj jellegéből adódóan nincs mód a kötetben egy-egy cselekmény teljes kibontására (ez talán itt hagy is némi hiányérzetet), viszont kifejezetten tanulságos a számvetés a gyökeres változásokat hozó október-novemberi események előtti sporthelyzettel. Budapesten az év első felében 901 sportkörben 4304 szakosztály működött, 118 306 sportoló versenyzett 30 sportágban. A legnépszerűbben, a labdarúgásban 20 306 igazolt játékost tartottak nyilván, a főváros 1300 sporttere közül 170 pályán futballoztak. Összehasonlításképpen: 2021-es nagy kimutatásunk szerint Budapesten három éve 120 hitelesített nagypályán játszottak, amelyeken kívül 38 pálya volt használaton kívül. A grandiózus könyv minden különcsége és ügyetlensége ellenére alapmű, a benne közölt fényképek és újságkivágások pedig kétségkívül lenyűgözőek.
(Takács Ferenc: Budapest sporttörténete, 1873–2000, Fővárosi Önkormányzat, 2009)
 Lehet-e még újat mondani Lionel Messiről? Ez jutott eszembe először, amikor a kezembe vettem Florent Torchut, a France Football újságírója által írt könyvet. Ami rögtön világossá vált, hogy rendkívül igényes, gazdag képanyaggal ellátott kötetről van szó, amelyben legalább annyira hangsúlyosak a sokszor egész oldalas, minőségi fotók, mint maga a szöveg. Sőt, talán még hangsúlyosabbak is. Elsősorban ugyanis emiatt éri meg megvenni a könyvet, ami kicsit olyan, mint egy hosszabb szöveggel megtámogatott „önéletrajzi fotóalbum”. A fényképek között vannak egészen különleges, ritkán vagy egyáltalán nem látott példányok is, így biztosak vagyunk benne, hogy aki megveszi a könyvet és kedveli az argentin világsztárt, időről időre előveszi majd a kötetet. Amit egy délután alatt kényelmesen el lehet olvasni, és érdemes is, mert bár csak nagy vonalakban járja végig Lionel Messi pályafutását, így is találni benne érdekes információkat és megjegyzéseket. Természetesen többször szóba kerül, hogy vajon lehet-e őt Diego Maradonához hasonlítani, és ebből a szempontból nekem a könyv egyik legértékesebb gondolata, hogy Messi olyan, mintha egy mindig csúcsformában lévő Maradonát látnánk. Persze a két klasszis különböző egyénisége is kirajzolódik az összehasonlításból. Miután a France Football jóvoltából jöhetett létre a kiadvány, érthető módon hangsúlyosan szerepelnek benne azok a hivatalos interjúk, amelyeket Messi adott a lapnak az Aranylabda átvételét követően. Egyfelől ezek a könyv legszürkébb részei, amelyben a Barcelona egykori csatára sokszor sablonos, rövid válaszokat ad. Másfelől viszont, az idő előrehaladtával ezeknek az interjúknak a segítségével is kirajzolódik valamelyest az argentin támadó jellemfejlődése, ahogyan ifjú titánból többgyerekes édesapává válik, akinek már legalább annyira fontos a családja, mint maga a futball. Ami miatt kissé hiányérzetünk lehet, hogy a legnagyobb siker, a 2022-es katari világbajnoki diadal már nem kapott helyet a könyvben, és persze az is furcsa kissé, hogy a borítón Messi a Paris Saint-Germain mezében feszít, miközben a kiadványt olvasva is világossá válik, hogy sokkal többet jelent neki a Barcelona. Persze miután a francia lap által menedzselt kötetről van szó, valamelyest érthető, hogy a PSG-korszakból választotta a borítófotót, de az összképet nézve mégiscsak szerencsésebb lett volna egy Barcelona- vagy egy argentin mezes.  Ugyanakkor éppen a francia vonal miatt kimondottan érdekes az a rész, amely arról szól, hogy Lionel Messi miért és milyen körülmények között hagyta el a katalán sztárklubot, és miért éppen a párizsiakhoz igazolt. Mint ahogy az a szakasz is a könyv értékes része, amely a fantasztikus MSN-ről, vagyis a Messi, Suárez, Neymar csatárhármasról ír. És persze arról, hogy ez a trió mitől működött annyira jól. Bár a szöveget tekintve nem ez a legaprólékosabban kidolgozott önéletrajzi könyv, egy Lionel Messi-rajongónak, sőt, egy futballkedvelőnek érdemes beszereznie. Már csak azért is, mert az anyagminőségét tekintve tényleg kiemelkedő, igényes darab, amelyet az elolvasása után is jó lesz néha átlapozni. (Florent Torchut: Lionel Messi, a futballvilág csapatkapitánya. Alexandra Kiadó, 2024) SMAHULYA ÁDÁM |
 A teniszpályák szépségét keresi Nick Pachelli míves szövegekkel kísért fotóalbuma, és bátran állíthatjuk, meg is találja: Új-Zélandtól Spanyolországig számos gyönyörű helyszínt mutat be az olvasónak, aki a világhírű, kultikus színterek mellett megismerheti a legizgalmasabb helyeket is. A kötet végére érve pedig beláthatja, hogy nemcsak az a néhány vonal teszi a teniszpályát, de legalább annyira a helyi adottság, a környezet, az atmoszféra. Teniszkedvelőknél ott a helye a polcon, teniszkedvelők ismerőseinek pedig jó ajándéktipp karácsonyra – hogy legyen mivel meglepni a teniszkedvelő ismerőst. (Nick Pachelli: The Tennis Court, Artisan, 2024) CS. P. |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. október 26-i lapszámában jelent meg.)
Jégre született – interjú Kolbenheyer Zsuzsannával
Így nő a minimálbér összege januártól - videó
Legközelebb ekkor láthatja Luke Humphriest és Luke Littlert – a darts-vb 3. fordulójának pontos programja
4 nap, 8 fogás - ebédötletek a két ünnep közöttre
Demjén Ferenc nem tréfált, kőkeményen kiállt Orbán Viktor mellett
Most jött a lesújtó hír: meghalt egy kisbaba Budapesten, semmit sem tehettek érte
Háború Ukrajnában: Mi az orosz realitás? + videó
Miamiban az edzés szent – interjú Cséke György egyéni képzésért felelős szakemberrel
Szoboszlai gyönyörű nőkkel töltötte a karácsonyt - fotó
Az Eb-bronz után itt a pihenés ideje! Így töltik a karácsonyt női kézilabdázóink – fotók
Haaland tizenegyest hibázott, az Evertonnal sem bírt a Manchester City
„Még három-négy évem van a legmagasabb szinten” – Van Dijk maradna a Liverpoolban
