A budapesti sport nagy Annalese – Sportkönyvtár

Vágólapra másolva!

2024.10.31. 13:50

Címkék

A záró oldal ajánlószövegéből tudjuk, a könyv alig egy év alatt készült el, ebből az információból pedig magától értetődően következne, hogy a Budapest sporttörténetét az egyesítéstől, 1873-tól 2000-ig bemutató 524 oldalas kötet kapkodva összehordott, felületes gányolás. Hogy mégsem így van, alapvetően két tényezőnek köszönhető: egyrészt a szerző, Takács Ferenc (1938–2018) sporttörténész-filozófus lenyűgöző felkészültségének, másrészt a lektor, a korábbi Sportmúzeum-igazgató Szabó Lajos kikezdhetetlen sporttudásának.

A fiatalon kosárlabdázó és atletizáló, széles műveltségét, tájékozottságát az egyetemi katedrán és számos könyvében kamatoztató, Ezüstgerely-díjjal, MOB Médiadíjjal, Fair play-életműdíjjal elismert Takács professzor hatalmas munkát tett le az asztalra, nemcsak az oldalak számát, de az információmennyiséget tekintve is. Rendkívül részletes és alapos, mondhatni, aprólékos leírást kap az olvasó, akinek a vaskos kiadványt kézbe véve csupán egyetlen feladata marad: eligazodni az adat- és történetzuhatagban.

A kihívás itt kezdődik, ugyanis az egyébként igen sokrétű könyv csak egyféleképpen olvasható, mégpedig az események kronologikus folyamában. Felvetődik a kérdés: valóban érdemes éves bontásban tagolni egy ekkora súlyú várostörténeti művet? Életszerű-e, hogy valaki vakargatja a fejét a könyvespolc előtt, majd azt mondja, de jó lenne elolvasni, mi történt a pesti sportéletben például 1892-ben, 1907-ben vagy 1963-ban? A szétforgácsolódó történet fűrészporként hullik az érdeklődő elé, és ha az utókor emberének nincs türelme, kitartása, elhatározása összesöpörni belőle a nagy sztorit, könnyen elsikkad a lényeg, feleslegessé válik a befektetett energia. A szerkesztőknek dilemmát jelenthetett az is, hogy milyen körre terjesszék ki a budapesti sportkultúrát bemutató könyvet. Kell-e szólni például a városban rendezett sporteseményeken és a fővárosi sportszereplők versenyein, mérkőzésein túl azokról a történésekről, amelyek csak közvetve érintették – világbajnokságon, Európa-bajnokságon, olimpián, válogatott eseményeken – a budapesti sport képviselőit? A felvetésre felemás következetességgel bár, de nemleges választ adtak, ami azonban kissé féloldalassá teszi a túlságos időközpontúság miatt amúgy is sajátos szemléletű annalest.

Persze létezik olyan eset, hogy a befogadó valóban időpont alapján keres, mondjuk, – október 23. után néhány nappal aktuális az irány – az 1956-os fordulatok megismerése hajtja. Ha felcsapjuk a könyvet az adott dátumnál, azt látjuk, hogy az összefoglaló műfaj jellegéből adódóan nincs mód a kötetben egy-egy cselekmény teljes kibontására (ez talán itt hagy is némi hiányérzetet), viszont kifejezetten tanulságos a számvetés a gyökeres változásokat hozó október-novemberi események előtti sporthelyzettel. Budapesten az év első felében 901 sportkörben 4304 szakosztály működött, 118 306 sportoló versenyzett 30 sportágban. A legnépszerűbben, a labdarúgásban 20 306 igazolt játékost tartottak nyilván, a főváros 1300 sporttere közül 170 pályán futballoztak. Összehasonlításképpen: 2021-es nagy kimutatásunk szerint Budapesten három éve 120 hitelesített nagypályán játszottak, amelyeken kívül 38 pálya volt használaton kívül. A grandiózus könyv minden különcsége és ügyetlensége ellenére alapmű, a benne közölt fényképek és újságkivágások pedig kétségkívül lenyűgözőek.

(Takács Ferenc: Budapest sporttörténete, 1873–2000, Fővárosi Önkormányzat, 2009)