Újra baj volt a bajjal – az Aranycsapat legfontosabb időszaka, 8. rész

A döntő után két nappal, 1954. július 6-án a Népsport első oldalas címe:  „Miért vesztettünk?” Az írás alapos, szakmailag is támadhatatlan, a főszerkesztő, Feleki László enyhén szólva is szaktekintély.

Az elemzés kiindulópontja maradt meg mindmáig, elvégre benne van a lényeg:  „A magyar csapat reménységei jogosak voltak és bármennyire is nagy az elkeseredés odahaza, nem szabad elfeledkezni arról, hogy ennek a világbajnokságnak a legnehezebb küzdelmeit a magyar csapat vívta, a legszebb győzelmeit a magyar csapat aratta. (…) Senki sem állítja, hogy a nyugatnémet csapat lenne a világ legjobbja Magyarország, Brazília és Uruguay előtt. Mindez azonban csak – vigasz. (…) A túlfűtött várakozás, jogosan formált reménység után most a hangulat az ellenkező végletbe csapott át. (…) A magyar csapatnak sem erőnléte, sem – ami ezzel szorosan összefügg – formája nem volt az utolsó mérkőzésen olyan, amellyel kivívta eddigi nagy győzelmeit a világbajnoki torna folyamán.”

A legnagyobb vitát és Feleki végzetét az jelentette, hogy hibáztatta Sebes Gusztávot az összeállítás miatt. Nem az épphogy csak felépülő Puskás Ferenc beállítását kifogásolta (ugyan, ki hagyná őt ki, ha azt mondja, rendben van), hanem Czibor Zoltán (jobbszélsőként kezdett) és Tóth Mihály játékát: „Két balszélső szerepelt a csapatban, közülük az egyik mindig szokatlan helyen játszott és távolról sem tudta azt nyújtani, amit a megszokott posztján várni lehetett tőle.”

Ami a túlzott magabiztosságot illeti, „tudatos elbizakodottságról semmi esetre sem” beszélhetünk,  de „maga az a tény, hogy a csapatot óvni kellett az elbizakodottságtól, s hogy egyáltalán szó eshetett az elbizakodottság lehetőségéről, már arra vall, hogy Nyugat-Németország csapatát semmi esetre sem tekintették olyan erős ellenfélnek, mint például a két dél-amerikai csapatot”.

Sebes, ha feltételes módban is, vállalt némi felelősséget, de rögtön meg is magyarázta:  „Talán hiba volt, hogy nem állítottunk be több pihent játékost a csapatba, de csak a mérkőzés alatt derült ki, hogy idegileg többen is fáradtak a fiúk közül. A mérkőzés előtt többször is megkérdeztük őket, nem akarnak-e pihenni. Mindegyik játszani akart. Nem tudom, akadt volna-e olyan vezető, aki a több éven keresztül nagy nemzetközi mérkőzéseken megedződött játékosokat kihagyta volna a csapatból, ha ők kijelentik, hogy nem éreznek fáradtságot, s vállalják a játékot. Valamennyien játszani akartak s ez érthető is.”

Ez is cáfolhatatlan. Az más kérdés, hogy a háttérszereplők közül most már többen megszólaltak. Kreisz László dr. azt hajtogatta, hogy ami Puskást illeti, „attól a gondos, körültekintő kezeléstől, amelyben része volt, két hét alatt rendbe kellett jönnie”. A Bp. Honvéd edzője, Kalmár Jenő elbizakodottságról beszélt, Kalocsay Géza (Bp. Vasas Izzó) pedig a védelmet ostorozta, mondván, senki sem fogta rendesen a két gólt szerző Helmut Rahnt.

Ha nyerünk, itthon minden elképzelést felülmúló ünneplésre került volna sor. A játékosokat az Országház előtt fogadják, Apró Antal, a minisztertanács elnökhelyettese volt a kijelölt szónok. Senki sem hitte, hogy kikaphatunk. A döntő előtti napon Farkas Mihály honvédelmi miniszter például azzal volt elfoglalva, hogy elkészítse az ünnepélyes fogadtatás menetrendjét. Elkészítette, a premizálással együtt. A csapat kikapott, s hétfőn át kellett írni az egész tervet. Akkor dőlt el, hogy nem Budapestre, hanem Tatára mennek a játékosok, személykocsikkal, egyenként, az út végig biztosítva lesz egészen Hegyeshalomtól, a prémium pedig az ígért 60 ezer helyett már csak 10 ezer forint. Tatán Rákosi Mátyás pártfőtitkár beszélt, ő mondta, hogy   „az imperializmus mesterkedésének köszönhető, hogy előbb a brazilokkal, majd az uruguayiakkal kellett játszanunk”.

A politikai vezetés nagy izgalomban volt. Egyrészt tartott attól, hogy a játékosok disszidálnak, másrészt pedig már tudott róla, hogy az elvesztett döntő után tömegmegmozdulás volt Budapesten – sokak szerint 1956 főpróbája. Több mint tízezer ember ment ki az utcára, ami azért ijesztő szám és egyértelmű rendszerkritika, a Rákosi-féle önkényuralom elutasítása. Ez volt – Benedek Szabolcs könyvének címével – a Focialista forradalom.

Jó szokás szerint a sajtót okolták az elégedetlenségért, leginkább Szepesi Györgyöt és Feleki Lászlót, mondván, ők a felelősök a tüntetésekért, mert „rosszul készítették elő a közvéleményt”.   Szepesit eltiltották egy időre a futballközvetítéstől, de csak két meccsre (Románia: 5:1, Szovjetunió 1:1), a torinói úszó Európa-bajnokságra viszont elmehetett, igaz, kimondták, hogy senki sem nyilatkozhat neki. A pólósok közül azonban Gyarmati Dezső és Kárpáti György sem törődött ezzel, odaállt a mikrofonja elé, majd ezt látva a többiek is.

Felekit viszont leváltották a Népsport éléről. Így mesélte el később: „Istenem, mi is volt az én nagy bűnöm? Egy cikk, amelyben nem helyeseltem a csatársor összeállítását. Igen enyhe bírálat, ma senki sem értené, miért követte nyakvágás ezt a szinte barátságos írást. De akkor, mint Hegyi Gyula két évvel később elmondta, a cikk megjelenését követő másnap reggel fél kilenckor már ott volt Rákosi telefonja: Felekit vonják felelősségre! Gondolom, fontosabb problémái is lehettek volna ebben az időben. Rövidesen közölték velem, hogy megbízatásom véget ért, átvehetem a munkakönyvemet a kiadóhivatalban. Mivel semmiféle fegyelmi eljárás nem volt, a munkakönyvemben ez a bejegyzés szerepelt: az elbocsátás oka racionalizálás. Ésszerűsítettek egy újság főszerkesztőjét. (…) Újra az utcára kerültem, néhány hétig nem volt állásom. Moziba jártam. Bevált gyakorlat. Ugyanis, amikor 1944. március 19., a német megszállás után a sportfőhatóság ragaszkodott azonnali eltávolításomhoz a Nemzeti Sporttól – lapbetiltás fenyegetésével –, reggelenként mindig elmentem hazulról, ne tudják a házban, hogy állástalan vagyok. Jártam moziba, mindent megnéztem a Jud Süsstől kezdve a Queck, a Hitler-ifjúig. Az 1954-es vb után ugyanezt tettem, csak más filmeket láttam.”

Felekivel könnyű volt elbánni, mert nem állt mögötte senki és semmi. Csak a tisztessége. Odadobták bűnbaknak, ám az emberek már másképp álltak hozzá az ilyesmihez. Azt is Feleki mesélte, hogy „a közhangulatról legyen elég annyi, hogy egyes üzemekben »Sebes-műszakot« tartottak a munkások, ami abból állt, hogy leültek és nem dolgoztak…”.

Sebest meghallgatták egy minisztertanácsi ülésen, csak hebegett és habogott, kitért a válaszadás elől, kikérte magának az egyébként nem túl határozott kérdéseket is. Durván visszautasította őket, hiába, nem volt hozzászokva, hogy számon kérjenek valamit rajta. Rajta, aki – ezt mindig, akkor is elmondta – fogadta a szovjet csapatokat 1945-ben Budafokon.

Ezt persze nem tudhatta meg a közvélemény, azt viszont igen, hogy szeptember elején Kocsis Sándor megkapta azt a mexikói kancsót, amely a világbajnokság legjobb góllövőjének járt. „Fehér inges, piros nyakkendős úttörők sorfala mutatja az utat a Bezerédi utcai általános iskola udvaráig. Az udvaron az iskola tanulói sorakoznak ünneplő fehér ingben, piros nyakkendőben, elöl, a feldíszített emelvényen a gyönyörű művű kancsó. Gyorsan kattognak a fényképezőgépek, peregnek a filmfelvevő készülékek, (…), kis mikrofonjába beszél a rádió munkatársa.” Mindenki önfeledten boldog, „A kis úttörő énekkar rázendít az ifjúsági indulóra, a második sortól azonban már együtt énekli velük az egész udvar, Kocsis, Puskás és a többiek is”.

Az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Ám ahogy Aszlányi Károly írta az 1938-as világbajnokság után Baj van a bajjal címmel:      „Évtizedek óta visszatér a magyar sajtóban a »Mi a baj?« című közleménysorozat. Egy labdarúgó-vereségre átlag hét »Mi a baja?« cikk esik. Egy csapat életében mindig nagy baj, ha bajkeverő hajlamúak folyton felfedeznek valami bajt, és ha valóban van baj, akkor ez súlyos baj.”
Ez végszónak is jó. 

(VÉGE)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. július 13-ai lapszámában jelent meg.)