„Biciklizni élvezet, szabadságérzetet ad” – interjú Kolovratnik Krisztiánnal

– Tényleg biciklivel jár a Játékszín előadásaira?
– A belvárosban képtelenség parkolót találni, ha szabálytalanul teszem le az autót, megbüntetnek – praktikusabb kerékpárral betekerni. Amikor hétvégén napi két előadás van, én is autózok, hogy gyorsabban hazaérjek.

– Egy-egy biciklis útja során hány konfliktushelyzetet él át?
– Jóval kevesebbet, mint autóban ülve. Reggelente begurulok a kisebbik fiammal az iskolájához – hétéves, már ő is bringával közlekedik –, és mosolygó embereket látok. Igaz, már a bicikliutakon is dugók alakulnak ki, a piros lámpánál fel-feltorlódunk. A bringások azonban ilyenkor váltanak néhány szót, integetnek a szembejövő ismerősöknek. A kerékpározás másfajta lelkiállapotot teremt, mint ülni egy dobozban, dudálni és kikiabálni másoknak. Mégis úgy látom, a biciklisek és az autósok között javulóban van a viszony. Nem érdemes két táborra választani őket: valamennyien a közlekedés résztvevői vagyunk, ráadásul bringás ismerőseim nagy többsége autót is vezet.

– Mikor szeretett bele a kerékpározásba?
– A szüleim ugyan nem bringáztak, de nyitott szellemben neveltek, engedték, hogy minél több dolgot kipróbáljak. Négyévesen kaptam először biciklit. A Városmajornál laktunk, ott vadóckodva tekerhettem. A kerékpározás szabadságérzetet, élvezetet, mozgásörömöt adott, a szerkezet pedig lenyűgözött: olyan szép, olyan jól van kitalálva!

– A budapesti közlekedésnek mindig megvoltak a kockázatai és mellékhatásai, de talán a nyolcvanas évek elején egy szülő könnyebb szívvel engedte ki a gyermekét biciklivel a forgalomba.
– Számomra a bringázás sokáig buli volt. A Vasasban atletizáltam nyolc évig, a csapattársaimmal bringával jártunk az edzésekre. A tréningek előtt és után tekertünk egyet a János-hegyen, a Normafánál, elgurultunk Hidegkútra, Adyligetre. A bringázás sport volt és szórakozás, közösségi élményt adott. Színművészeti hallgatóként lett a kerékpárból közlekedési eszköz – még telente is biciklivel jártam be a főiskolára. Akkoriban nem voltak kerékpársávok, kerékpárutak, tekertem, ahol tudtam. Az én bringán nevelkedett korosztályom ösztönösen a biztonságos városi közlekedést sajátította el. Manapság minden szabályozottabb, az emberek mégis bizonytalanabbak.

– Atlétaként milyen karriert futott be?
– Sokáig az volt az álmom, hogy kijussak az olimpiára. Rövidtávfutóként akadtak nálam jobbak, viszont a távolugrás jól ment. Igaz, ugróként is vagánykodtam: noha az első szöges cipőkhöz már hozzá lehetett jutni a Váci utcai Adidas-boltban, én még a szakadt, szög nélküli Nike cipőmben győztem a Budapest-bajnokságon. Az egyik országos bajnokság előtt utolért a végzet: gerincbecsípődés miatt
a lábamban összeugrott az izom. A gerelyhajítóból lett sportorvos, Miltényi Márta diagnózisa lesújtott: ha nem hagyom abba, előbb-utóbb tolókocsiban kötök ki. Azért még elindultam
az ob-n, de nem jutottam döntőbe. Egy méterrel ugrottam rövidebbet, mint amennyit tudtam. Az atlétikával felhagytam, a sporttal azonban nem, azóta is mindennap mozgok.

– Mégpedig családi körben: igaz, hogy Borisz fia csak ötéves volt, amikor együtt letekertek három nap alatt százhetven kilométert?
– Nem lehetett olyan lány a barátnőm, aki nem kerékpározik. Ehhez képest amikor megismerkedtünk, a feleségem nem bringázott. Egy vidéki út során megálltunk az első szaküzletnél, és vettünk neki egy biciklit. Megszerette, azóta is sokat használja. Boriszt és az öccsét, Dusánt próbálom rávezetni, hogy bringázni élvezet, szabadságérzetet ad, segít megszabadulni a stressztől, ráadásul a bicikli a munkába, iskolába járáshoz is tökéletes eszköz. 

– Az a fél-egy óra, amíg hazaér az ember, alkalmas a napi feszültségek levezetésére.
– A digitális generációt segít kimozdítani a virtuális világ őrületéből, ezért is örülök, hogy Borisz, aki már tizenhat éves, szabadidejében a barátaival a hegyekben teker, és nem a kütyüket nyomogatja napestig.

– Honnan jött az ötlet, hogy közös élményeiket a Bringás Brigantik című tv-sorozatban örökítsék meg?
– A bringázás már akkor családi program volt, amikor Borisz kisgyerek volt. Sokan rácsodálkoztak és rákérdeztek a kalandozásainkra. Mindig is szerettem az úti filmeket, s mivel van egy filmes cégem, Borisszal egyeztetve úgy döntöttünk, huszonöt perces adásokban mutatjuk meg, miképp lehet biztonságosan bringázni. Az első két évadban mindenről szó esett, ami összefügg a biciklizéssel, plusz bemutattunk egy-egy ötven kilométer körüli túrautat, felfedezve például az Őrséget, a Balaton-felvidék kevéssé ismert útjait. A brandet tovább akartuk vinni, így készül immár hat esztendeje évi tizenöt vlog. A bringaóvodától az amatőrökön át a profi kerékpározásig az egész spektrummal igyekszünk foglalkozni – kimeríthetetlen a téma.

– A sorozatnak nemcsak producere és rendezője, hanem zeneszerzője is. A zenei véna kevéssé meglepő, hiszen édesanyja, Kozák Márta operaénekes.
– Manapság a gyerekeket ráállítják egy pályára, hogy csakis azzal foglalkozzanak. Én mindent élvezetből csináltam. Noha közel negyven éve zongorázom, mégsem vagyok profi, de emellett nem okoz problémát megszólaltatni a gitárt, a hegedűt, a harmonikát sem. A muzsikálás olyan, mint a bringázás: sokrétű és nagyon élvezetes. A zeneszerzés előzménye, hogy az egyetemi órák közötti szünetekben muzsikálgattam. Ezt látva kért fel Máté Gábor, hogy komponáljak zenét a Sok hűhó semmiért című vizsgaelőadásunkhoz. Ezt követően más egyetemi vizsgákhoz, a Pesti Színház Lila ákác című bemutatójához, illetve reklámfilmekhez írtam zenét. Kézenfekvőnek tűnt, hogy a Bringás Brigantik kísérőzenéjét én készítsem el. Nagy Ádámmal, a Roy és Ádám gitárosával dolgozom együtt, ő hangszerel, a stúdióban ő alakítja kerek egésszé az anyagot.

– Kalandozásokat említett: mi vitte rá, hogy megjárja az El Caminót és a Via de la Platát?
– A nyári színházi szünet megengedi az utazást, én pedig imádok utazni. A szabad kalandozást szeretem, minden kötöttség nélkül. Volt egy korszak, amikor interrail vasúti igazolvánnyal barangoltunk Európában, máskor autót béreltünk, abban is aludtunk – persze a bicikli akkor is ott volt a csomagtartóban. Az El Caminóra három hetünk volt. 2004-et írtunk, akkoriban itthon még nem volt felkapott ez a zarándokút, nem is találkoztunk magyarokkal. Bringára pattantunk a francia-spanyol határon, onnan tekertünk Cabo Finisterréig. Volt, aki szamárháton utazott, egy német turistacsoport úgy futott, hogy mögötte a busz vitte a cuccait. Letekertem a Via de la Platát is Sevillából indulva északi irányba haladva.

– És a teniszoktatói képesítés?
– A tenisz nálunk családi sport. Gyerekként én is ütöttem a labdát, indultam amatőr versenyeken is; büszke vagyok az ott nyert érmemre. Atlétakoromban Pasaréten edzettünk, közben a haverjaink a szomszédos teniszpályán gyakoroltak. Miután véget ért a tréning, együtt ütögettünk a centerpályán, ők meg eljöttek futni. Borisz fiam teniszezik, ennek apropóján jelentkeztem a TF teniszoktatói képzésére. Izgalmas volt felnőtt fejjel végigülni az órákat; sportegészségtanból például lenyűgöző előadásokat hallhattam Osváth Pétertől. Letettem az oktatói vizsgát, ám eszembe sem jutna a gyermekeimet edzeni, még ha tudok is nekik játék közben hasznos tanácsokat adni. Borisszal amúgy indultunk amatőr páros viadalon – remek élmény volt rutinos duók előtt megnyerni a tornát.

– Most már csak az a kérdés, ennyi elfoglaltság mellett mikor jut ideje a színészetre?
– Az idősebb fiam születése után tíz esztendőre visszavonultam a színjátszástól. A gyerekkel akartam lenni, nem szerettem volna, hogy a hónap felében, háromnegyedében ne lássam esténként. Csoda volt ez az időszak az életemben. Közben kaptam felkéréseket, de Bank Tamás, a Játékszín igazgatójának megkeresése érkezett olyan pillanatban, amikor már úgy éreztem, visszatérnék egy-egy előadásra. Ideális állapot, amikor az ember a színjátszást élvezetből csinálhatja, a Játékszín pedig olyan sziget, ahol jó vendégeskedni. A Hölgyválasz, a Nagyvárosi fények, a Teljesen idegenek jó és sikeres előadások. Ráadásul jut idő a cégemre és a Hold9 by Nemsüti nevű bisztrónk működtetésére. Úgy néz ki, az új évadban elvállalok egy újabb szerepet a Játékszínben. 

– S mi a terve a nyárra?
– Két bringatúrát néztem ki. Bemelegítésnek tökéletesnek ígérkezik a 138 kilométeres Parenzana kerékpárút; a városi bolyongásokkal összejöhet 150-170 kilométer is. Triesztből indul az út a régi vasút vonalán, alagutakkal, viaduktokkal színesítve tart az Adriai-tengeri Rovinjig. A másik jóval hosszabb, a Villach és Grado közötti szakaszát Borisszal már teljesítettük: az Alpok–Adria kerékpártúráról van szó, amely Salzburgból Gradóba visz. Nagyjából 410 kilométeres bringázás vár a családra. Kihívás lesz egy hét és egy tizenhat éves fiú tempóját, energiáját egymáshoz igazítani, de megoldható a feladat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. június elsejei lapszámában jelent meg.)