Sportkönyvtár: a hiányzó láncszem

Vágólapra másolva!
2024.05.23. 17:52
null
Schaffer Alfrédra (jobbra) 1919-ben, az MTK túráján vetettek szemet a németek
Figyelemre méltó vállalkozás Schaffer Alfrédól, a magyar labdarúgás felülmúlhatatlan futballkirályáról könyvet írni, még akkor is, ha esetleg nem klasszikus életrajzi műről van szó. Schaffer (1893–1945) élete és pályafutása ugyanis telis-tele van legendával, kérdőjellel, vakfolttal, és az idő múlása – lassan nyolc évtized telt el a halála óta – nem segít áthidalni a bizonytalanság szakadékát. Ám ha az ember történészi alapossággal veselkedik neki az ismeretlen (tényezők) leküzdésének, akkor még érhetik pozitív (!) meglepetések az olvasót.

 

 

Azért a volt labdarúgó, volt edző, jogász végzettségű sportirányító (manapság a Nemzeti Versenysportszövetség elnöki tanácsadója), a többkötetes Rózsaligeti László óvatos duhaj, mint utaltunk rá, ő sem próbált meg teljes biográfiát írni, megelégedett egy töredékes életrajzfélével, de annál azért jóval többel. Mert – mint a Schaffer, a futballkirály című kötete előszavában olvasható – a      „mű 1938-at, a világbajnokság évét állítja középpontjába, az esztendő magyar labdarúgóvilágának analitikus képét jeleníti meg”     . Miközben Schaffer a kulcsfigura, olyan első vonalbeli ászok kerülnek közelebb az olvasóhoz, mint Toldi Géza, Turay József vagy Cseh II László.

A könyv tulajdonképpen két nagyobb szövegegységből áll. Az elsőben (az előszó után) a szerző bemutatja Schaffert, elhelyezi a magyar futballtörténeti idővonalon és térképen, ismerteti szakmai tevékenységét és jelentőségét – különös tekintettel az 1935 és 1938 közötti időszakra, amikor Spéci az MTK profi csapatát, a Hungáriát oktatta, és a periódus csúcspontjaként szövetségi edző is volt a magyar válogatott mellett a franciaországi vb idején. Ehhez a részhez illeszthető zárszóként még két beszélgetés, az egyik Turay József, a másik Zsengellér Gyula fiával. A 68. oldaltól következik a könyv második s igazán nagy blokkja, amely a háromszázadik oldal után ér csak véget, és kimerítő részletességgel sorolja az 1935-ös, az 1936-os, az 1937-es és az 1938-as esztendő eseményeit, amelyek nemcsak úgy megtörténtek, hanem meghatározónak is bizonyultak Schaffer edzői karrierjében. Itt azonban még nincs vége, jön 1939, majd sorban a többi év is 1944-ig, Schaffer Németországba távozásáig. Ez a rész – mivel ekkor már jóval kevesebbet írt hősünkről a magyar nyelvű sajtó – elég kurta meg foghíjas a megelőző, hungáriás éveket tárgyaló passzusokhoz képest; így fejeződik be a könyv.

Fontos kiemelni: amíg az első blokkban a szerző a saját gondolatai, gondolatmenete alátámasztására tűzdeli tele hosszabb-rövidebb idézőjeles szakaszokkal a szöveget, a második blokkban sajtószemlét tart, meccsjegyzőkönyveket közöl, korabeli újságcikkekből/-cikkeket idézve – akár a hazai sport-, akár politikai és bulvárlapokat segítségül hívva. (Ez koncepció: a korábbi Rózsaligeti-futballkötetek némelyikére is ez az alkotói metódus jellemző.) Spécinek és néhány kitűnő tollú újságírónak, na meg a szorgos kutatómunkának hála, még véletlenül sem puszta cikkgyűjteménnyel van dolgunk, inkább színes írások mozaikjával, amelyből szépen kirajzolódik az edző hároméves budapesti ténykedése.

Rózsaligeti nem tartja sokra a ’38-as protokollkapitányt, dr. Dietz Károlyt, ellenkezőleg: oldalakon keresztül bizonygatja, bizonyítja szakmai inkompetenciáját. Bezzeg Schaffer! Akinek még nem áll jól a szénája nála: a magyar sportnyelv megreformálásának      „kitűnő önjelöltje”,      Feleki László újságíró, aki igaztalanul állította Turay Suttyóról, hogy      „csak a nevét tudta leírni”.

Az 1938-as vb előtt az Esti Újság megtalálta rejtekhelyén a válogatottat

Mindenki megkapja a magáét… Persze Schaffer is (akinek      „életéről és tevékenységéről komolyabb értékelés még nem látott napvilágot”      eddig) – de nem úgy. Őt piedesztálra emeli érthetően s nem alaptalanul a szerző. A végkövetkeztetése: Jimmy Hogan a tudását átadta Schaffernek, ő meg Sebes Gusztávnak, az Aranycsapat kapitányának; a futballszakmai tudás különleges öröklődése, örökítése ez, a Hogan–Schaffer–Sebes-féle edzői vonulat. Meglett Schaffer!

Ő volt a hiányzó láncszem.

Spéci fiatalon még nyurga legény volt

(Rózsaligeti László: Schaffer, a futballkirály, Alma Mater Zala Bt., Nagykanizsa, 2024)

Kesztyűs kézzel - Sportzsebkönyvek (Budapest, 1982)
Fotó: Abody Béla

Érdekes, ő maga is azt vallotta, hogy emlékeit inkább hangként őrizte meg az agyában, mintsem képként, s bizony, jellegzetes orgánumát nem feledi könnyen, aki valaha hallotta beszélni. Mondjuk, monumentális alakja mellett sem könnyű elmenni, maradjunk annyiban, Abody Béla méretre is emlékezetes személyisége volt, no nem a XX. századi magyar sportnak, lévén József Attila-díjas író, műfordító, irodalom- és zenekritikus, szerkesztő, színházigazgató.

Kesztyűs kézzel című kötete 1982-ben jelent meg a Sportzsebkönyvek sorozatban, Kocsis L. Mihály és Kő András szerkesztésében, no ők viszont valóban kiváló sportújságíró kollégák, e hivatás velünk élő legendái. Hogy mennyit kellett annak idején a kéziraton „csiszolniuk”, nem tudhatom, ám az világosan kiderül, Abodynak remek az íráskészsége, noha nem ez pályafutása fő műve. Egyrészt a terjedelmi korlátok miatt, másrészt azért sem, mert becsületesen bevallja, más a szakterülete, az irodalomhoz vagy éppen a zenéhez sokkal jobban ért, mint a sporthoz. Azon belül viszont az ökölvíváshoz gyengéd érzelmi szálak fűzik, több évtizeden át lelkes rajongója, amolyan törzsszurkolója volt, így számos gondolata, megállapítása a ringen túli világban is megszívlelendő.

A Papphoz hasonlóan szintén háromszoros olimpiai bajnok Teófilo Stevenson (Fotó: Getty Images)  

„Támadni szabad. Néha kell. De csak tisztán. Félni: szabad. Győzni: kötelező. De szépen veszteni nemesebb, mint csúnyán győzni”      – mond mindenre (is) vonatkoztatható szentenciát, egy negyvenes évekbeli bunyómeccsben (a még ifjú Papp Laci és a veterán Csontos között) pedig felfedezi létünk lényegét, ívét:      „Születés és elmúlás szép, szomorú dialektikája. Aki ebben nem lát filozófiát, Platon vagy Kant műveiben is hiába keresi. Aki ebben nem lát költészetet, József Attila vagy Füst Milán verseiben sem lel rá. Aki ezt nem érti, az semmit sem ért.”      Ezzel jómagam hasonlóan vagyok, a sport szerintem is modellez minden testi-lelki érzetet, folyamatot, ami az emberrel történhet. Jóval közelebb áll hozzám a felfogása, mint azé a kollégáé, aki több mint negyedszázada, első profiboksz-mérkőzésem tudósítása előtt annyit tanácsolt, vigyek friss kenyeret a ring mellé, hogy felitathassam vele a szétfröccsenő vért…

Rossz vicc volt, vagy nem értette a lényeget. Abody érti, ez kiderül világosan. Jó volt olvasni, hogy annak idején gyűjtötte a Nemzeti Sportot, s tetszett a mások által is említett, de itt igazán szabatosan megfogalmazott alapvetés:      „Az ökölvívó elölről üt. S csak az öv fölé. Van ennél szebb, példásabb alaphelyzet, tisztességesebb találkozása az egyenes szándékoknak? (…) Az ökölvívás az emberi erő és ész szabályos, nemes szembesítése, egészségügyi hasznánál is fontosabb, hogy türelemre és tűrésre, a fájdalom leküzdésére tanít.”

Nem tetszett viszont az eklektikus, meghatározhatatlan műfaj. Egyszerre némi önéletrajz, sportpolitika, statisztika, sporttörténelem, publicisztika, rendszerkritika (kiállás Papp Laci és a profi boksz mellett) és rendszernek való megfelelés (a Horthy-korszakban, a „felszabadulás” előtt minden rossz volt), hosszú idézetek más cikkekből, hanganyagok leirata. Utóbbi, Muhammad Ali és Joe Frazier beszélgetése legalább érdekes. Talán szándéka ellenére Abody még saját műve, s egyben a sportág értékeléséhez is sorvezetőt ad:      „Nem a boksz szép, mint olyan, önmagában. A szép boksz szép. Mint ahogyan egy könyv nem általában jó. A jó könyv jó.”      Ez kevésbé jó, mégis kellemes, de nem kötelező olvasmány. Sport- és bokszbarátoknak ajánlott.

A szerző kiállt Papp László mellett (Fotó: AFP) 

(Abody Béla: Kesztyűs kézzel, Sportzsebkönyvek, 1982)

Hozzáértő kívülálló
 

Az idő furcsa machinátor, elég néhány év, és a jelen természetesnek tetsző jelenségei hirtelen a közös emlékezet furcsa mozzanatai lesznek. Ott vannak például a futballdresszek. Ki hitte volna, hogy a nintendós Fiorentina-mez, a JVC-s Arsenal-mez vagy a szögletes mintázatú 1990-es NSZK-mez egy napon nemcsak az utókor szemében érdekes vizuális dokumentummá, de ezernyi személyes élmény, nosztalgikus utóérzés előhívójává válik? A félmúltból elővett képek azonban nemcsak olcsó múltba merengésre adnak alkalmat, hanem a folyamat értő elemzésére, a futballpálya öltözködési divatjainak értékelésére és persze a gyűjtők szenvedélyének kiismerésére – már ha a mintás-színes mezeket övező rajongás esetében lehetséges az ilyesmi.

(John Blair: A Culture of Kits, Pitch Publishing, 2024)

CS. P.

Feledhetetlen futballmezek

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 18-i lapszámában jelent meg.)

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik