A magyar futballmúlt nyomozója – interjú Jonathan Wilsonnal

– Munkássága során megkülönböztetett figyelmet szentel a magyar labdarúgás múltjának, több könyvében is feltűnően hangsúlyosan foglalkozik vele. Mi vonzza a témában?
– Anglia mellett két ország labdarúgásában mélyültem el igen alaposan, Magyarországéban és Argentínáéban. Mindkettőnek volt egyfajta virágkora az 1920-as évektől kezdődően, és ez az az időszak, amelynek szellemi világa, gondolkodása, modernitása személyesen is megfogott. Nem véletlen, hogy a lakásom falát főként ezeknek az éveknek a művészeti alkotásai, fotói díszítik. Közös pontot jelentett a két említett ország futballmúltjában a rejtélyes Hirschl Imre, akit a magyarok alig-alig ismernek, Argentínában azonban az érintett időszak nagy hatású edzője lett, aztán Uruguayba sodorta az élet, ahol majdnem ő vezette az 1950-es vb-győztes válogatottat. Pályafutását kutatni azért is volt kihívás, mert amit az előéletéről állított Dél-Amerikában, szinte mind hamisnak bizonyult. Csodálatos élettörténetek bontakoznak ki a múltból, ott van például a szinte teljesen elfeledett Konrád Jenőé, aki az első világháború idején volt szibériai hadifogoly, az 1917-es fordulat után gyalog és lóháton vergődött el Moszkváig, ahonnan egy rabbi segítségével jutott el Budapestre, majd következett fantasztikus szerelmi története egy lánnyal, akit hiába menekítettek előle Berlinbe, minden tiltás ellenére a felesége lett. Volt olyan érzésem, hogy az ő történetében a huszadik század két nagyszerű filmje, a Doktor Zsivágó és a Casablanca egyszerre köszönt vissza.

– Miként fogadta az angol közönség A magyar futball aranykora (eredeti címén The Names Heard Long Ago) című, először 2019-ben megjelent könyvét?
– Értékes szakmai visszajelzéseket kapott a munka, de a kiadó érzésem szerint túlságosan is futballkötetként tálalta. Úgy kellett volna kínálnunk, mint egy könyvet, amely Közép-Európáról, a második világháborúról, a holokausztról szól. Nem szokatlan a brit kiadók körében ez a fajta elválasztás: a sport téma a sportban él, a történelmi téma a történelemben. És ha a kettő keveredik, mindig a sport felől közelítenek. Pedig az említett könyv tulajdonképpen nem más, mint tíz-tizenkét lenyűgöző emberi sorstörténet olyan alakokról, akik az első világháború és a hidegháború időszaka között tevékenykedtek. Történetesen a futballban, de ez szinte mellékes. Némelyik háborúból menekült, mást hatalmi játszmában öltek meg, megint más forradalom áldozata lett. A dicsőség és a tragédia órái a futballkötődés miatt különös megvilágításba kerülnek, ami valahol önmagában is fokozza a csapás súlyát. Ha egymás mellé tesszük ezeket a sztorikat, nagyszerű Netflix-sorozat állna belőlük össze.

– Könyvében kidomborodik a magyar labdarúgás szellemi erőtartalékának jelentős részét adó zsidó származású edzők hatása, sőt úgy fest, a második világháború utáni eltűnésüknek, háttérbe szorulásuknak köze lehet az ötvenes évek csúcsidőszaka utáni fokozatos leépüléshez.
– Ez csupán elméleti feltevés, és mint minden ilyenre, nyilvánvalóan erre is találni ellenpéldákat. Onnan közelíteném meg a kérdést, ha a hanyatlásról beszélünk, hogy nézzük meg, miért virágzott a magyar futball korábban. Mitől volt képes akkora hatással lenni a világ labdarúgásának fejlődésére az első világháborútól 1956-ig? Mert ne felejtsük, az 1934-es és az 1938-as olasz vb-győzelem mögött ott van az 1920-as évektől kirajzó magyar játékosok, edzők befolyása, az 1950-es uruguayi vb-arany láthatatlan mellékszereplője a Penarol edzőjeként dolgozó Hirschl Imre, az 1954-es nyugatnémet sikerben is kitapintható a korábbi németországi magyarok szerepe. Az 1958-as brazil csapat edzői döntéseihez a mintát Guttmann Béla Sao Pauló-i munkája adta, 1962-ben ismét a brazilok nyertek, az 1966-os angliai vb-trófea részben az 1953-as, magyaroktól elszenvedett vereségből született. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy Anglia mellett hol futott fel a labdarúgás az első világháború után. Négy országról beszélhetünk: Magyarországról, Ausztriáról, Uruguayról és Argentínáról. Mi a közös bennük? Mind a négy esetében erős volt a brit hatás, mind a négynek egy-egy központi nagyváros – Budapest, Bécs, Montevideo, Buenos Aires – köré szerveződött az élete, ahol a szellemi erő, az értelmiség sűrűsödött, és ahol a gyerekeknek ideális futballkörnyezetet adtak a grundok. Kiemelném még a nagy klubok, Magyarországon az FTC és az MTK közötti egészséges vetélkedést, amelyet nem övezett olyan mérgező légkör, mint például Glasgow-ban a Celtic és a Rangers rivalizálását. A faji alapon támadott MTK 1940-es szétzilálása, a Ferencváros 1940-es évek végi meggyengítése megbontotta a korábbi viszonyokat, ehhez jött hozzá Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és az ifjúsági válogatott 1956-os távozása, és elkezdődött a lassú hanyatlás időszaka. Fontos hangsúlyozni, hogy itt tényleg elhúzódó folyamatról beszélünk, hiszen az 1966-os magyar vb-csapat még igen erős volt, sőt az 1978-as válogatott is versenyképesnek számított.

– Mintha az elmúlt években ráharaptak volna a brit szerzők a magyar futball témájára, talán az ön hatására is: Dominic Bliss Egri-Erbstein Ernőről, David Bolchover Guttmann Béláról, David Bailey az Aranycsapat koráról, Matt Clough a 6:3 történetéről publikált könyvet. Valóban ekkora az olvasói érdeklődés a brit piacon hazánk labdarúgása iránt?  
– A növekvő figyelemben bizonyosan közrejátszott a felismerés az 1953-as londoni magyar győzelem jelentőségéről. Világossá vált, hogy az angol futball szempontjából a magyaroktól kapott lecke meghatározó volt az 1966-os világbajnoki győzelem felé vezető úton. A vereség ráébresztette az angol labdarúgás és a válogatott vezetőit a hibákra, az 1960-as években a hagyományos módszerek háttérbe szorultak, például az olyan nagy újítóknak köszönhetően, mint Alf Ramsey, Bill Shankly, Don Revie vagy éppen Harry Catterick az Evertonnál. Az új szemlélet gyökerei 1953-ra vezethetők vissza. A magyar labdarúgás dicsőséges korszakáról írni azért is viszonylag hálás feladat, mert könnyen meghatározható, egyértelmű és határozott lezárást kínál az 1956-os forradalom. Tapasztaltam a nehéz­séget Az argentin foci (eredeti címén Angels With Dirty Faces – Cs. P.) című könyvemnél, amelynek a 2016-os megjelenés idején nem volt rendes befejezése. Aztán tavalyelőtt Lio­nel Messi vezetésével megnyerte Argentína a világbajnokságot, végre megszületett a csattanó, én meg gyorsan újraírtam a záró részt.

– Gyakran hallani manapság: minek elővenni folyton a régi futballtörténeteket? Kit érdekelnek a sok évtizeddel ezelőtti, elavult példák, a korábbi nemzedékek cselekedetei? Miért nem csak a jelennel, a saját dolgainkkal foglalkozunk?
– Mindig zavarba ejt, ha a történelemnek igazolnia kell önmagát. A történelem az, ami, nem kell benne mást keresni. Engem például izgat, hogy mitől volt jó a magyar futball a két világháború között vagy az ötvenes évek elején, érdekelnek az elfeledett alakok, az ismeretlen tragédiák ugyanúgy, ahogyan, mondjuk, az ókori rómaiak brit hódításai is. Óvatos lennék azonban azzal, hogy válaszokat keressek a múltban a jelen kérdéseire. Megoldást ne várjunk a történelemtől, viszont az okok és okozatok azonosítása, az összefüggések megtalálása tájékozottá tesz. Ha ismered, milyen folyamatok, traumák, tapasztalatok vezettek a mai helyzethez, könnyebben megértheted egy-egy nép gondolkodását, a szellemi kontextust, védheted magad a téves vagy elhamarkodott ítéletektől.

– Miként látja a magyar válogatott esélyeit az Európa-bajnokságon?
– Skócia egy éve ígéretes helyzetben volt, de az utóbbi hónapokban visszaesett, így arra számítok, hogy Németország mögött Magyarország és Svájc küzd majd a csoport második helyéért. A magyarokat személyesen Wolverhamptonban láttam legutóbb, az angolok elleni 4–0-s győztes meccsen, abból a mérkőzésből azonban messzemenő következtetéseket nem vonnék le, mert bár nagyszerűen játszott Marco Rossi csapata, rendkívül gyenge napot fogott ki az ellenfél. Szoboszlai Dominik játékán sok múlhat, a Liverpoolnál ragyogóan kezdte az idényt, a sérülése óta azonban nem találta meg a formáját, ahogyan a csapat is furcsa, hektikus időszakot él mostanság. 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 11-i lapszámában jelent meg.)