Olimpiai bajnokok, olimpia nélkül – interjú Váradi Martinával és Andrea Silvestrivel

Másfél évtizede ismerjük egymást, ám ilyen ritmikus kalapácskopácsolást még sohasem hallottam önöknél a háttérben, eddig rendre szamba vagy rumba szólt. Mire készülnek a világbajnoki cím után nem sokkal? Csak nem pályamódosításra?
Váradi Martina: Éppen az asztalossal tárgyaltunk, mert szeretnénk végre beköltözni az otthonunkba, és mással is foglalkozni kell végre egy kicsit. Valójában ezt már nem csak magunknak építenénk: szeretnénk, ha bővülne a család.

A téma közepén is vagyunk: szóval jön az utánpótlás?
Andrea Silvestri: Tanítványaink bőven vannak, sokat foglalkozunk velük, ők jelentik a szakmai utánpótlást. Most inkább az a helyzet, hogy végre magunkkal szeretnénk többet foglalkozni, magunkra is koncentrálni, nem mindent mindig alárendelni a táncnak – mondta magyarul, kedves akcentussal a páros olasz férfi tagja.
Martina: A profi világbajnoki győzelmünk óta úgy érzem, hogy megnyugodtunk, talán lelassultak a dolgok körülöttünk. A lehető legszebben zártuk le a karrierünket, a végén feltettük a koronát a pályafutásunkra. 

Ráadásul ezt a győzelmet hazai közönség, a telt házas Ludovika Aréna szurkolói előtt sikerült megszerezniük. Ez mennyit adott hozzá a siker édes ízéhez?
Martina: Olyan ez, mint amikor az ember titkos álmaiban megfogalmaz valamit, amire nagyon vágyik, és azután még valami annál is jobb valósul meg. Azóta sem találjuk a megfelelő szavakat, hogy kifejezzük, mennyire hálásak vagyunk azért a szombati napért.
Andrea:   Aznap semmilyen akadály sem jött közbe, úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nagy kő esett le a szívünkről, hogy amiért mindig is dolgoztunk, az valóban összejött.

Hadd legyek az ördög ügyvédje! Miközben láttam, milyen fölényes volt az előnyük minden egyes táncban a döntőben, ha a verseny nem itthon van, vajon – egy pontozásos sportág világát ismerve – akkor is meg lett volna a karrierzáró profi vb-arany?
Andrea:      Igen, mert nagyon nagy esélyesei voltunk a versenynek. Lehet, hogy nem ennyire magas pontokkal, esetleg nem ennyire fölényesen, de hiszem, hogy akkor is miénk lett volna az aranyérem.
Évtizedeken keresztül közvetítettem táncversenyeket, most mégis szokatlan volt, hogy a döntőben nem nyílt helyrepontozást láttam, hanem klasszikus pontozást, amely mindenféle részpontszámból áll össze. Ez segíti a korrektebb értékelést?
Martina:      A legjobb huszonnégyig továbbra is csak ikszek jelennek meg a továbbjutók neve mellett, onnantól azonban „szétszedik” a produkciókat, és elkezdik pontozni a technikai tudást, a zenével mutatott összhangot, a táncosok közötti kapcsolatot, a koreográfiát és prezentációt, és ezekből a komponensekből áll össze a végső pontszám.

Az önök párosa mely részelemekben a legerősebb?
Martina: Nálunk nagyjából kiegyensúlyozottak ezek a komponensek, de a zenével való összhang talán az egyik nagy erősségünk.
Andrea:     Valójában az a lényeg, hogy nagyon szeretjük a zenét, és szeretjük a testünkkel kommunikálni a zene minden egyes rezdülését. A muzikalitásunk erős, és tökéletesen ki tudjuk egészíteni a másikat a zene által.

Kicsit olyannak tűnik mindez kívülről, mintha nemcsak Andrea származna egy mediterrán országból, hanem Martina is, olyan tűz lobog a páros körül a parketten…
Martina: Olyannyira így gondolom én is, hogy hosszasan kutattuk a felmenőimet, a családfámat, nem buzog-e bennem latin vagy mediterrán vér. Ám a nevemen,
a Martinán kívül, ami elég latinosan hangzik, meglepetésemre semmi erre utalót sem találtunk…

Pedig biztos nagyon hamar kiderült, hogy működik a kémia önök között, mert ha jól tudom, már az első olaszországi „randin” eldőlt, hogy együtt maradnak. Megvan még az első pillanat emléke?
Andrea: De meg ám! Tinder nem volt még akkoriban, úgyhogy hirdetéssel kerestünk partnert. Akkortájt egyetlen weboldal létezett, amelyen táncosok kerestek maguknak partnert, mindenféle paraméterekkel, életkorral, magassággal és egyéb preferenciák megadásával. Kicsit olyan volt, mint a lóvásár. Amikor befejeztem az olasz partneremmel, külföldi lányt szerettem volna, hogy tanuljak más irányzatokat is. Akkor azt gondoltam, majd a lány jön ide, és Olaszországba költözik. Livornóban éltem, úgyhogy a fejemben az volt, hogy jön az új partnerem, és két edzés között leugrom a haverjaimmal a tengerpartra, majd vissza az edzésre.

Ember tervez…
Andrea: Éppen fordítva lett! És igen, én költöztem Martinához, Magyarországra. És ön tanult meg magyarul.
Andrea: Még tanulok, ezeket a ragokat, sajnos sohasem lehet hibátlanul megtanulni.

Éppen ez a kedves akcentus, amire itthon sokan emlékeznek, ha nyilatkozik. De gondolom, még nem ez fogta meg Martinát önben, amikor először találkoztak…
Martina:       Megvolt a szimpátia, nem csak köztünk, hanem a két família között is, hiszen mindketten a családunkkal érkeztünk erre a találkozóra. Én nem beszéltem olaszul, ő alig angolul, úgyhogy nem volt mit a szavakkal elrontani. Jött az első próba, és ott minden stimmelt.
Andrea:     Stimmelt?! Ugyan már! Nekem tíz másodperc kellett, és láttam a szemében, hogy „full” szerelmes belém, rám akarja építeni az egész életét! Mi egymást kerestük! Ez meg volt írva, én csak kiolvastam a szeméből…

Jól gondolom, hogy az olaszokra jellemző „aprócska” önbizalommal érkezett Andrea? Így volt, Martina?
Martina: Így volt, pontosan. Ettől még persze három évig „csak” táncpartnerek voltunk, semmi több. De azt valóban az első próbán eldöntöttük, hogy a táncot együtt csináljuk tovább, mert nagyjából hasonlóan nagy ambícióink is voltak. Úgy alakult, hogy eleinte én utaztam többet Andreához, aztán egyre sűrűbben jött ő, mert itt jobbak voltak az edzésfeltételek.
Andrea: A szülővárosom egy nagy kikötőváros Toszkánában, ott más dolgokon van a hangsúly, onnan nagyon nehéz meghódítani a táncvilágot, pedig mi ezt akartuk.
Martina: Sokkal több munkánk lett itthon, és a környező országok versenyeit is könnyebben elértük Budapestről. Azt is hamar eldöntöttük, hogy az akkori legkitűnőbb magyar-olasz pároshoz,
a Törökgyörgy Melinda, Maurizio Vescovo duóhoz hasonlóan mi is magyar színekben akarunk indulni.

Andrea felvette a magyar állampolgárságot is?
Andrea:  Igen, hiszen 2017-ben a világjátékokon csak így tudtunk magyar színekben indulni, szóval azóta kettős állampolgár vagyok.

És Martina?
Martina: Én most vehetem majd fel az olaszt, mivel öt évnek el kellett telnie a házasságkötésünktől, ami 2019-ben volt. Akkor mégis igaza lett Andreának azzal
a tíz másodperces megállapítással?
Martina: Úgy emlékszem, tizenegy volt az… Komolyra fordítva a szót, az első három évben tényleg nem szerettem volna keverni a táncot a magánélettel. Jelentős tánckarrier felépítését terveztem, és nem akartam „elrontani” azzal, hogy tizennyolc évesen, szeleburdi módon belekezdek egy kapcsolatba. Szerintem akkor még nem álltam készen arra, hogy esetleg szétválasszam az érzelmeket a parketten és a civil életben. Kellett az a három év, hogy valóban megismerjük egymást.

Hogyan képzeljük el? Az ember eltölt nyolc-tíz órát a parketten a párjával, majd civilben randiznak? És mi fordult át három évvel később?
Andrea:           Végre kinyitotta a szemét…
Martina:       Eljött egy pillanat, amikor egyikünknek sem volt partnere civilben, és utat engedtünk az érzéseinknek. Elkezdtünk randizni, moziba menni, vacsorázni.

Ennyire szét lehet választani a két ént, a táncost és a magánembert?
Martina:      Mindig volt közöttünk bizsergés, ami nagyon jól jött a parketten is. De legalább ennyire fontos volt, hogy mind a ketten nagyon jól kijöttünk a másik családjával. Vicces, hogy a szülők nem beszélnek közös nyelvet, mégis mindent meg tudnak beszélni egymással…
Andrea:            Mostanra mi is az angol táncnyelvet, az olaszt és a magyart úgy mixeljük egymással, hogy ember legyen a talpán, aki megérti.

Viszont azt a nyelvet, ahogyan a táncukkal kommunikálnak, immár az egész világ érti és csodálja. Melyek a másik fő erényei a parketten?
Martina:       Andrea egyik legnagyobb erénye a természetessége a parketten. Annyira organikusan mozog, annyira együtt él a zenével, hogy azt nem lehet tanulni, és minden táncnak úgy találja meg a karakterét, legyen az csacsacsa, szamba, bármi, mintha csak erre született volna.

A félelmetes technikai tudásához hozzá tudja tenni a személyiségét.
Andrea:      Ezt nagyon jó hallani, mert azért belül én nagyon szenvedek, hogy ez kijöjjön…

Mi a helyzet Martinával a parketten?
Andrea:            Igazi művész. Mindenben. Mondhatnék ezer dolgot, de ez írja le legjobban, hogy mennyire komplex táncos valójában: mindenben a legjobbat keresi. Ez akár pozitív vagy negatív is lehet, attól függ, hogy a parketten vagy civilben teszi, de ő a legnagyobb „drámakirálynő” a világon.

Melyikben jön ki ez a legjobban az öt latin tánc közül? Melyiket szeretik a leginkább?
Andrea:      Mind az ötöt. Érdekes, hogy a paso doblét nem kedveltem annyira, de annyit foglalkoztunk vele, hogy most a világbajnokságon erre kaptuk a legmagasabb pontokat. A szambát és a csacsacsát a ritmusváltások és a dinamika miatt kedvelem. De a jive-ot is nagyon szeretem, bár az a zárótánc, akkor már nagyon fáradt az ember.
Martina: Nálam ez hangulatfüggő. Leginkább ezen múlik, mennyire tudok éppen az adott táncra ráhangolódni.

És a káprázatos ruhaválasztás min múlik? Befolyásolja a ruha vagy a ruha színe azt, melyik táncban érvényesülnek a legjobban a parketten?
Martina: A ruha sokszor egy páros védjegye. Mi is sokat tűnődtünk ezen. Nekem a tollas ruhák lettek a védjegyeim. Nagyon sok és ezerféle színű tollas ruhám lett. Már rájuk is untam, ám Kínában és általában Ázsiában ezekről mindig felismertek: én voltam a tollas lány. A színekben nagyon nyitott lettem, de máig a feketével tudok a legjobban azonosulni.
Andrea:      Nekem egyetlen szempontom van: letisztult és férfias ruha legyen.

Most, hogy visszavonultak, mi lesz ezzel a hatalmas ruhatárral, a több ezer eurós szettekkel?
Andrea: A ruháknak lesz helyük a bemutató fellépéseken, reméljük, ezekből még sok vár ránk. Valójában eddig is sokat utaztunk, a világban számos helyen voltak, vannak tanítványaink – egy, már nem aktív párosnak ez jelenti az egzisztenciát.
Martina: Persze, ha le kell majd állnunk hosszabb-rövidebb időre, például a család bővülése miatt, akkor sem leszünk szomorúak…

De vajon azok lesznek-e, ha azt látják, hogy egy sokkal kevésbé tradicionális, jóval rövidebb történetű táncműfaj, a break­tánc alig néhány hónap múlva ott lesz az olimpiai programjában Párizsban. Nem érzik úgy, hogy ez azért igazságtalan?
Martina: Persze, hogy annak érezzük, de sajnos ez lobbi kérdése… A versenytánc ebben nem volt elég erős, mert azt gondolom, senki sem vonja kétségbe, mennyire sport az, amit mi csinálunk.
Andrea:      Én pedig úgy gondolom, a profi világbajnoki trófeával – ahogy az egyik barátunk fogalmazott – olyanok lettünk, mint az olimpiai bajnokok, csak olimpia nélkül.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. április 27-i lapszámában jelent meg.)