Most már tényleg eljött az ő ideje – interjú Bartucz Lászlóval

– Mindenki a portugálok ellen utolsó védéséről beszél vagy nézi a videómegosztókon. Ösztönös vagy tudatos mozdulat volt?
– Volt benne tudatosság. A mérkőzés előtt elemeztük a portugálok lövéseit, és emlékeztem rá, hogy Leonel Fernandes, aki hozta rám a labdát, ziccerben szereti a hosszú felsőt lőni. Tudni kell, hogy általában a játékosok az utolsó tíz percben azokhoz a lövésekhez nyúlnak, amelyeket szeretnek, és amelyekből szinte biztosnak érzik a gólszerzést. Azért vittem le a kezemet, hogy felkínáljam neki a hosszú felsőt, és abban bíztam, ki tudok annyira nyúlni, hogy átérve kiüssem a labdát. 

– A másodperc tört része alatt ez hogyan zajlik le?
– Követem a játékot, és akkor már csak a labdás játékost figyelem, amikor betör ziccerbe. Ilyenkor több variáció is átfut az ember agyán, hogy hova lőheti, és természetesen szerencse is kell hozzá, hogy a jó oldalt, a jó sarkot válaszd. Van, amikor sikerül, van, amikor nem.

– Hogyan viseli a hirtelen jött népszerűséget az olimpiai selejtezőtorna után?
– Nem ehhez szoktam hozzá, és nem is olyan ember vagyok, aki szeret nyilatkozni, mindenfélét kiposztolni a közösségi oldalára, de nem akarok álszerénynek sem tűnni, mert nagyon jólesik. Ennél nyugisabban élem az életem, úgyhogy édes, de kissé fárasztó tehernek nevezném. Igyekszem továbbra is helyén kezelni a dolgokat, és remélem, lassan le fog csengeni, mert szeretnék a következő feladataimra koncentrálni.

– Emlékszik mindenre? Vagy visszanézte a jelenetet?
– Elég nehéz lenne nem emlékezni, mert tényleg sok helyen ismétlik azt a védést, és ugyan nem szoktam nézegetni magamat, de most óhatatlanul is belefutok a neten. Általában én sem szoktam emlékezni az utolsó percekre, akkor különleges mentális állapotban vagyunk.

– Meccsek után nagyon fáradt szokott lenni, talán jobban is, mint más – emlékszem, Kölnben és most, Tatabányán is így volt. Ennyire összpontosít végig? 
– Egyrészt a szélsőkön kívül általában a kapusok vannak a legtöbbet a pályán, főleg, ha jó formában védenek. Másrészt ezen a szinten olyan rövid idő alatt kell jó döntéseket hozni, jó megoldást előhúzni, hova állj, hogyan mozdulj, hogy tulajdonképpen nem is fizikailag fáradunk el, hanem mentálisan, de valami iszonyatosan. 

– Orosházán született, a karrierje viszont Békéscsabán kezdődött. Hogyan indult?
– Semmiképpen se hagyjuk ki Újkígyóst! Ott laktunk tízéves koromig, csak utána költöztünk Csabára, úgyhogy a mai napig ha azt mondom, hazamegyek, Újkígyósra gondolok. Általános iskolában, talán másodikos vagy harmadikos koromban kezdtem el kézilabdázni, és szinte az újkígyósi kézilabdacsarnok volt a második otthonom, mert keresztapám az NB I/B-ben játszott, és kisgyerekként minden meccs után ott dobáltunk, így meg volt pecsételve a sorsom, hogy én is kézilabdázó leszek. 

– És kapus?
– Az nem volt ennyire nyilvánvaló. Először focizni kezdtem, és azt mondták a szüleim, hogy bármi lehetek, csak kapus nem. De a mezőnyben ügyetlen voltam, így beállítottak a kapuba, és ha jól emlékszem, először ott sem voltam valami ügyes, mire keresztapám elsős koromban egy egész nyáron át foglalkozott velem, folyamatosan edzettünk, kaptunk videókazettát az edzőtől, és az elvégzett munkának köszönhetően lettem egyre jobb. Később meglátott egy kézilabdaedző, Perényi tanár úr – ami nem volt nehéz, mert nagydarab, duci gyerek voltam, nagyobb a többieknél –, és elhívott kézilabdázni. Mivel a keresztapám is kézilabdázott, és én is imádtam, ezt választottam.

– Békéscsaba után sok klubban megfordult, Budapesten, Pécsen, Tatabányán, Cegléden, Csurgón és Gyöngyösön is. Mintha kereste volna önmagát és a helyét.
– Ha visszatekintek, elsőként azt mondanám, hogy olyan fiatalon nem kellett volna Pécsről Tatabányára igazolnom 2011-ben. Egy idősebb, rutinosabb kapussal, Szente Gáborral voltunk a poszton, ő védett többet, benne bízott az edző, ami érthető. A mostani fejemmel biztosan nem szerződnék egyből egy akkora klubba, mint a Tatabánya, hanem egy lépcsőfokkal lejjebb lépnék, középcsapatot keresnék. A teljesítményem visszaesett, ezért nagyon jó döntés volt Ceglédre menni, mert rengeteget játszottam két és fél év alatt. Onnantól kezdve már úgy építettem a pályafutásomat, ahogy elképzeltem, a Ceglédből Csurgóra igazoltam, ott már védtem az Európa-ligában, onnan jöttem vissza Tatabányára, ami megint egy magasabb lépcsőfok volt, és már készen álltam a feladatra.

– Gyöngyösre miért igazolt 2022-ben?
– Nem azért, mert akartam… Magamtól nem döntöttem volna így, de el kellett mennem, mert nem hosszabbított velem a Bányász. Nem indokolt a klub, de nem is vártam el – utána viszont gyorsan visszahívott. Nekem ez a klub jelent Magyarországon mindent.

– Külföldön kipróbálná magát? Esetleg volt rá lehetősége?
– Cegléden védtem, amikor hívott a német a Rhein-Neckar Löwen, voltam is próbajátékon, ami jól sikerült, vissza is vártak tavasszal. Már megvolt a repülőjegyem, de az utazás előtt egy héttel elszakadt a térdszalagom. Aztán a TBV Lemgo kivásárolt volna a Csurgóról, de a klub nem engedett el, legalábbis én így tudom. Ha az elkövetkező két-három évben érdeklődne egy Bundesliga- vagy BL-klub, elgondolkodnék rajta, harminckét évesen nem érzem magam öregnek, jó erőben vagyok, és van még bennem bőven tartalék. Annyit voltam már sérült, hogy úgy vagyok vele, most már tényleg én jövök!

– Milyen sérülések érték?
– Volt hat térdműtétem, négy éve gerinc­sérvműtétem, úgyhogy azt szoktam mondani, fizikai csoda, hogy itt vagyok, de a kitartásomnak köszönhetően mindig fel tudtam állni a padlóról.

– Huszonnégy éves volt, amikor Talant Dujsebajev behívta a magyar válogatottba, majd kivitte a 2016-os Európa-bajnokságra. Arra hogyan emlékszik?
– Simon József, a Nemzeti Sport néhai kézilabda-szakírója írta rólam akkoriban, hogy a fiatal kapusok közül a jobbak közé tartozom. Jólesett, és jó élmény volt, hogy Európa-bajnokságon szerepelhettem a magyar válogatottban, az viszont nem, hogy Montenegrón kívül mindenkitől kikaptunk. Nagyon sokat tanultam a csapattársaimtól és az ellenfél játékosaitól is, hogyan élték a mindennapjaikat, hogyan készültek a mérkőzésre. Ott volt Nagy László, Mikler Roland, Zubai Szabolcs, Iváncsik Gergő, de nem akarok kihagyni senkit, ők olyan minőséget képviselnek a magyar kézilabdázásban, hogy valósággal ittam a szavukat.

– Hogyan élte meg, hogy utána viszont nem jött újabb behívó a válogatottba?
– A válogatottságot nem adják ingyen, meg kell érte küzdeni, és ez így is van rendjén. A következő kapitány, Xavi Sabaté még egyszer behívott, és szerintem, ha ő maradt volna a poszton, még lehettem volna válogatott. Megvoltak a kapusok a nemzeti csapatnál, így nem kerültem szóba. Nem sértődtem meg, elfogadtam a helyzetet, hiszen minden kapitánynak megvan a saját elképzelése, és én nem fértem bele. De folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha majd egyszer valakinek újra az eszébe jutok, ha szükség lesz rám, készen álljak a feladatra.

– Meglepődött, amikor Chema Rodríguez behívta?
– Nagyon. Csörgött a telefonom, hogy készüljek, megyek az összetartásra – mondtam is magamnak, hogy hűha! Nagyon boldoggá tett, és úgy voltam vele, hogy egyrészt jól érzem, másrészt széthajtom majd magam, amit meg tudok tenni, azt megteszem, aztán majd döntenek a sorsomról. Amikor megragadtam a csapatban, nem éreztem nyomást, inkább óriási büszkeséget, hogy felhúzhatom a címeres mezt. Ha ott játszhatsz, ami az álmod volt, csak élvezni kell! Egyébként sem vagyok ideges típus, de a válogatottnál biztonságban érzem magam, hiszen ilyen jó társakkal, stábtagokkal és szurkolótáborral mégis mitől féljek?!

– A Tatabánya az elmúlt időszakban anyagi nehézséggel küzdött. Megfordult a fejé­ben, hogy máshol folytassa a pályafutását?
– Egy percig sem. Az elsők között mondtam azt, inkább csökkentsék a fizetésemet, csak hogy maradhassak, és tudjak segíteni. Amíg a klubnál nem mondták volna, hogy távoznom kell, én biztos nem mentem volna sehova, mert nagyon szeretek itt lenni.

– Itt is él a városban?
– Tatán élek, ott vettem lakást 2019-ben. Minden ideköt, itt érzem otthon magam.

– Bartucz László mennyiben más ember a pályán kívül?
– Korábban szenvedélyesebb voltam, de be kellett látnom, több energiám marad a védésre, ha kevésbé mutatom ki az érzelmeimet. Társaságban, a barátaim körében szeretek a középpontban lenni, és elég sokat is tudok beszélni. Egyébként nem érzem magam különlegesnek, nyugodt ember vagyok, teljesen hétköznapi figura, egy a sok közül.

– Akinek a védéseivel kijutottunk az olimpiára…
– Szerintem az a hatezer szurkoló a csarnokban, és mindenki az egész országban ugyanúgy segített… Van, aki a lelátón, van, aki a tévé előtt, van, aki a kispadon, én meg éppen a pályán. Én tényleg nem érzem azt, hogy a föld fölött járnék vagy elszálltam volna. Megcsináltuk, oké, de jön a következő feladat, például szombaton a Budakalász elleni bajnoki.

– Az elmúlt több mint egy évtizedben miben változott a leginkább?
– Már nem vagyok annyira hirtelen. Régen mindig kimondtam, amit gondolok, ami nagy hibám volt, de egy idő és a pofonok után rájön az ember, hogy ez nem az a világ, ahol mindig mindent ki lehet és ki kell mondani. Nem attól leszel a tökös csávó, hogy mindig megmondod a frankót. Ahogy idősebb és tapasztaltabb az ember, rájön, hogyan kell alakítania az életét ahhoz, hogy könnyebben átvészelje, illetve átugorja az akadályokat. Ezen egyébként a mai napig dolgozom, fejlesztem magam.

– És kapusként?
– Azt szoktam mondani, hogy minden sérüléssel és műtéttel rendre kicsit kevesebb lettem, és ezt valamivel ellensúlyozni kellett. Fizikailag rengeteget fejlődtem, a táplálkozást és a regenerációt nagyon fontosnak tartom. Heti kétszer kötelező „énidőm” van, amikor elmegyek úszni, szaunázni, masszíroztatni, percre pontosan be van osztva a napom, az utóbbi időben nem is volt súlyosabb sérülésem. Sportolóként sokkal érettebb lettem, most már sajnálom, hogy nem váltottam hamarabb erre az életmódra.

– Azt mondta, régen szókimondóbb volt. Volt valaha konfliktusa a kapustársaival?
– Velük soha, mindegyikkel jól kijöttem. Pedig bárkivel képes vagyok összeveszni edzésen, ha nem úgy dolgozik, ahogy szerintem kellene. Viccesen azt szoktam mondani, ha az egyik meccset túléltük, és sérülés nélkül lehoztuk, akkor jöhet a következő. Bárkinek tudok örülni, aki a kapuban jó teljesítményt nyújt, nincs ezzel semmi gond, hiszen azért vagyunk ketten vagy hárman.

– Van babonája?
– Meccs előtt mindig megcsókolom a kapufát, de ne kérdezze, miért, nem tudom. Gyerekkoromban alakult ki ez a szokásom, talán még Békéscsabán, de most már olyan rutinszerű, hogy néha észre sem veszem, csak úgy jön.

– Mit csinál, amikor nem foglalkozik a kézilabdával. Hogyan kapcsolódik ki?
– Nagyon szeretek főzni, szabad tűzön, konyhában, bárhol. Mindent magamnak készítek el, a karácsonyi menü is az enyém, mert a mamám már nem bírja annyira, és tőle tanulok. Húsvétkor én főzöm meg a sonkát, karácsonykor a bejglit, de a pörkölttől a töltött káposztáig bármit meg tudok csinálni. Imádok étterembe járni, jókat enni-inni, új dolgokat kipróbálni, már ha van szabadidőm. A másik hobbim a horgászat, volt is egy horgásztelkem Cegléden. Amúgy Pordán Bálinttal, a Fradi beállójával szoktam eljárni minden évben egy hétre horgászni, ő benne van a szűk baráti körömben, illetve a keresztapámékkal is járok pecázni, vagy egyedül a környező kis tavakra, amikor tele van a hócipőm, és úgy érzem, kell egyet fújni. Olyankor kint ülök egész este. Egyke gyerek vagyok, nem probléma, ha egyedül vagyok, és amúgy is ott van velem a kutyám, Pacho, a törpe schnauzer, vele élem a mindennapjaimat, nagyon stramm kis kutya. Napi tíz kilométert kell vele sétálni a két edzés után, olyan, mint egy gyerek, igazi családtag. Azt szoktuk mondani családon belül, hogy még nem ember, de már nem is állat.

A magyar válogatott és a Tatabánya 32 éves kapusa Békéscsabán, az országos viszonylatban is kiemelkedő oktatási intézménynek számító Belvárosi Általános Iskola és Gimnáziumban ismerkedett meg a sportág alapjaival.      Perényi László      nevelőedző mellett később Petrovszki György kapustréner is egyengette a fiatal Bartucz útját. „Mi, akik régóta ismerjük és szeretjük őt, nyilván elfogultak vagyunk vele szemben. Csodálkoztam azon, hogy eddig, az elmúlt években nem volt kerettag – mondta lapunknak tanítványáról a „Belvár” közkedvelt testnevelő tanára, Perényi László, akit csak „Aranyszívű Laci bácsiként” emlegetnek a suliban.      – Már a januári Európa-bajnokság is jól sikerült neki, ami önbizalmat adhatott az olimpiai selejtezőre is. Én azt a Bartucz Lacikát láttam, akit eddig is ismertem: rendkívül céltudatos, jó értelemben véve megszállott, elképesztő győzni akarás van benne, fel tudja magát spannolni és ezt jól használja ki a kapuban, a nehéz szituációkban is nagyon jó teljesítményre képes. Annyira megérdemelte ezt a sikert – nagyon szurkoltam, hogy a válogatott kijusson az olimpiára! A portugálok elleni utolsó meccs szünetében gyógynövényes nyugtatót kellett beszednem…” Perényi szerint gyerekként Bartucz nem volt kifejezetten sportos alkat, viszont bámulatos akaraterő lakozott benne. „Futni nem szeretett, de minden, ami a labda körül forgott és összefüggött a kapusposzttal, nagy elánnal addig csinálta, amíg nem ment jól neki      – folytatta a Békéscsabai Előre NKSE utánpótlásában is dolgozó szakember, aki a Bartucz nevével fémjelzett belvárosis korosztállyal országos harmadik és ötödik helyen is végzett a diákolimpián.      – Nagyon jó közösségi és csapatember volt már fiatalon is, ebben az is benne volt, hogy ha kellett, letolta a társait, ha valami nem úgy történt. Maximalista volt magával szemben és ezt másoktól is elvárta. Lelkes, céltudatos, nem tud és nem szeret veszíteni, emellett nagyon jó a humora, népszerű volt már az iskolában is. A szülei is rengeteget tettek Laci sikereiért, stabil hátteret adtak neki. Vitték a fiúkat autóval a meccsekre, közösségi programokat szerveztek a csapatnak.” Perényi László bízik benne, hogy a magyar férfiválogatott, soraiban Bartucz Lászlóval, a párizsi olimpián is nagyot alakít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 23-i lapszámában jelent meg.)