Edző? Inkább beugró hobbista – Franz Beckenbauer-sorozat, 6. rész

Franz Beckenbauer tényleg császárnak érezhette magát, amint leszállt a római Lufthansa-különgépről, kezében a világbajnoki trófeával, amelyet elsőként éppen ő emelhetett a magasba az 1974-es vb-döntő után.

A csúcsról körülnézett, és ahhoz is megvolt az intelligenciája, hogy tudja: feljebb már nincs, de az élet azért még tartogat számára kihívásokat. Mindenekelőtt a Bayern Münchennél képzelte el a jövőt, s mert eleve nem volt klubedzői alkat, a válogatottat, egy klub vagy egy szövetség irányítását viszont neki találták ki. Reprezentálni mindig is tudott, a szmoking a nagy futballistenek közül talán rajta festett a legjobban – mondjuk, Pelével sem nyúltak mellé azok, akik őt futtatták, de például az örökké részeg George Besten, a zavarodott Diego Maradonán, a sokszor elhanyagolt külsejű Michel Platinin vagy éppen a túlsúlyos Puskás Ferencen egy melegítő mindig jobban állt, mint valamelyik vasalt divatdarab.

Ehhez képest Bernard Tapie már 1990 őszén kivetette a hálóját Beckenbauerre. Az Olympique Marseille zűrös hátterű üzletember-tulajdonosa akkorát álmodott, hogy ahhoz világbajnok edzőt akart. „Egy hete még azt nyilatkozta a francia milliomos, hogy a Kaiser nem hagyja ott Kitzbühelt, csütörtök délután pedig már karonfogva vezette az újságírók felé Franz Beckenbauert, hogy együtt jelentsék be: a Császár két évre aláírt az Olympique Marseille klubhoz” – írta némi vitriollal a korabeli NS. Eleinte technikai igazgatóként, de a kispadon ülő, az előző két idényben az OM-et a bajnoki csúcsra vezető Gérard Gili már a Császár érkezésekor tudta, hogy sok sót nem esznek meg együtt, és szeptember 1-jén távozott.

Franz Beckanbuer marseille-i szűzbeszéde mindenesetre így hangzott: „Ennél jobb klubot nem is találhattam volna: ambiciózus elnök, remek játékosok, megfelelő anyagi feltételek… A vb után csak az üzleti ügyeimmel akartam foglalkozni, de arra még lesz időm. Olasz klubok is megkerestek, ám az olaszok tavaly mindent letaroltak a kontinentális kupákban. Ott legfeljebb csak megismételni lehetne a sikert. Az USA-ban? Lelkesedésben nincs hiány, de a sportág a nullán van… A német szövetség a marketingtevékenységet akarta rám bízni, azt hiszem, csalódást okoztam nekik a távozásommal. Egyelőre tanulmányozom a körülményeket, franciául is meg akarok tanulni… Nem azért választottam ezt az ajánlatot, mert Tapie lett az adidas főnöke, hiszen én már húsz éve dolgozom a cégnek, s még további öt évre szóló szerződésem van vele. Egyszerűen izgat a feladat: BEK-et nyerni az Olympique együttesével!”

Tény, hogy Beckenbauer hegymenetben kapta meg immár vezetőedzőként élete első klubcsapatát, olyanokkal a keretben, mint a gólkirály Jean-Pierre Papin (az auxerre-i Kovács Kálmán előtt!), a jugoszláv Pikszi Sztojkovics, az angol Chris Waddle, a ghánai Abedi Pelé, a brazil Carlos Mozer, no meg a francia futball nagymenői, Jean Tigana, Manuel Amoros, Basile Boli és a későbbi Vidi-edző, Bernard Casoni.

És nem ment velük szinte semmire… Tapie-val is elég hamar összerúgta a port, miután az Olympique tiranai BEK-visszavágójára a Császár Gaëtan Huard kapust akarta elvinni tartaléknak, aki egy évvel korábban lábtörést szenvedett. A milliomos klubelnök, megtudva Beckenbauer szándékát, azonnal faxüzenetet küldött Párizsból, utasítva beosztottját, hogy Pascal Olmeta mellett Alain Casanova kapust vigye el Albániába. És Beckenbauer szót fogadott…

Azt már az őszi szezon végén belátta, hogy nem hiányzik neki a heti egy-két „háború”, a bajnoki és a BEK-menetelés, a pontvesztések, vereségek utáni sajtóroham, az állandó magyarázkodás, hiszen az akkori Marseille épp olyan volt, mint ma a PSG: csak a győzelmet fogadták el tőle. Ráadásul mivel sem neki, sem segítőjének, Holger Osiecknek nem volt meg a Franciaországban szükséges edzői licence, a helyi edzői testület felháborodására Tapie lépett, és 1990 októberétől papíron a legendás mester, Michel Hidalgo töltötte be az Olympique Marseille vezetőedzői posztját.

A Pelé 50. születésnapja alkalmából rendezett milánói Brazília–világválogatott gálameccsre Arrigo Sacchi mellett Becken-

bauert kérték fel „a világ edzőjének”. Az október 31-i mérkőzést 2–1-re meg is nyerte a csapata, faramuci módon a soraiban mások mellett néhány brazillal, Júlio Césarral vagy Alemaóval. De csereként beállt Détári Lajos is, ami miatt meg Mészöly Kálmán szövetségi kapitány kapott idehaza idegrohamot, mert ő úgy tudta, sérült, és ezért nem számíthat rá…

Közben 1990 őszén a lipcsei (tehát volt keletnémet) operában Franz Beckenbauer átvette a Németországban rendkívül nagy becsben tartott médiakitüntetést, az arany Bambi-díjat (a revüsztár és operettprimadonna magyarországi német Rökk Marika volt 1948-ban az első díjazott, az ő kislánya nevezte el a díjat Bambinak) – a sport világából a legtöbbször, ötször ezt a Császár kapta meg.

Beckenbauernak lassan elege lett, visszaült az igazgatói irodájába, és hivatalosan december 31-én átadta a kispadot a belga Raymond Goethalsnak, a bajnoki rivális Bordeaux addigi trénerének.  („Hibáztam! Ha fut a csapat szekere, nem szabad új kocsist ültetni a bakra. Márpedig nekünk futott, amíg Beckenbauert ide nem hoztam…” – mondta ekkor önkritikusan Bernard Tapie.) Az annalesek Marseille-ben BEK-döntős, bajnok edzőként könyvelik el a Császárt – joggal, hiszen az évad első felében ő irányított –, de a bajnoki címet és BEK-finálét már az utódjával harcolta ki a csapat. A Francia Kupa-győzelmet pedig olyannyira, hogy a sorozat főtáblája a 32 közé jutásért formabontó módon csak 1991 márciusában kezdődött, onnantól zavarták le három hónap alatt az egészet – Goethalsszal a marseille-i kapitányi hídon.

A müncheni Abendzeitung „A Császár panaszkodik, Napóleon becsapott” címmel tálalta 1991 nyarán Beckenbauer marseille-i búcsúját a Tapie vezette OM-től. „Egyes dolgokat nem vettem figyelembe, és most le kell vonnom a konzekvenciát. (…) Ha még egyszer külföldre szerződöm, csak olyan ország csapatának vezetését vállalom, amelynek a nyelvét ismerem. Ezenkívül idény közben nem kezdem el a munkát sehol, hiszen így sem az erősítésekre, a minden csapatban szükségesnek mutatkozó változásokra, sem az oly fontos felkészülésre nem lehetett befolyásom” – nyilatkozta, de azt nem tette hozzá, hogy a Bayern természetesen az idény közbeni beugrás alól is kivételt jelent.

És hiába hívta például a német világbajnokokkal, Lothar Matthäusszal, Andreas Brehmével és Jürgen Klinsmann-nal szárnyaló Inter, a Császár már hazafelé tekingetett. Az FC Bayern München tárt karokkal várta, és 1991. november 25-én alelnökévé választotta. Arra sem kellett sokat várni, hogy elnök legyen, 1994-től 2009-ig, azaz másfél évtizeden keresztül töltötte be ezt a posztot, de erről bővebben majd a következő részben. 

Ha már ott volt a Säbener Strassén, a müncheni óriásklub székházában, úgymond kéznél, kétszer is ő ugrott be helyre hozni, amit az éppen soros Bayern-edző elrontott. Így lett az övé a kispad először 1993 decemberében, amikor Erich Ribbeck helyére érkezett. Németországban nem véletlenül minősítették provokációnak Beckenbauer ezt megelőző bejelentését: „Ha a csapat szükséghelyzetbe kerül, vagy Ribbeck magától lemond, hajlandó lennék elvállalni az edzői megbízatást!” Igaza volt az osztrák Max Merkelnek, a korábbi edzőlegendának:      „Franz semmi rizikót sem vállal magára! Ha megnyeri a bajnokságot, akkor minden rendben. Ha nem, akkor egyöntetű lesz a vélemény, ha neki sem sikerült, akkor másnak sem sikerült volna!”   Nos, nem kellett magyarázkodnia, nagy versenyfutás végén, a Kaiserslauternt egy ponttal megelőzve a Császárral a kispadján német bajnok lett a csapat.

Két évvel később, 1996. április 29-én már igazán nem volt sok hátra az idényből, amikor éppen Otto Rehhagelből lett elegük a bajor vezetőknek, és a Császárban ezúttal sem kellett csalódniuk. Beckenbauer a Bundesligában az Ottmar Hitzfeld vezette, fénykorát élő Borussia Dortmundot már nem érhette utol, de simán hozta a bajnoki ezüstöt, mellé pedig az ifjú Zinédine Zidane által vezérelt Bordeaux ellen az UEFA-kupa döntőjét is. 

Ennek a visszavágója volt az utolsó tétmérkőzés, amelyen Franz Beckenbauer a kispadon ült.

(A következő részben: A tökéletes vb főnöke)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 16-i lapszámában jelent meg.)