Az élményeket megírni maga volt – a pokol

Ugyanakkor az olimpiai sportágak bűvöletében élve-dolgozva a hatást valamelyest csökkentette az alcím: Vadászat – Lóverseny – Falka. Akkor nem vettem meg a könyvet, ám végleg nem térhettem ki előle. Itt fekszik előttem az Erdélyi Szalon Kiadó gondozta, jegyzetekkel együtt 478 oldalas 2023-as kiadás, forrásként megjelölve az első megjelenést (Franklin- Társulat, Budapest, 1937) – illik azonban megjegyezni, hogy a Nimród Alapítvány 1994-ben már megismertette a modern kor olvasóival ezt a ritkaságot. 

Egy új kiadást az első megjelenés tükrében ítél meg az ember, például bővült-e a hátteret megvilágító hasznos tudnivalókkal. Nos, Csőre Pál epilógusa jóvoltából rövid Horthy Jenő-életrajzot kapunk, valamint csaknem ötvenoldalas jegyzet segít eligazodni a letűnt kor szereplői, a becserkészett egzotikus vidékek, települések között. Az 1937-es kiadást gazdagító felvételeket közepes minőségben sikerült reprodukálni, az első fotó képaláírása pedig téves: a díszmagyarban feszítő úr nem Horthy Jenő, hanem az Erdélyrészi Falkavadászati Társaságot 1890-ben megalapító Wesselényi Béla, Wesselényi Miklós fia. Őt külön méltatja a jogi tanulmányait elhanyagoló szerző, aki leginkább a lovaglásnak és a falkavadászatnak hódolt az 1890-es években, beszámolóiban rendre történelmi nevek bukkannak fel: Bánffy, Bethlen, Wesselényi… 

Nagybányai Horthy Miklós kormányzó nyolc és fél évvel fiatalabb öccse tizenkilenc részre osztotta a kötetet, a magyar, leginkább erdélyi történéseket a VIII. fejezet végéig élvezhetjük, onnantól sorjáznak az Afrikában és egyéb egzotikus helyeken gyűjtött élmények. Először 1905-ben láthatta meg a fekete földrészt, ahova többször is visszatért, és olyan ismert személyiségek társaságában élhette ki kalandvágyát, mint Almásy László, ifjabb Horthy István, Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond. Nyitott szemmel járt sok nehézséggel is járó utazásai során, megfigyeléseit papírra vetette. Amikor 1934-ben két hónapot töltött – többek között tigrisre vadászva – Indokínában, az odaút egyik állomásán, Saigonban (ma Ho Si Minh-város) feltűnt neki, milyen sok a csehszlovák áru. Tábori ágy után nézve mindenhol ugyanazt a „Made in Checho-Slovakia” feliratút találta, és dacból úgy határozott, meglesz ő fekhely nélkül is – hiába, a Trianon okozta fájdalom a nagy messzeségben sem enyhült… 

A színes ember- és állatkavalkád mellett elsősorban a történelmi vonatkozások érdekeltek, különösen kíváncsivá tett, vajon bővíti-e Horthy Miklós-képünket az öcs, aki az összes állaté közül az elefánt vadászatát tartotta nagybetűs sportnak. Nos, bátyja politikusi tevékenységéről, civil életéről a köztudomásúan apolitikus Jenő nem nyilvánul meg a könyvben, egyébként sem ír róla ötnél többször. Annyit tudhatunk meg, hogy a fiatal Miklós is szívesen lovagolt, amikor hazatért Kenderesre a tengerészeti akadémiáról, és öccsénél előbb fedezte fel a messzi egzotikus vidékeket, miután beosztott tisztként a Saida korvett fedélzetén 1892–1894-ben eljutott Indiába, Ausztráliába, Melanéziába, Borneó szigetére. Olimpiai sportágakról egy szó sem esik, de amikor a Trianon után nagy válságba kerülő magyar lóversenysport és lótenyésztés megmeneküléséről értekezik, Horthy Jenő megjegyzi, hogy      „dacára a súlyosan akadályozó testgyakorló törvénynek”      sikerült az átmentés, és kivételesen dicséri az ebben segítő politikusokat, nem utolsósorban báty­ját:      „(…) hiszen a lovasszellem legnagyobb hívei széles e világon a tengerészek. Őt ezen kívül még Horthynak is hívják!”

A humorral gazdagon átszőtt beszámoló végére biggyesztett utolsó mondat is mosolyt fakasztó vallomás: amilyen gyönyörűséges élményeket idézett fel, megírni őket maga volt – a pokol…

(Horthy Jenő: Egy élet sportja. Vadászat – Lóverseny – Falka, Erdélyi Szalon Kiadó, 2023)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 16-i lapszámában jelent meg.)