A tökéletes vb, ami mégsem volt az – Franz Beckenbauer-sorozat, 7. rész

Sorozatunk előző részében már esett szó arról, hogy miután Franz Beckenbauer az 1990-es világbajnokságon edzőként is felért a csúcsra, egy rövid marseille-i kitérőt követően hazaköltözött a Säbener Strasséra, Münchenbe, örök klubjához, az FC Bayernhez. A bajor óriás 1991. november 25-én választotta alelnökévé, és arra sem kellett sokat várni, hogy a kilenc éve regnáló Fritz Scherer utódjaként 1994-től tizenöt éven át ő legyen a Bayern első embere.

Nem sok klubelnök van, aki néha a kispadról segít be, Beckenbauer ezt kétszer, 1994 és 1996 tavaszán is megtette: bajnoki cím, illetve UEFA-kupa-győzelem lett az eredménye. A német újraegyesülést követően ő lett a nemzet egyik arca, akinek odahaza nagyjából százszázalékos volt az (el)ismertsége, külföldön pedig vele is azonosították Németországot, ahogyan egy ízben a német sajtóban megjelent: gépjárműiparunk és Beckenbauer között csak az a különbség, hogy a Császárral beszélgetni is lehet.

Olyannyira, hogy a kereskedelmi televíziózás és a Bajnokok Ligája beindulásával a jogtulajdonos német tv-társaságok rendre számítottak a szolgálataira. A stúdióban is ugyanolyan slágfertig és választékos volt, mint az életben, az pedig természetes, hogy amikor egy ízben egy Arsenal–Bayern mérkőzés végén a nagy Arsene Wenger jelent még élő kapcsolásban a Sat1 kivetítőjén, a francia (amúgy elzászi német) mester lazán így köszönt be, meglátva az unterföhringi stúdióban ülő Beckenbauert: „Hallo, Franz!” Minden bántás nélkül, ezt azért a mi itthoni szakértőinkkel nehéz elképzelni.

A Bayernt a régi harcostársakkal, Uli Hoenesszel, majd Karl-Heinz Rummeniggével karöltve példásan kormányozta, elnöki regnálására jutott 2001-ből Ottmar Hitzfelddel a klub negyedik BEK-/BL-trófeája, a bajorok feszes gazdálkodása pedig azóta is követendő példa a kontinens hasonló múltú és jelenű klubjainak.

Franz Beckenbauer utóbb azt mondta, egy dolog foglalkoztatta: hazai rendezésű világbajnokságot akart Németországnak. Márpedig ha a németek valamit a fejükbe vesznek, abból általában lesz valami, a szervezőbizottság élére pedig egy nemzet követelte volna a Császárt, ha lett volna valaki, aki nem őt akarja. De nem volt.

A 2006-os németországi világbajnokság után általános volt a vélekedés: a tökéletes szervezés, a szurkolói zónák mesterien kitalált intézménye elhozta a szövetségi köztársaság történetének egyik leggondtalanabb nyarát, nem véletlenül mutatták be a vb-ről készült nagyszerű Sönke Wortmann-filmet Deutschland. Ein Sommermärchen címmel (Nyári mese, játék a szavakkal Heinrich Heine Téli rege – Deutschland. Ein Wintermärchen – című eposzára utalva).

A németek nagyjából hatvan év után felemelték a fejüket, lobogtak a fekete-piros-sárga zászlók, teljesen új, vonzó arcát mutatta a második világháború óta eleinte okkal, később ok nélkül sokat támadott nemzet. Hatalmas örömünnep lett a 2006. nyári egy hónapból, ráadásul a válogatott is várakozáson felül szerepelt, és lett Jürgen Klinsmann és Joachim Löw irányításával bronzérmes.

„Franz nélkül sohasem rendezett volna Németország világbajnokságot” – mondta utóbb Uli Hoeness, Joachim Löw és lényegében minden német, akinek valami köze van a futballhoz. Mielőtt Sepp Blatter FIFA-elnök 2000. július 6-án bejelenthette volna: „És a győztes: Németország”, Beckenbauer vitte a hátán a németek kampányát. Ő volt az, aki a FIFA szavazóit a finisben átbillentette, az utolsó fordulóban a DFB pályázata 12–11-re nyert Dél-Afrika (amolyan kompenzációként: a következő, 2010-es házigazda) ellen.

Miután megkapták a rendezés jogát, Beckenbauer minden energiáját a tornának szentelte, 2006-ban személyesen kereste fel a 31 résztvevőt, a német sajtóban találóan „Tour de Franz”-nak, illetve Reisekaisernak (utazó császár) nevezték. A hibátlan mosolyú, kellemes modorú, öltönyös Császár mindenhol mindenkit elbűvölt, tökéletes arca volt a németországi világbajnokságnak.

Franz Beckenbauer az ARD televízióban 2015-ben, a 70. születésnapján sugárzott portréműsorban azt mondta: „A világbajnokság olyan, mintha nyernél a lottón. Ezt csak egyszer kapod meg az életben…”

Aztán éppen abban az évben a Spiegel bombát robbantott: a 2006-os napsugaras nyári mesére sötét árnyék vetült. Beckenbauert korrupciós vádakkal szembesítették, amelyek alól valójában sohasem sikerült tisztáznia magát. A Császár a múltban a magánéletével, de még az adóhatósággal kapcsolatos kisebb-nagyobb ügyeit is épp olyan könnyedén hárította el, mint a pályán az ellenfelek legveszélyesebb csatárainak próbálkozásait, ezúttal azonban ennél többről volt szó. És Németország is elutasítóan reagált.

A Spiegel szerint az Adidas korábbi főnöke, Robert Louis-Dreyfus tízmillió svájci frankot adott kölcsön a Beckenbauer által vezetett szervezőbizottságnak, amely aztán kanyargós úton végül Katarban, az Ázsiai Labdarúgó-szövetség elnökénél, a FIFA-vb-tag Mohammad bin Hammamnál kötött ki. És garantálta az ázsiai voksokat a szavazásnál.

Ráadásul a DFB belső vizsgálata nem sokkal a vb 2000-es odaítélése előttről rábukkant egy Beckenbauer által aláírt szerződéstervezetre, amely a FIFA számos későbbi botrányában érintett trinidadi futballvezérnek, Jack Warnernek egyebek mellett ezer, a legdrágább kategóriába tartozó vb-meccsjegyet ígért.

„Franz nélkül nem kaptunk volna ennyi szavazatot. De hát a francba, melyik nagy eseményt nem vették meg az elmúlt években?” – nyilatkozta a szabadszájú egykori csapattárs, Paul Breitner 2017-ben „A Császár bukása” című ARD-filmben.

Maga Beckenbauer ez idő alatt visszavonult a közszerepléstől, és csak egyetlen interjút adott a Süddeutsche Zeitungnak. Ebben a Warner-szerződés kapcsán nem túl átgondoltan azt mondta: „Tudja, mi mindent írtam alá akkor? Levelek ezreit, nyilatkozatok ezreit, megállapodások ezreit. Mindig aláírtam mindent, még a biankó papírokat is. Nemcsak a szervezőbizottság, az FC Bayern elnöke is voltam, évente több mint háromszáz napot utaztam, és igen, amit elém tettek, mindent vakon aláírtam…”

Beckenbauer végül 2019-ben egy orvosi igazolással kicsúszott a svájci szövetségi ügyészség vizsgálata alól, két évvel később pedig a FIFA végül azért nem indított eljárást ellene, mert az esetleges korrupciós cselekmények akkorra már elévültek. A Császár hitelességének persze az sem tett jót, hogy kiderült: a vb szervezőbizottságának élén hivatalosan önkéntesként végzett munkájáért kompenzációt kapott, összesen 5.5 millió eurót az Oddset sportfogadási cégtől.

Ugyanakkor nemcsak Uli Hoeness, Joachim Löw és a német futballban élők álltak ki a Kaiser mellett, hanem a nagypolitikából is fajsúlyos támogatókra lelt. Mások mellett olyan korábbi vezető politikusok, mint Otto Schily belügy-, Wolfgang Schäuble pénzügy- és Joschka Fischer külügyminiszter is megvédte Beckenbauert a vádakkal szemben.

Minden németek Császára háromszor nősült, öt gyereke született, közülük 2015-ben agytumorban elveszítette akkor 45 éves fiát, Stephant. 2016-ban és 2017-ben szívműtétet hajtottak végre rajta, idén január 7-én Salzburgban hunyt el családja körében. 

Még nem volt 79 éves.

Németország abban a pillanatban mindent megbocsátott neki. Ha Franz Becken­bauerről esik szó, az emberek 1974-re és 1990-re, a Bayern BEK-diadalaira, a két aranylabdára és a Nyári mesére gondolnak. A világ valaha volt talán legjobb védőjátékosára, aki egyedüli „civilként” még a Monty Python örökbecsű darabjában, a filozófusok görög–német futballrangadóján is ott lehetett a pályán Kanttal, Hegellel, Schopen­hauerral vagy Nietzschével egy csapatban.

A legnagyobbakkal.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 23-i lapszámában jelent meg.)