Velük bárhova – Patai Gergely publicisztikája

AZ ELSŐ MINDIG EMLÉKEZETES – legyen szó bármiről is. Olyan, mintha tegnap lett volna, de jövőre lesz másfél évtizede, hogy először beléptem a Papp László Budapest Sportarénába, amely kissrácként valahogy még nagyobbnak tűnt, mint amekkora valójában. Bevallom, arra már nem emlékszem, melyik pajtásom értesült a divízió 1/A-csoportos hokivébéről (ezúton is elnézést az illetőtől), mindenesetre aligha kellett sokat győzködnie – a szapporói csodát csak hallomásból ismertem, úgyhogy élőben is látni akartam a srácokat.

Aztán annyira elkapott a hokiláz, hogy egyetlen meccset sem hagyhattam ki. Amint kicsengettek az utolsó óráról, az iskolatáskámmal együtt rohantam a csarnokba, mert hát a dél-koreai–spanyol vagy éppen az olasz–holland rangadóról sem lehetett lemaradni… Kisiskolásként persze nemcsak az érdekelt, ami a jégen történt, hanem a körítés is magával ragadott: különböző játékok és koncertek színesítették az eseményt. A válogatottat a világ minden szegletébe elkísérő magyar szurkolók a következő két budapesti világbajnokságon is kitettek magukért, a csapat is küzdött, hajtott – igazán megérdemeltük volna, hogy legalább egyszer itthon is feljutást ünnepelhessünk a 2010-es években. A britek hajrágólja után azt éreztem, hogy minden összeesküdött ellenünk, ám visszagondolva megszépülnek az emlékek, hatalmas élmény volt hét év alatt három hazai vébét átélni a helyszínen.

Valami hasonlót élhettek át azok az ajkai, szombathelyi és győri fiatalok, akik kimentek a városi jégcsarnokba, hogy megnézzék az A-csoportos világbajnokságra készülő magyar válogatottat. Merthogy ahhoz már hozzászoktunk, hogy Székesfehérváron, Miskolcon és a fővárosi Vasas Jégcentrumban rangos hokimérkőzéseket rendeznek, de a honi szövetség az idén váratlan húzásként olyan településeket is „megfertőzött” a hokilázzal, ahol nem a jégkorong a legnépszerűbb sportág. A kezdeményezés egyébként nem új keletű, az Ers­te Ligában évek óta rendeznek matinémeccseket olyan helyszíneken, amelyek nem számítanak vidéki fellegvárnak a sportágban, ráadásul ezeket a találkozókat általában tematikus kísérőprogramok övezik.

A válogatott azért mégiscsak más kaliber, a Veletek bárhova elnevezésű turné szerintem telitalálat volt – így lehet megszerettetni a jégkorongot azokkal a lurkókkal, akik addig csak tévében láttak hokimérkőzést. A 2011-es vébé óta tudom, hogy ég és föld a különbség, a helyszíni élményt semmi sem pótolja. A fehérvári siker másnapján Ajkán is megvertük az osztrákokat, míg a győri és a szombathelyi közönség a szintén A-csoportos norvégok ellen ünnepelhetett kétgólos győzelmet. Miskolcon is volt minek örülni, az első vereség után visszavágtunk a dán válogatottnak, amely Norvégiához hasonlóan csoportriválisunk lesz a pénteken kezdődő világbajnokságon.

Az már más kérdés, hogy én továbbra sem tudok jól választani: a szlovénok elleni pénteki találkozót írtam be a naptáramba, „természetesen” éppen azon a meccsen nem jött ki a lépés a mieinknek. Nézzük a jó oldalát: a sikerélmények után megmutatkoztak a hibák is, van még idő javítani, csiszolni, finomhangolni, elvégre a három héten belül lejátszott hét mérkőzés a sportág népszerűsítése mellett elsősorban a felkészülést szolgálta. Örök igazság, hogy az előadáson kell jól szerepelni, amire esetünkben Herningben kerül sor – biztató előjel, hogy nem leszek ott a lelátón…

Azért a főpróba sem lesz piskóta! Még törölgettem a szemem hétfő hajnalban, amikor megláttam a hírt: a háromszoros Stanley-kupa-győztes, kétszeres olimpiai bajnok és világbajnok Sidney Crosby is a kanadai válogatottal tart az MVM Dome-ba. Így aztán tényleg kihagyhatatlan a keddi csúcsmeccs, de a Pittsburgh Penguins csapatkapitányán kívül is bitang erős a juharlevelesek kerete: jégre lép az NHL-draft első választottja, Macklin Celebrini és a Stanley-kupa-győztes Ryan O’Reilly is. A fogadtatás is méltó a 28-szoros világbajnok vetélytárshoz, amely a magyar válogatotthoz hasonlóan vörös szőnyegen vonul be a parkolóból a csarnokba, a szerencsésebbek egy-egy szelfire is elkaphatják a világsztárokat. Megjegyzem, nem vagyok rajongói alkat, de megértem azokat, akik bármit megadnának, hogy találkozzanak a példaképükkel – merthogy példaképekre szükség van, nem is kérdéses.

Legyünk reálisak: már az is nagy fegyvertény, hogy az A-csoportba tavaly feljutó válogatottunk itthon játszhatta felkészülési mérkőzéseit az elithez tartozó vetélytársakkal. A sógorok átugrottak Székesfehérvárra és Ajkára, a norvégok elutaztak Győrbe és Szombathelyre, a dánok Miskolcon vendégeskedtek. Az már „csak” ráadás, hogy a végső győzelemre is esélyes Kanadát is vendégül láthatjuk, amely szinte hazajár Budapestre, sorozatban harmadszor játssza nálunk a világbajnokságot megelőző utolsó előkészületi találkozóját. Akkor is elfogadták a meghívásunkat a kanadaiak, amikor a mieink a divízió 1-ben szerepeltek, és bizonyára jól érezték magukat nálunk, elvégre visszatérő vendégek lettek. Becsüljük meg és értékeljük, hogy évről évre testközelből élvezhetjük a játékukat, mert korántsem magától értetődő, hogy a világ legjobbjai „házhoz jönnek”.

Hiszik vagy sem, én mégsem miattuk megyek ki kedd este az MVM Dome-ba. A magyar válogatott mindig jobban vonz az aktuális ellenfelénél – legyen Litvánia, Szlovénia vagy akár Kanada. Azt viszont látni kell, hogy a juharlevelesek is szükségesek ahhoz, hogy megteljen a legnagyobb csarnokunk, az előző két magyar–kanadaiból kiindulva különleges hangulatra és méltó körítésre számíthatunk. A létesítmény és a rivális egyaránt világszínvonalú, és felszabadult játékkal a mieink is szerezhetnek emlékezetes pillanatokat a közönségnek. Az ilyen mérkőzéseken szerintem nem lehet igény, talán csak annyi, hogy élvezzék a játékot a srácok – a Majoross Gergely vezette szakmai stáb nyilván máshogy gondolkodik, az utolsó lehetőséget is igyekszik kihasználni a fejlődésre. Hátha sikerül ellesni ezt-azt a kanadai klasszisoktól.

A szövetségi kapitány úgy fogalmazott, a terv szerint halad a válogatott, amit jó hallani, de még jobb volt látni a felkészülés során. (Tény, olyan nyilatkozatot még nem hallottam, hogy „sehol sem tartunk”…) Az elemzést meghagynám szakavatott kollégáimnak, azt viszont laikusként is bátran állíthatom, hogy sebességben nagyot lépett előre a csapat, bírta a tempót a papíron erősebb vetélytársak ellen. Márpedig Herningben csak ilyen együttesekkel találkozunk, sorrendben Németország, az Egyesült Államok, Kazahsztán, Csehország, Dánia, Svájc és Norvégia lesz az ellenfelünk.

Van egy olyan megérzésem, hogy most megkapaszkodunk a legjobbak között. S hogy mire alapozom? Egyrészt az örök optimizmusomra, másrészt a közelmúltban látottakra. A kazahok és a norvégok ellen bőven lehet keresnivalónk, Miskolcon bizonyítottuk, hogy a dánok sem verhetetlenek – a felkészülési eredmények persze kevésbé mérvadók, élesben alighanem másik arcukat mutatják. Abban viszont biztos vagyok, hogy a házigazda ellen is halljuk majd a szenvedélyes magyar szurkolók hangját, akiknek a „veletek bárhova” elv alapján minden világversenyen bérelt helyük van a lelátón. Hokidrukkernek lenni életforma, őszintén tisztelem azokat, akik pénzt, időt és energiát nem kímélve követik a csapatot.

Jómagam pedig azzal segítek a válogatottnak, hogy ezúttal csak a képernyő előtt, a fotelből szurkolok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!