Hasznos vagy káros? – Bobory Balázs publicisztikája

A HŐSKORBAN ilyenkor már a legritkább esetben használták a műjégpályákat, a labdarúgás szerelmesei visszatértek a zöld gyep köré. Többségük télen a „téli focimeccseken”, azaz a hokiderbiken didergett a Kisstadionban, a Megyeri úton és még néhány ikonikus helyszínen. A jégkorong infrastrukturális helyzete katasztrofális volt, ezért lehetett csak néhány hónapos az idény, fedett csarnokok híján a csapatok és játékosok ki voltak szolgáltatva az időjárás viszontagságainak, de mindennek megvolt a romantikája, sokan még mindig azt mondják: az volt az igazi…

Manapság szinte már egész évben tétmérkőzések vannak, az idény augusztusban kezdődik és májusban, az elit-világbajnoksággal ér véget, a jégkorongozóknak nem kell végeláthatatlan felkészüléssel bajlódniuk, teljesen természetes a nyolc-kilenc hónapon át tartó erőltetett menet.

Ebbe zavar időnként bele az, ha egy-egy fontos csapatunknak viszonylag korán véget ér a megméretés. A székesfehérváriak vasárnap játszották utolsó mérkőzésüket az évadban, az osztrák bázisú ligában ugyan bejutottak a playoffba, de a negyeddöntőben a Red Bull Salzburg kisöpörte őket. Most jön az az időszak, amikor rövid pihenő után szinten kell tartani a játékosokat, mert a válogatott a május 9-én kezdődő A-csoportos világbajnokságon szeretné kiharcolni a bennmaradást, és ehhez a fehérvári jégkorongozók jó formája is szükséges.

Ha a Volán mostani szereplését vizsgáljuk, kijelenthető, hogy az idény első felében parádézott, sokáig vezette az ICEHL-t, úgy tetszett, kiváló pozícióban kezdheti el a rájátszást, és vérmes reményei is lehetnek. Persze a hoki olyan sport, hogy akkor kell a legjobban játszani, amikor elolvad a hó, és ez a fehérváriaknak nem sikerült. Az objektív okokról tudunk: nem kerülték el például a sérülések a játékosokat, közülük többen estek ki hetekre, hónapokra, és amikor egy jégkorongozó sokáig inaktív, nehezen rázódik vissza a gyilkos tempóba és az erőltetett mérkőzésritmusba, amely ma már megszokott. A Volán az idény első felében nagyon magabiztosnak tűnt, amiből aztán folyamatosan veszített, és végül még a rájátszásba jutásért is meg kellett vívnia csatáját a Vienna Capitalsszel, ami maximális koncentrációt és erőráfordítást igényelt; talán ennek is szerepe volt abban, hogy a Salzburgot egyszer sem sikerült elcsípnie a negyeddöntőben.

Vitathatatlan, hogy a Fehérvár meghatározó, stabil és mindenkire veszélyes tagja az osztrák bázisú ligának, nem véletlenül szerepelt a playoffban, olyan csapat, amellyel szerencsére mindig számolni kell. Az Ördögök 2022-ben döntőt játszhattak, az ezüstéremmel a legjobb eredményüket érték el a 2007-es ligacsatlakozás óta. Jól emlékszünk, az induláskor a lesajnált kistestvér szerepét osztották a Volánra az akkor még EBEL néven futó sorozatban, a kék-fehéreknek mindenért meg kellett küzdeniük, legelőször azért, hogy komolyan vegyék őket, aztán a tiszteletért, a teljes jogú befogadásért. A székesfehérvári klub szisztematikus munkával, rengeteg kétség és gyötrelem árán végigküzdötte magát ezen az úton, és eljutott odáig, hogy megkerülhetetlen tényező és tradicionális tag a mezőnyben.

Szerencsére most már nem kikerekedett szemmel lépnek be a ligában először profiskodó tengerentúliak a fehérvári csarnokba, a tavaly nyár óta használt, régóta megérdemelt, minden igényt kielégítő multifunkcionális létesítménybe. Az évtizedek óta toldozott-foldozott, a hazai riválisok által gyakran csak „istállóként” emlegetett Raktár utcai épület maradt az utánpótlásé, ezzel együtt mementóként is szolgál tovább, ahol elképesztő mennyiségű élményt gyűjtöttek a fehérvári szurkolók. Ahogy az lenni szokott, a nosztalgikus hangulatú magyar ember számára a „régen minden jobb volt” mondás gyakori, sokan emlegetik mostanában: az új arénában sohasem lesz olyan a hangulat, mint az Ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokban, de a továbblépéshez nélkülözhetetlen volt a költözés. A fehérvári vezetők reményei részben teljesültek, a nézőszám talán a magasabb komfortzóna miatt valamelyest nőtt, de azért nincs őrületes ugrás, és hogy megmaradjon a gazdaságos működés lehetősége, egyben az eredményesség is, még több állandó látogatót kell kicsábítani az új csarnokba.

Ehhez jó esély lehetett volna a kiugró playoffszereplés, ha a csapatnál nem változik meg valami körülbelül az idény felénél, és végig tartani tudja a kiegyensúlyozott, bravúrokat is hozó szereplését. S bár az ICEHL is olyan bajnokság, amelyben nincsenek előre lefutott meccsek, a Volán decembertől már kapott váratlan pofonokat, még így is sokáig kitűnő pozícióban tartotta magát, majd január végétől elkezdett süllyedni. Nem tett jót az önbecsülésnek, hogy a Magyar Kupát elbukta, és bár az elmúlt évtizedben bőven volt erre példa, az együttestől még mindig azt várják el itthon, hogy a külföldön szerzett tapasztalatot hazai környezetben felhasználja, és lényegében lépjen át a mezőnyön. Ha ez nem sikerül, nehéz feldolgozni a történteket, mert egyértelműen kérdőjeleket hagy maga után a játékosokban, a szakmai stábban, a vezetőkben és nem utolsósorban a szurkolókban. A Fehérvár nem tudta átlépni a saját árnyékát, vállalható, mégis olyan idényt futott, amely után maradt hiányérzet az emberekben.

A kérdés, mi az útja ennek a csapatnak a továbbiakban? Azt természetesen jó látni, hogy sok saját nevelésű játékos hétről hétre lehetőséget kap, és a máshonnan igazolt magyar hokisok is kulcsszereplőkké válnak. A legfontosabb az lenne, hogy a minőségi légiósokkal kialakított keret tagjai tényleg higgyenek abban, hogy nincs határ, nem elég csak a rájátszásba bejutni, és esetleg menni egy kört, hanem valóban be kell törni és ott is ragadni a legjobbak között. Persze, nem egyszerű versengeni olyan kirakatcsapatokkal, mint a Salzburg vagy megelőzni a rekordbajnok Klagenfurtot, az is szép eredmény, ha hosszú távon pariban tud lenni egy magyar együttes ezekkel az alakulatokkal. De a léc magasan van, a szurkolók nagyon várnak már az áttörésre és még több olyan idényre, amilyen a 2022-ben záruló volt.

A lehetőség adva van a Volánnak, a háttér erős, s bár ennek megteremtése mindig embert próbáló feladat – úgy tetszik, a vezetőség évről évre ezt is megugorja. A klubnak az eredményesség mellett továbbra is fontos, hogy a válogatott gerincét adó jégkorongozókat a magyar Erste Ligánál magasabb szinten versenyeztesse, hogy nemzeti csapatunk is előrelépjen és ne liftezzen az elit és a másodosztály között, azaz bent is maradjon a legjobbak között.

S bár bitang nehéz a feladat, erre májusban máris lesz esély Dániában, Herningben. A szokásos dilemma a következő: jó-e, hogy a magyar jégkorong-válogatott jelentős hányadának már most véget ért a klubidény, és a játékosok a következő két hónapban tökéletesen regenerálódnak és felkészülnek a vb-re, vagy jobb lett volna, ha még néhány hétig tűzben maradnak, a rájátszás további szakaszának kemény csatáiban edződnek, és menetből érkeznek a válogatott legfontosabb idei tornájára? Remélhetőleg a Volán jégkorongozóiban az idény pozitívumai maradnak meg, és a magyar hoki megint tesz egy kis lépést előre, amire az elmúlt évtizedekben nemegyszer volt példa.

Persze, nem bánnánk egy hirtelen nagy ugrást sem…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!