A köpönyeg – S. Tóth János publicisztikája

Sok-sok év elteltével vált csak világossá, hogy amikor 1985 egyik jellegtelen napján begördült a Románia felül érkező vonat a Keletibe, új fejezet nyílt a magyar jégkorong történetében. A szerelvény elhozott Székelyföldről egy 36 esztendős hokiedzőt, aki – akarva-akaratlanul – „forradalmat tetszett csinálni” a sportágban. A revolúció bölcsője nem a fővárosban ringott, mivel Kercsó Árpád – hiszen róla van szó – Dunaújvárosig meg sem állt; a Dunapenteléből kinőtt iparvárosban írt új időszámítást.

A gyergyószentmiklósi kőfaragó fia a romániai – valójában a székely – jégkorong egyik fellegvárából érkezett az anyaországba; mire áttelepült, odahaza már felforgatta a hokiéletet. Tízéves lehetett, amikor megkapta élete első, kurblis korcsolyáját. Törte a lábát, de inkább tűrt, attól félve, ha visszaadja, nem jut helyette másik. Mert a jeget s a játékot mindennél jobban imádta. Házuk közelében folyt a Békény, amikor telente befagyott a patak, a három Kercsó fiú, Árpád, Csaba és Lajos napestig ott csúszkált, s ha más nem akadt, fűzfaág helyettesítette a hokibotot. Már a helyi klub ifistájaként szembesült azzal, milyen az árnyékos oldalon állni. A csíkszeredaiak mögött a gyergyóiak másodhegedűs szerepre kárhoztattak, nem is beszélve a diktatúra két bukaresti kirakatcsapatáról, a Steauáról és a Dinamóról. Huszonhét évesen egyik napról a másikra vonult vissza, de azzal az elszánással, hogy edzőként leteszi a névjegyét.

Csakhogy Ceausescu birodalmában egy ifjú tanár-edző nem ott vállalt munkát, ahová szíve húzta, hanem ahová a pártakarat vezényelte. Engedélyek soráért kellett talpalnia, mire kijárta, hogy Gyergyócsomafalván kezdhessen el dolgozni. Kalandregénybe illő évek voltak: telente a Maros elárasztott ártere adta a pályát. Hogy jobb minőségű legyen a jég, hajnalonta tartott edzéseket. A néhány ezer lelkes település csapata kétszer is román bajnok lett az úttörőkorosztályban. Az eredményekből a gyergyószentmiklósi sportiskola is profitálni akart, felkarolta hát a Kercsó-fiókákat. Ők adták a román ifiválogatott gerincét, amely a korosztályos A-csoportba is felkapaszkodott. Fényes sikereik néhány téglányi jelképes hozzájárulást jelentettek az 1982-ben átadott gyergyói fedett jégpálya megépítéséhez.

A kercsói (hoki)filozófia alaptételei Csomafalva óta változatlanok. A munkában hisz, csakis a munkában, s minden pillanatban a maximumot várja el. Fanatikus és a tanítványait is fanatizálja, egyúttal vasfegyelmet követel. Konok gyöngyhalász: akiben nem érzi a tehetséget, arra nem pazarolja az idejét. Ám mivel ő sem tévedhetetlen, a szeme egyszer-egyszer megcsalta. A leglátványosabb tévedése Dunaújvárosban Ladányi Balázs besorolása volt, aki 14 éves koráig csupán a harmadik sorig tudott eljutni, ám egy nyitrai tornán a futottak még kategóriából az edző kedvencei közé katapultált.

Talán apai örökség, hogy vérében van az építkezés. Az iskolákat járva képes kiszemezgetni a rátermettnek tűnő gyerekeket és az alapoktól megtanítani nekik a jégkorongozás mesterségét és művészetét – ez az ő igazi világa! Pedagógiai módszerei katonásak: a fejmosás lehetett szolidabb s a legkevésbé sem szolid. Olykor elcsattant egy pofon, ami manapság akár edzői karrierje végét is jelenthetné; akkoriban célzott motivációs eszköznek számított. Így könyvelhették el a maflásokat a megfenyítettek is, mert „me too-őrület” ide vagy oda, egyetlen hajdani Kercsó-kölyök sem állt elő pszichés vagy lelki sebesülését felpanaszolva.

Romániában sem a módszerei szúrták az elvtársak szemét. Magyarként nem engedték érvényesülni. Tanítványai mehettek a válogatottakba, neki a stábtagságot sem kínálták fel. Egy kiút mutatkozott az izolációból: párttagság és elrománosodás – bejáratott módszere volt ez a rendszernek. A nagyszalontai hátvéd, Szatmári Lajos például kénytelen-kelletlen Ludovic Satmareanu néven szerepel a futballévkönyvekben. A párttagkönyv mellé Kercsónak is előkészítették az új nevet: Kerchiu.

Sem ebből, sem abból nem kért. Úgy döntött, otthonról hazajön. Nem a semmibe indult, addigra remek kapcsolatot alakított ki a Dunaferr jégkorongcsapatának vezetőivel, Böröndi Károllyal és Szilágyi Jánossal. E sportbarátságra alapozta áttelepülési tervét, miközben a román hivatalnokok ott tettek neki keresztbe, ahol tudtak. Mivel otthon maradó családtagjait óvandó nem akarta illegálisan átlépni a határt, névházassággal cselezte ki a bürokráciát.

Dunaújvárosban megszállottként vetette magát a munkába. Járta az iskolákat, kutatta a hokizni vágyó gyerekeket. A többi sportág képviselői a náluk partvonalon lévőket sem akarták átengedni; rettegtek az önmaguk teremtette konkurenciától. Az első edzésre bejelentkező nagyjából száz gyerekből huszonöt jelent meg a nyitott jégpályán. Az egyik későbbi válogatott csatár például műkorcsolyával a vállán – a nyár kellős közepén…

Innen íródott Kercsó különös kalandregénye, amelynek slusszpoénjaként 1996-ban kitárult az ob I aranykapuja. A Fradi mindent megpróbált, hogy feltartóztassa az ifjú titánokat, a vezetőedző, Farkas „Caja” András is mezbe öltözött, de a Dunaferr 2–0-s

összesítéssel megnyerte a párharcot. A Budapest Sportcsarnokból hazatérő, Dunaújváros történetének első csapatbajnoki aranyát begyűjtő hősöket ezrek várták a Bartók téren. A sarkon álló Bartók Kamaraszínház abban az évadban játszotta Edward Albee klasszikusát, a Nem félünk a farkastólt. Naná, hogy az Acélbikák az előadás plakátja előtt (is) pózoltak a bajnoki trófeával. A jutalom, ahogy anno Gyergyóban, itt sem maradt el: 1997-ben felavatták a fedett jégcsarnokot. Attól kezdve nem kellett a jeget finoman belepő vaspor takarításával kezdeni a tréningeket, nem kellett reggelente deszkákkal letakarni a pályát, nehogy az állandóan fújó szél délutánra gödröket vájjon a jégbe, s nem kellett márciustól októberig heti három-négy alkalommal a BS-ig buszozni, hogy edzést tarthassanak.

Karrierje számos fényes diadala közül érdemes kiemelni a 2001-es divízió I-es világbajnokságot. A franciákat Grenoble-ban sikerült 3–1-re legyőzni; ők e vereséggel bukták el a feljutást, mi a csoport negyedik helyén végeztünk. Abban az időben az Inotay Balázs vezette szövetség olyannyira a cipője mellett járt, hogy a szövetségi kapitánynak napidíjat sem tudott kiutalni. A bennmaradás ellenére öt hónappal később már nem Kercsó Árpád állt a nemzeti együttes élén, az elnökség elmozdította. Volt rutinja a csomagolásban: nyolc év alatt ötödször rúgták ki a különböző válogatottaktól. Eddig ő az utolsó magyar edző, aki – nem beugróként – itthon felnőtt férfi szövetségi kapitány lehetett.

Aranyélete Sárközy Tamás elnökösködése idején volt. A közös cél érdekében kötött szövetségük masszív alapja volt a magyar hoki kilencvenes évekbeli újjászületésének. „Kercsó Árpád furcsa egyéniség, erős érdekérvényesítő, meglehetősen rossz modorú. De reggel hattól este tízig állt a jégen, és nevelte a gyerekeket. Nekem a teljesítmény fontosabb, mind a modor” – mondta a négy éve elhunyt jogászprofesszor. Aki bölcsen békén hagyta a honi hoki bölényeit, közben viszont pénzt, paripát, fegyvert adott az 1975–1977-es korosztálynak, amely később a szapporói „aranygeneráció” gerincét adta. Sárközy nélkül nem lett volna Kercsó-éra, Kercsó nélkül nem lehetett volna Sárközy-éra. Nem véletlenül van helye mindkettejüknek a magyar hokihírességek csarnokában!

Dunaújváros után vándorlásba kezdett. Dolgozott a Budapest Starsnál, Zalaegerszegen, Csíkkarcfalván, Nyíregyházán, sőt a korábbi nagy rivális Fehérvárnál és Fradinál is. Noha jó néhány ma is aktív tehetség az ő köpönyegéből bújt ki, az újvárosit idéző műhelyvilágot nem tudta reprodukálni. Ha ő nem is változott érdemben, a világ nagyon is megbolydult körülötte. Talán túl is lépett rajta, érdemeivel mit sem törődve.

Egy nyakas székely góbét persze nem lehet csak úgy félretenni. Ha az anyaország nem kapkod érte, keres magának teendőt szülőföldjén, Erdélyországban: 2022 decembere óta az újjáélesztett, a Gyergyói-medencéhez tartozó falvak gyerekeit felkaroló JégViHar mozgalomban vállal szerepet. Az akadémiai képzést megelőző korosztályoknak tanítja a jégkorong alapelemeit – hetvenöt évére rácáfoló lendülettel. Minapi (február 17.), háromnegyed évszázados születésnapja kapcsán annyit kívánt magának: addig éljen, míg hokiedző lehet, s – túl egy súlyos csípőműtéten – csak éjszakánként kelljen ágyban feküdnie.

Isten éltesse, Mester, s hallgassa meg a kívánságait!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!