Szúnyog az égben – S. Tóth János publicisztikája

AZT ÍRTA A TEKINTÉLYES ZÜRICHI SPORT az 1974. március 12-i, Franciaországban zajló C-csoportos jégkorong-világbajnokságról szóló tudósításában, hogy „egy magyar vasutas kisiklatta a zürichi gyorsot”. A „tettes” a válogatott kapusa, Balogh János volt (a svájci tudósító kikutatta, hogy egy vasutascsapatot, a BVSC-t képviselte a nemzeti együttesben), aki parádés védéseivel egy gólon tartotta a favorit svájciakat, így a meccs a torna legnagyobb meglepetéseként vonult be az annalesekbe: Magyarország 2–1-re nyert. „Az első percekben mi szereztünk vezetést. De ami aztán következett, örökké felejthetetlen marad számomra. A hátralévő ötven percben csak a svájciak támadtak. Szinte felbillent a pálya. Záporoztak a lövések, csaknem száz” – mesélte utóbb a főhős. Hogy mekkora bravúr volt a győzelem, jelzi: Svájc több pontot nem vesztett, s első helyen jutott fel a B-csoportba. A magyar együttes három győzelemmel, három vereséggel és egy döntetlennel negyedik lett a nyolcszereplős mezőnyben.

A magyar hokirajongók nem értesülhettek Svájc legyőzéséről, legalábbis a Népsport jóvoltából, mert a meccs másnapján a lap egyetlen betűt sem szentelt a C-csoportos vb-nek, arról viszont terjedelmes riportot olvashattak az érdeklődők, „Miért nem szereti a pedagógus a konzervet?” A lyoni sikerre csak a következő, bolgárok elleni találkozóról szóló tudósításban történt szűkszavú utalás: „A svájciak elleni győzelem után fölényes biztonsággal kezdett csapatunk.” A számszerű eredményt azonban csak az tudhatta meg, aki maga fölleltározta a statisztikákat, és a tabella alapján kiszámolta a lőtt és kapott gólokat.

Ez az apró epizód is hűen tükrözi Balogh János – engedtessék meg, hogy eztán „becsületes” nevén említtessék, ahogy mindenki ismerte, tehát Balogh „Szúnyog” (gyerekkorában kapta becenevét, amely élete végéig elkísérte) – karrierjét. Miközben korszakos kapusa volt mifelénk a jégkorongnak, sokkal kevésbé lehetett prófétája, mint amennyire mesterségbeli tudása alapján megérdemelte volna – már amennyiben a hatvanas-hetvenes években a túlélésért küzdő magyar jégkorongsportban egyáltalán próféta lehetett bárki is.

Tősgyökeres zuglóiként magától értetődő természetességgel járt le a Műjégre, amely tele volt környékbeli srácokkal; a XIV. kerület adta a hokis társadalom javát, arrafelé lakott mások mellett a két Palotás, János és József, Mészöly András, Palla Antal és Galambos Béla is. Szúnyog a bátyja, Csaba példáját követve kezdett el védeni a BVSC-ben; 13 évesen húzott először korcsolyát. Sajátos deus ex machinaként fivére szemsérülése nyitotta meg az utat előtte a felnőttcsapatba. Igaz, elhivatottsággal ki kellett várnia, míg rá kerül a sor; az első két éve azzal telt, hogy edzett, a meccseken meg ült a kispadon. Azután villámkarriert futott be, tizenharmadik bajnoki meccse után meghívót kapott a válogatott keretbe, s tagja lett az 1967-es B-csoportos világbajnokságra utazó csapatnak. Ausztria egyszerre adott otthont az A-, a B- és a C-csoport küzdelmeinek, s csak kapkodta a fejét, mikor a hotelben szembejött vele egyik példaképe, a kanadai kapuslegenda Seth Martin, vagy éppen a szovjetek ikonja, Vjacseszlav Sztarsinov huppant le mellé egy székre. Bécsben felváltva védtek Vedres Mátyással, a barátságuk is ekkor kezdődött az újpestiek klasszisával. Noha a lengyelektől kapott egy hetest, a Népsportban Peterdi Pál azt írta, „a csapat sebezhető pontjának ezúttal is a védelem mutatkozott... Meglepően jól játszott viszont a Vedres sérülése miatt ismét pályára lépő Balogh. Az utolsó harmadban a jegyzőkönyv szerint 23 lövést védett a pöttöm termetű fiatal magyar kapus.”

A bennmaradás akkor nem jött össze, de az lett volna a látszat és a valóság helycseréje, ha sikerült megragadni a második vonalban. Jellemző a hoki akkori itthoni permanens szenvedéstörténetére, hogy az idény 1966. november 5. és 1967. március 9. között lepörgött, pedig csupán a Kisstadionban és a Megyeri úton, nyitott pályán lehetett meccseket rendezni (meg persze edzeni). A dermesztő hidegben – akkoriban még telente tél volt – nem volt könnyű egy kapusnak fitten tartania magát, s a felszerelés is plusz kihívást jelentett. Szúnyoggal is megesett, hogy annyira megszívta magát vízzel a lószőrrel kitömött lábszárvédője, hogy az ólomsúlyt egy idő után képtelen volt mozgatni, görcsbe állt a lába. A sziszifuszi küzdelmeket az ő generációjának is meg kellett vívnia azért, hogy (sportpolitikai) belső száműzetésében jelene és jövője is lehessen nálunkfelé a jégkorongnak.

Mely erőn felül szállította a sikereket még a B-csoportból is. Szúnyognak az egyik kedves emlék az 1978-as belgrádi B-csoportos vb lehetett, bár a Népsport mérsékelten pesszimistán a „Bent maradnak? Kiesnek?” című cikkel vezette fel a tornát. A csapat a jugoszlávok (4–2) és a norvégok (4–3) legyőzésével kezdett, pedig a skandinávokkal vívott korábbi hat hivatalos találkozóból mind a hatot elvesztette. A bravúrhoz elengedhetetlen volt, hogy – miképp a Népsport írta – „Balogh kitűnő teljesítményt nyújtott”. Kulcsemberként általában is tőle várták a csodát. „Rajtad áll vagy bukik!” – hányszor pakolták rá az évek során a képtelen terhet. A folytatásban érte néhány kemény pofon a csapatot (Lengyelország 2–7, Románia 0–8, Svájc 5–12), de a bennmaradásról döntő, olaszok elleni meccset 5–2-re megnyerte, s az ötödik helyen zárt, ami 23 év óta a legjobb vb-helyezés volt. A kapust a Népsport így méltatta: „Balogh János teljesítményét teljes elismerés illeti. Elsősorban a három győztes mérkőzésen védett nagyszerűen. Nagyon sok veszélyes lövést hárított, biztosan állt a lábán. Akadtak azért gyengébb pillanatai is, főleg a románok és a svájciak ellen. A statisztika szerint a vb-n 229 lövést kellett védenie. Ennél több (260) csak az olasz Giorgio Tigliani kapujára szállt. Balogh teljesítménye 87.7 százalékos.”

Elvállalta még az 1979-es vb-szereplést is, amire utólag azt mondta, hiba volt, hiszen nem épült fel teljesen a combizomszakadásból. Igaz, Galacba már úgy utazott el, hogy előre szólt: az idény végén leadja a szerelését. „Elég volt” – adott szűkszavú magyarázatot tizennyolc drabális hokis évvel a háta mögött. Azon a világbajnokságon nem volt esély a bennmaradásra, s neki sem ment igazán, a dánok (1–3) ellen egy mérsékelten merész kimozdulása miatt kaptunk gólt, a románokkal vívott meccsen a harmadik gól után cserélték le. Összességében azonban a tíz vb-ből, amelyen pályára lépett, négyen a kapusranglista második helyezettje lett. Százhárom alkalommal védte a magyar kaput.

Istenáldotta képességeivel ügyesen gazdálkodott, mégsem hozott ki magából mindent, amit lehetett. Persze volt abban következetesség és tartás, hogy teljes pályafutása alatt kitartott a BVSC mellett, ám a klubhűség purgatóriumában önmagát fosztotta meg attól, hogy bajnok vagy Magyar (Népköztársasági) Kupa-győztes lehessen. Mert a BVSC valahogy a vesztesek vízjele lett: olykor a védelem volt ingatag, máskor a csatársor állt túl fiatal játékosokból – sosem volt meg a csapatrészek tökéletes összhangja a végső nagy győzelemhez. Szúnyog elkötelezettségét nem érdek mozgatta; úgy érezte, a szívének kedves közegből áthurcolkodva nem tudná újrakezdeni. Ráadásul a vasúthoz nemcsak érzelmi szálak kötötték, fogtechnikusként – édesapja örökébe lépve választotta ezt a hivatást – a MÁV Kórházban dolgozott. Mindössze 31 évesen vonult vissza; az utolsó évében többet bajlódott sérüléssel, mint pályafutása során összesen. „Ez már az öregség jele” – mondta szomorkás reflexióval. Elhatározására ráerősíthetett a BVSC hokiszakosztályának akkor már szünet nélküli kínlódása; 1980 áprilisában a klub elnöksége szélnek is eresztette a jégkorongozókat.

Edzősködött a Székesfehérvári Volánnál, a Liget SE-nél és a KSI-nél, s 1983-ban tagja volt Boróczi Gábor szövetségi kapitány szakmai stábjának, amely az emlékezetes budapesti C-csoportos vb-n feljutáshoz segítette a válogatottat. Felesége halála után nem maradt ideje az edzősködésre, öregfiúkmeccseket sem vállalt, s egy idő után a régi hokis barátokkal is elmaradtak a dumapartik a Fehérvári úti piacon. Egy ideig tenisszel tartotta karban magát, de a kemény pályákon előjöttek térd- és könyökproblémái, végül az orvosok eltiltották attól, hogy üsse a labdát. Sokat bajlódott az egészségével, mígnem december 10-én hajnalban, életének 76. évében átköltözött az égi jégkorongpályára.

A magyar hoki hírességek csarnokába 2012-ben beválasztott Balogh „Szúnyog” Jánostól szerdán, 14 órától lehet végső búcsút venni a rákoskeresztúri Új köztemetőben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!