Tengerentúli, romániai, szlovákiai – mind a magyar hokiért húz korit

Sokféleképpen értelmezhető a „szórványmagyarság” kifejezés – a jégkorongot illetően például a Teremtő elég nagyot szórt mennyiségben és távolságban is.

Az újonnan érkezőknek meglepetés lehet, de a honosítás nem a kétezres évek találmánya. Például 1934-ben a kanadai John „Skinny” Dewar nemcsak szövetségi kapitányunk, hanem egyik játékosunk is volt, méghozzá a szülőhazája elleni mérkőzéseken, mert neki is köszönhető, hogy az Európában portyázó kanadai válogatott leállt a sportágat még csak tanuló mieinkkel játszani. Ráadásul előbb ikszeltünk, és ugyan másnap kaptunk egy hetest – ennél most érdekesebb, hogy aktuális férfiválogatottunkban is akadnak néhányan, Scott Macaulay, Andrew Sarauer és Karol Csányi, akik nem a határainkon belül születtek és/vagy nem itt cseperedtek fel és/vagy más nyelven kezdenének el beszélni, ha nem figyelnének.

Érdemes tehát megnéznünk, hány honosított hokis mennyivel és miként gazdagította a sporttörténelmünket, aztán pedig azt, hogy mi lett velük később.

A VÁNDORKUPA ÉS A GRAFIKUS

Kezdésként nem árt elgondolkodni azon, kit is tekintünk honosítottnak? Aki mindenkori határainkon kívül született? Aki nem nálunk tanult meg korcsolyázni? Akinek nincs, nem volt magyar felmenője? Aki játszott más nemzet válogatottjában?

Mert például Erdély közigazgatásilag más országhoz tartozik, viszont a jégkorongban (is) szervesen kapcsolódik Magyarországhoz, hogy mást ne mondjunk, jelenleg is a magyar központú Erste Ligában (EL) versenyez a Csíkszereda, a Brassó, valamint a Gyergyószentmiklós. És máris itt van Bíró László esete: róla nevezték el az EL alapszakaszgyőztesének járó vándortrófeát, de amikor a negyvenes években barátságos meccseken a magyar válogatottban szerepelt, Erdély éppenséggel hozzánk tartozott, úgyhogy hivatalosan nem kellett honosítani.

A kilencvenes években viszont Csibi József, Sándor Szilárd, Sofron Attila és a 2014-ben elhunyt Rajz Attila Csíkszereda szülötteként lett felnőttválogatottunk tagja, ám mivel korábban egyikük sem játszott a románoknál, vitatható, hogy honosítottnak számít-e. Az viszont vitathatatlan, hogy markáns szereplői a magyar hokinak, hiszen 125 válogatottságot és 22 vb-szereplést raktak össze. Sándor „Tilu” a visszavonulása után grafikusként a 2014-es elit-vb-pályázati jelvényünk megrajzolásában is segédkezett (ki ne emlékezne a túlméretezett korcsolyában vigyorgó lóra, Hokkira?!), a Sofron család képviselője pedig az ezen a hétvégén Nottinghamben zajló olimpiai selejtezőn is jelen van Sofron István révén.

Fenti táblázatunk összeállításánál azt a gyakorlatias vezérelvet követtük, hogy kik lettek magyar állampolgárok felnőttként, jobbára nyelvtudás nélkül, vagy pedig úgy, hogy előtte más ország válogatottjában szerepeltek. Ezért a maiak közül például Bartalis Istvánt nem tüntettük fel, bár Csíkszeredában született és a magyar mellett svéd állampolgár is, ám iskolába és jégpályára járni Győrben kezdett. Vele ellentétben Scott Macaulay nyilvánvalóan import, mert tavalyig csakis kanadai volt, és nehezen mélyülhetnénk el vele irodalmunk szépségében, pedig kulturált fiú...

KUBAI KÉZISEK, TÉTOVÁZÓ ÁLLAMELNÖK

A modern kori hokinkba két ütemben érkeztek honosított játékosok. Az első hullám a kétezres évek elejére, közepére esett, a második egy évtizeddel későbbre – mit ad Isten, ekkor ünnepelhettünk feljutásokat, elit-vb-szerepléseket is.

Az egyik legjobb sztori Frank Kovácsé, akinek neve sorrendjét nyugodtan írhattuk volna fordítva, a hokinyelvünkben mégis így maradt meg. Az NHL-ben szereplő Dallas Stars jogelődje, a Minnesota North Stars draftolta 1991-ben, de 1999-ben már Székesfehérváron játszott 191 centis, 103 kilós „kétajtós szekrény” termettel, pont/meccs felett termelve. A fellendülésünket előre vetítő 2002-es és az új BS-beli 2003-as vb-n szerepelt, majd amikor a feljutás nyomán 2009-ben megkereste a kollégánk Torontóban, már civilként üzente, hogy szinte rablóból pandúr lett, vagyis keménykezű hokisból rendőrtiszt…

Miután ezt elmesélte, a mieink Kanadával és Szlovákiával meccseltek az elitben, és északi szomszédaink ellen a háromból két gólunkat Roger Holéczy, illetve Tomás Sille szerezte. Hogy ők miként kerültek ide? A Dunaszerdahelyen született Sille nekünk Tamás, de 1999-ben két mérkőzésen játszott a szlovák válogatottban is, 2000-ben viszont Fehérvárra szerződött. Az emlegetett 2003-as vb előtt hetekkel már a Sport-, illetve a Belügyminisztérium íróasztalain vándorolt a paksamétája, az esküt is letette, mégsem kapta meg a pecsétet, mert az illetékesek éppen keményítettek a szabálytartáson, miután a Kubából érkező válogatott kézilabdázók, Pérez Carlos és Díaz Ivo döcögő magyartudása elgondolkodtatta Mádl Ferenc köztársasági elnököt… Végül a nyitó meccsünk előtt Kovács Zoltán akkori főtitkár loholt a BS-be, hogy a mégiscsak szignózott honosítási papírt és útlevelet bemutassa a zsűrinek, így a már akkor 33 éves Sille játszhatott a vb-n. Aztán még egy dekádot lehúzott piros-fehér-zöldben, és stílusosan a 2013-as, ugyancsak BS-beli vb-vel búcsúzott.

Holéczy addigra már visszavonult, ám amikor idekerült, mindenkit meglepett – a termetével. A legenda szerint idősebb Ocskay Gábor nagyon várta már, hogy megérkezzen a légiós, akit a tengerentúlról „rendelt”, de a felé tartó emberáradatot a szemével fürkészve hiába nézte, nem látta, ugyanis a kiválasztott a 169 centis magasságával nem tűnt ki a tömegből…

„A honosításom ötlete Marty Raymondtól származik, akinek keze alatt játszottam az ECHL-ben: egy ügynök érdeklődött nála azzal, hogy a Fehérvár csatárokat keres – emlékezett vissza a magyar fürdőkbe és borokba is belehabarodó Holéczy. – Ugyanabban az évben az édesanyám, mit sem tudva a jégkorongos szálról, nekem és a testvéremnek is magyar útlevelet igényelt. Az anyai ösztön... Amikor a tengerentúlon nem haladtam úgy felfelé, ahogyan szerettem volna, az NHL-álom kezdett szertefoszlani, Magyarország új célt, sőt új életet jelentett. Az a szenvedély, amellyel a magyarok dolgoztak, valósággal magával ragadott, onnantól én is a magyar jégkorongot akartam szolgálni! Ebből aztán másik álom kerekedett: a világ legjobbjaival játszhattam, csak éppen az A-csoportos világbajnokságon. Mégis a szapporói csoda a csúcs, talán a legjobb érzés, amiben részem volt, látni a határtalan boldogságot, amit kiváltottunk: a szüleimet gyerekkori barátok hívogatták…”

A kétezertízes évek legjobban elsülő igazolása kettős: Frank Banham és Andrew Sarauer egyszerre lettek magyarok 2015. április 3-án – három héttel később pedig feljutottak az elitbe.

Egy kukkot sem tudtak magyarul, a világon semmi közük sem volt hozzánk azon túl, hogy Fehérváron légióskodtak, jó hokisok voltak, és hajlandók a honosításra. Abban az évben kiemelkedően játszottak a vb-n, nélkülük biztos elmaradt volna a feljutás, ami igenis sokat jelentett nekik: a 40 éves Banham NHL-múlttal a háta mögött zokogott az ünneplő öltözőnkben. Sajnos a térde nem bírta a strapát, viszont Sarauer főszerepet vállalt a 2016-os elit-vb-n a Fehéroroszország elleni győzelmünkben is, ami 73 év után az első volt a legmagasabb osztályban, és ő ma is kerettag, jelenleg is nyomja Nottinghamben.

„Éreztem a nyomást, hogy az idősebb játékosok egyikeként vezérként teljesítsek és legyünk sikeresek. Akkor már három éve légióskodtam Magyarországon, a csapattársaim a barátaim lettek, a családomnak is fontossá vált a válogatottság – írta megkeresésünkre Banham, aki manapság a Flottweg nevű mechanikai eszközöket gyártó német cégnél dolgozik, miközben hokifejlesztő programban segédkezik Cincinnatiben. – Kentuckyban élünk, de ma is tartjuk a kapcsolatot az ottaniakkal, és amióta eljöttünk, négyszer is visszalátogattunk Magyarországra, a következő alkalom pedig állandó téma nálunk…”

EGY-KÉT EJTŐERNYŐS ÉS AZ ÉLLOVASOK

Természetesen akadnak ejtőernyősök is, akik nem a szívüktől fűtve húzták fel a magyar szerelést egy-egy alkalomra. Jesse Dudásról például az Isten se mossa le, hogy kizárólag az elit-világbajnokság(on elérhető klubszerződés) érdekelte: 2016-ban kapott útlevelet, NHL-be draftolt, jobbos ütőfogású hátvédként nyilván utazott is, azóta viszont hogy, hogy nem, mindig közbejön neki valami, amikor tétmérkőzésen kellene pályára lépnie, most éppen a cseh élvonalba igazolt, ezért utasította vissza a behívót. (Mondjuk öt vb- és néhány barátságos meccsével is többet tett értünk, mint az amerikai kosárlabdázó, DeAndre Kane, aki 2017 nyarán az Euroligában szereplő klubjához, a Maccabi Tel-Avivhoz tartva beugrott hozzánk útlevélért félúton, hogy európainak számítson, és soha többé nem láttuk…)

A másik végletet Sille és Sarauer jelenti. Sille Tamás 90 magyar válogatott mérkőzésével és 11 vb-szereplésével is csúcstartó, Andrew Sarauer idén játszhat a hatodik vb-jén, amivel fellép a ranglista második helyére, a pontokat tekintve pedig máris vezet a honosítottak között.

Amiben viszont az összes magyarrá váló jégkorongozó megegyezik: nálunk átélt élményeikről az első kérő szóra lelkesen írtak, meséltek, küldtek fotókat és videókat, ráadásul aranyosan keverték anyanyelvüket a magyarral, Holéczy például „csodálatos experience”-ként jellemezte itt töltött éveit. Ezek az élmények aztán visszahúzzák a fiúkat Magyarországra, a szapporói légióshőseink is mind eljöttek a Magyar Jégkorongszövetség 90. születésnapján 2017-ben szervezett gálameccsre, néhányan az általuk edzett gyerekcsapattal tértek vissza, mások csak látogatóként.

Vagy inkább családtagként.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 8-i lapszámában jelent meg.)