Magyar–magyar hokicsúcs – Csinta Samu publicisztikája

Öt székelyföldi fiatal vett részt az U16-os magyar jégkorong-válogatott április eleji székesfehérvári edzőtáborozásán, amelynek három napja során Mayer Péter vezetőedző elsősorban az egyéni technikai és taktikai fejlesztésre helyezte a hangsúlyt. A Csíkkarcfalván 2016-ban létrehozott Székelyföldi Jégkorong Akadémia növendékei első alkalommal jutottak ilyen alkalomhoz.

Ha nem is feltétlenül első oldalas a hír, némi figyelemre mindenképpen érdemes, hiszen abban ma már alig van vita, hogy a magyar versenysport elkövetkező periódusának egyik fontos merítési lehetőségét a külhoni magyarság kínálja. Főleg olyan körülmények között, hogy a magyar kormány nemzetpolitikai törekvései és intézkedései nyomán egyre tágulnak a sportbeli nemzetegyesítés intézményes keretei.

A közelmúlt történései némi pluszaktualitást is kölcsönöznek a jelenségnek. Az idei, különböző osztályú jégkorong-világbajnokságok ugyanis úgy alakultak, hogy 2020 tavaszán hosszú idő után újra azonos értékcsoport keretében, tétmérkőzésen találkozhat a magyar és román felnőttválogatott. Míg a magyar csapatnak sikerült bent maradnia a divízió 1/A-ban, a román együttes a divízió 1/B győzteseként készülhet a magasabb szintű megméretésre. Összességében természetesen örvendetes a helyzet, hiszen tizenöt székelyföldi játékos képezi a szintet lépő román válogatottat gerincét, így alig lesz majd jövőre érdektelen meccs nekünk, magyaroknak, hiszen két csapatnak is szurkolhatunk.

Ezzel együtt szoknunk kell még ezt, hiszen az elmúlt évtizedben olyan mértékben elkanyarodott egymástól a két ország jégkorongsportja, hogy azt hittük, immár sohasem találkozik. Míg a magyar válogatott időközben a hoki alpesi magaslatait is megjárta, a mindig is székely többségű román csapat a szuterén homályában botladozott, igazából semmi sem jelezte előre az idei bravúrt.

Mi, akik már emlékezhetünk a múlt század korai kilencvenes éveire, tudjuk, hogy ez nem volt mindig így. A rendszerváltás után egész csapatra való székelyföldi jégkorongozó szerződött magyar klubokhoz, és szinte valamennyien hamar magyar állampolgárok lettek. A Kercsó testvéreknek már korábban elegük lett Romániából, a fiatalabbik, Csaba meghatározó tagja volt a Jászberényi Lehel 1989–1990-es bajnokcsapatának. Érte, illetve a Szokol Kijev igencsak nyugdíjgyanús, a magyar jégkorongviszonyokat azonban így is felforgató orosz-ukrán sorának kedvéért rendszeresen elzarándokoltunk a Lehel gyár területén lévő jégpályára. A jászberényi csoda letéteményese, Koha Csaba pandúrgulyásának ízét ma is a számban érzem, de azt az érzést is gond nélkül felidézem, amikor egy-egy embert próbáló trakta után a meccs első harmadának történéseiről csak hallomásból értesültünk, addig ugyanis a szervezetünk minden energiáját az emésztésre volt kénytelen fordítani. De maradandó hokiélményként raktározhattuk el a kék köpenyes, nagy bajszú portás bácsit is, akinek kapusházi telefonjáról tudósítottuk lapunkat. Legalábbis addig, míg úgy nem döntött – akár a mondat közepén is –, hogy elég volt, lenyomta a készülék villáját, jöhetett a következő.

Szóval friss fuvallatot vittek a székelyek az anyaországi hokiba, azáltal is, hogy a fiatalok hamarosan a magyar nemzeti együttesbe is bekerültek. Az idősebbek – Antal Károly, Borsos Attila, Csata Csaba, Salamon Jenő, Vargyas László vagy Dragomir György – már válogatottként jöttek Magyarországra, és bár Románia színeiben kellett maradniuk, klubjuk nem légiósként, hanem „magyarként” számolt velük. Bartalis István, Sofron István vagy Mihály Árpád már a magyar csapatot erősítette, a második nagy kivándorlási hullámot mégis 2010-re datálják Csíkszeredában. Akkor heten igazoltak a Fradihoz. A játékoskiáramlás azóta is folyamatosnak tekinthető, csakhogy immár főleg ifjúsági korúak alkotják a társaságot: 2015-ben például a sportiskola 18 hokist veszített el, többségük Győrbe szerződött, néhányan székesfehérvárira és debrecenire váltották a szeredai életet (a ’99-esek edzője, Antal Károly is a kisalföldi városban kötött ki). Méghozzá úgy, hogy fiatalkorú játékosokról lévén szó a csíkszeredaiak nevelési ellenszolgáltatásra sem számíthattak. A dunaújvárosi jégkorongot megalapozó, majd szövetségi kapitányként is jelentőset alkotó idősebbik Kercsó, Árpád az egyre fiatalodó hokis „népvándorlás” hátterében akkoriban azt is felvillantotta, hogy ha egy fiatalt beválogatnak valamelyik román korosztályos válogatottba, más színeket már igen nyögvenyelősen ölthet magára. Márpedig ők sokkal inkább otthon érzik magukat Magyarországon, mint a román válogatottban. Nem beszélve a jobb körülményekről, a magasabb színvonalról, a továbbtanulási lehetőségekről. Sokan azért fejezik be szívesebben az anyaországban középiskolai tanulmányaikat, mert a román nyelv és irodalom érettségi sok magyar gyerek életét keserítette meg.

Hogy ezek után miből nőtt ki az idei tallinni csoda, a román válogatott feljutása? Igazából senki sem tudja. A Székelyföldi Jégkorong Akadémiát működtető Mens Sana Alapítvány elnöke, Tánczos Barna (a szövetség korábbi elnöke) sem hitte, hogy ez lehet a vége. Pedig az ő „regnálása” alatt formálódott ennek a csapatnak a magja, amely a 2013-as, Brassó-Pojánán rendezett téli európai ifjúsági olimpiai fesztiválon mutatta meg magát a világnak első alkalommal. A tehetséges generáció tagjainak többségét nem is sikerült otthon tartani, többen is különböző európai országok gimnáziumait végezve reménykedtek rangos hokis pályafutásban – többnyire jelentős szülői tehervállalás mellett. Igazán megkapaszkodnia azonban egyiküknek sem sikerült, és az anyaországi próbálkozások sem jártak sokkal jobb eredményekkel. Józannak tetsző szakmai értékelések szerint két-három játékosnál több a most feljutó csapatból sem férne a magyar válogatottba, talán ez is magyarázza, hogy az idei világbajnokságon mindössze két erdélyi gyökerű hokisnak jutott hely Jarmo Tolvanen, illetve Majoross Gergely keretében.

Szimbolikusnál sokkal többnek aligha tekintjük az öt székelyföldi hokis srác közelmúltbeli meghívását az U16-osok bővített keretébe.

A felcsíki hokiakadémián zajló munka azonban ígéretes, annyiban mindenképpen, hogy az immár versenyképes feltételrendszer és a kanadai „infúzióval” felerősített edzői szakmai tudás felgyorsíthatja a felzárkózást. Mert az ihletett forma és a szerencsés konstelláció találkozásából született feljutás ellenére sincs egyelőre azonos szinten a romániai jégkorongozás a magyarral. Pedig bőven lenne rá igény, hiszen, mint jeleztük, ennek a csapatnak a kétharmadát is magyarok alkotják.

Plusz felhajtóerőként hatna, ha Romániának sikerülne megszereznie a 2020-as divízió 1/A-világbajnokság rendezési jogát. A vb potenciális helyszíne csakis székelyföldi vagy brassói lehet, ami önmagában is premiert ígérne, ugyanakkor mindkét válogatottnak „hazai” pályát jelentene. És nem csak a garantáltan telt ház révén, bár a közös élmény egészen biztosan önmagában is új impulzusokat adhatna a magyar és a romániai jégkorongnak.