Tudni kell bocsánatot kérni – Bobory Balázs publicisztikája

Hamut kell szórnom a fejemre. Néhány hónapja ugyanezeken a hasábokon arról értekeztem, hogy a fehérvári hokicsapatnál megváltozott a módi, a légiósokkal teletűzdelt csapat inkább tűnik jól fizetett zsoldosseregnek, mint olyan csapatnak, amely akkor is a végsőkig kapar, küzd és tesz a csodáért, ha sokkal magasabban jegyzett ellenféllel találkozik.

Nem is számoltam, mennyien tudatták, hogy egyetértenek az írással, csupán egy emberrel keveredtem vitába, mégpedig egy valóban ősfehérvári játékossal, aki – teljesen érthető módon – védte a mundér becsületét. Akkor azt mondtam neki, hogy csak azt írtam le, ami kívülről látszik, ami a játék képéből „lejön”, és azt is megígértem neki, ha tévedtem, én leszek az első, aki elnézést kér.

Most úgy áll a helyzet, hogy a Fehérvár pénteken, hazai jégen azért játszik a Bozen ellen az EBEL középszakaszának utolsó előtti fordulójában, hogy a rájátszásba juthasson. Ez azért nagy szó, mert az eddigi tíz idényből ez mindössze négyszer sikerült, és hiába tizenkét csapatos csak az osztrák bázisú liga, a klubok lehetőségeit figyelembe véve mindig különleges, ha a magyar együttes eljut az egyenes kieséses szakaszig, a playoffig.

Most már akármi is lesz pénteken a végeredmény, itt az idő: bocsánatot kérek, tévedtem.

Elsősorban azért, mert a külföldi játékosokat rosszul ítéltem meg, az utóbbi hetekben bőven bizonyították, hogy nagy harcosok, már képesek elérni azt a pakkot, amelyet fizikai értelemben képtelenség lenne, a hiányzó egy-két centimétert leküzdi a szív, az akarat és a fájdalomküszöb kitolása.

Előfordul, hogy egy kívülálló rosszul méri fel a helyzetet, velem is ez történt, mert azóta nagyjából kiderült, hogy a Volán akkori vezetőedzője, Benoit Laporte volt a gyenge láncszem. Azt persze csak az öltözőn belül tudhatják, mi volt a baj a kanadai-francia trénerrel, de tény, hogy november végi távozásával s egyidejűleg Hannu Järvenpää érkezésével lett tartása a csapatnak, eltűntek a látványos összeomlások, egyszerűen versenyképes a gárda, amely a finn szakvezető regnálása alatt stabil középcsapattá vált, az eredmény pedig most csúcsosodhat ki.

Saját szerény focimúltamból tudom, mennyit jelent a tréner személye. Dolgoztam több tucattal, fiatallal, öreggel, képzettel és olyannal is, aki csak kinevezte magát edzőnek, sok fogalma nem volt a játékról. Tapasztalataim azt mondatják, hogy egy szakember esetében az egyik legfontosabb tulajdonság, hogy hiteles legyen a játékosai előtt.

A hitelesség a személyiségből, a kimondott szavakból és az azokat követő tettekből fakad, a sportolóknak pedig nagyon kifinomultak az érzékelőik, azonnal megérzik, ha valami nincs rendben, és ha a tréner kicsit is hiteltelen, az máris befolyásolhatja az eredményességet.

Hatalmas szerencsének tartom, hogy olyan edzők segítették fejlődésemet, akik szövetségi kapitányként irányították a magyar labdarúgó-válogatottat, és utólag, érettebb fejjel visszagondolva azt kell mondanom, egyikük sem véletlenül.

Verebes József volt az első a sorban, aki kiesőjelölt Videotonhoz érkezett, megpróbált azonnal a fiatalokhoz nyúlni, küldetése azonban nem járt sikerrel, kipottyantunk az NB I-ből. Aki azonban valaha is játszott a Mágus keze alatt, tanúsíthatja, micsoda remek meglátásai voltak, mennyire érezte a futballt, és legfőképpen micsoda motivátor volt, aki a téli felkészülés végén – amely során edzőmeccset is alig nyertünk – simán elhitette az öltözőben, hogy a keretből hárman hamarosan felnőtt-, öten olimpiai válogatottak lesznek, és hogy tavasszal végignyargalunk a teljes NB I-es mezőnyön. Minden sztoriját tátott szájjal hallgattuk, és megbocsátottuk neki, ha egy anekdota közben az egykori orosz válogatott Szergej Juran csatártársának a teniszező Kafelnyikovot jelölte meg, vagy amikor egy ZTE elleni bajnoki előtt az Egerszeg akkori veszélyes támadójának, Cornel Casoltannak a nevét összeházasította a Pécs csatáráéval, Catalin Azoiteiével, így kellett Csordás Tomi barátomnak „Cazoiteit” őriznie. A lényeg azonban, hogy mi tudtuk, miről van szó, és tűzbe mentünk volna az Öregért, nagy kár, hogy fizikai felkészítés terén lehagyta a kor, és így a kilencvenes évek második felétől már nem is ért el nagy sikereket.

No, a fizikai felkészítés terén Csank Jánossal nem volt nagy gond, sőt, Verebest melegében váltva extrém feladat volt vele a nyári felkészülés, de nem emlékszem, hogy valaki is lázadozott volna az ellen, ha a negyvenfokos hőségben, a régi Sóstói Stadion betonkaréjában, a rekortánon melegítőben kellett futnia. Csank nem ismert pardont, néhány deka súlyfeleslegnél azonnal be kellett öltözni, egyébként is azt vallotta, hogy a melegítős tréningek után milyen jól fog esni majd a meccsen szimplán mezben játszani. Ő maga – bármilyen meleg is volt – mindig mackóban vezényelte az edzést, a tartós futásoknál pedig Vass László segítőjével egyetemben ott futott előttünk, ciki lett volna, ha bárki lemarad mögöttük. Csank egészen másféle beszédeket tartott az öltözőben, mint Verebes, nemegyszer átlépett a futball határain, és az élet egyéb területein alkalmazandó hasznos tanácsokkal látott el bennünket, s bár kívülről néha morcosnak és sótlannak tetszik, kiváló humora van, olyan kemény, érces, mint maga az ember – végtelenül boldog vagyok, hogy ha rövid időre is, összehozott vele a sors.

Azonban ha megkérdezik, hogy ki számomra az etalon, azonnal Csábi Józsefet említem. Vele már megyei I. osztályban találkoztam, Velencén, és tényleg csak néhány hónapot dolgoztunk együtt, az ötödosztálynál magasabb feladatok várták, de az a rövid időszak is óriási élmény volt. Sohasem szerettem annyira edzésre járni, mint akkor, az övéire, elképesztően érezte, mire van szükségük a játékosoknak, ha kellett, fegyelmezett, aztán a legjobb pillanatban lazított, nem véletlenül nyert az a Velence egymás után kétszer is bajnokságot. A tréningek után beült az öltözőbe, megivott egy-egy deci bort, és már röpködtek is a poénok, a közösségépítéshez is jó érzéke volt. Persze az amatőr futball más, de Csábi esetében senki sem került szereptévesztésbe, hiába éreztük néha, hogy egy közülünk, a tisztelet egy pillanatra sem csorbulhatott, és ezt a személyisége váltotta ki a játékosokból, mert azt éreztük, szakmailag és emberileg is a lehető legjobb dolgozik velünk. Nagyon sajnálom, hogy a magyar közegben még nem teljesedhetett ki profi szinten, azt gondolom, túl jó ember ő egy NB I-es öltözőhöz...

Persze Verebesen, Csankon és Csábin kívül is találkoztam remek szakemberekkel, de körülbelül ugyanannyi rosszal is. Az is megérne egy misét, hogyan nem szabad ezt a szakmát művelni.
Visszakanyarodva a hokihoz és a Volánhoz, kívülről úgy tűnik, ezen a téren is minden rendben van Fehérváron. Järvenpää korábban sok borsot tört mostani csapata orra alá, például az Olimpija Ljubljana edzőjeként még 2012-ben, amikor tökéletesen esélytelenként ütötte el jelenlegi kenyéradóját az elődöntőbe jutástól.

A finn edző most játékosai előtt nem attól lesz hiteles, hogy pénteken a három pont megszerzésével bejuttatja-e a csapatot a playoffba vagy sem (a jégkorongozók ezt úgyis minden pillanatban érzik), a szurkoló számára viszont biztosan.

És ez sem elhanyagolható szempont.