Futballszerelem a mecseki bányászvilágban

Vágólapra másolva!

2017.04.20. 13:42

Címkék

Jócskán ránk esteledett már, mire Taszárról indulva Dombóvár, Mágocs, Bikal, Egyházaskozár és Tófű érintésével bekerekezünk a Mecsek keleti lábánál fekvő valamikori bányásztelepülésre, Szászvárra. Biciklinket meglátva messziről integet és összetéveszthetetlen futballistajárással siet ki kertkapujához Bocz János, a szászvári labdarúgás jeles alakja, az egykori csapatkapitány, csapatvezető, későbbi csapatkrónikás. Hátul, a verandán apró termetű asszony tipeg 74 éves ura után – Bocz Jánosné, vagy ahogy errefelé ismerik, Csiri néni.

Behívnak házukba, asztalukhoz ültetnek. Jólesik megpihenni a hosszú nap után, figyelni az egymás oldalán megöregedett két ember csendes derűjét, évtizedek megpróbáltatásaiban kiforrott összhangját, sugárzó harmóniáját. Szóval tartják vendégeiket, élettörténetük szép és tanulságos. (Bocz János mondatait dőlt és vastag, Bocz Jánosnéit egyszerű dőlt betűvel szedtük.)

Honnan jöttek? Taszárról? Ott voltam én katona, futballoztam is a helyi honvédban! A szolgálat idején, 1964-ben házasodtuk össze Csirivel, igaz, kissé elkéstem az esküvőről. Nem sokat, csak egy napot. Odaálltam reggeli sorakozónál a tiszt elé, összecsaptam a bokámat, és kivágtam: „Száʹos elvtárs, jelentem, meg akarok házasodni!” Nem vette komolyan, visszazavart a helyemre. Másnap ismét előadtam a kérésemet, harmadnap megint. „Mi van, jön a baba?” – csodálkozott makacsságomon. Akkor még nem volt baba. Csak megházasodtunk aztán, két évre rá születtek az ikrek, Olga és Gabriella. Csirikémmel ötvenhárom évet töltöttünk el együtt, és még nem akartunk elválni. Ott volt minden mérkőzésemen.

Kérdezgették is akkoriban, miért engedem, hogy az uram folyton focizzon. Tudtam, ő fogja össze a csapatot, nem akartam én válaszút elé állítani, hogy vagy én, vagy a foci. Családi esemény volt a meccs, kint voltak az asszonyok, gyerekek is mindig.

Tizenhat éves koromtól udvaroltam Csirinek. Akkoriban megkövetelték az asszonyok, hogy ha valamelyik játékosnak új kedvese van, mutassa be a többieknek. Ahogy illett, a mérkőzés után én is bevezettem Csirit a társaságba, egy órát ilyenkor minimum együtt kellett tölteni a csapattal. Megvolt hát a fölszentelés.

Ne is mondd! Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Emlékszem, még a Tibi bácsi volt az edző, az asszonyoktól kaptam szépen a megjegyzéseket. Akkor is elég jól pörgött a nyelvem, nem kellett félteni engem, elég jól meg tudtam felelni nekik.

Csak lestek, hogy mit keresek én tizenhat évesen egy tizenhét éves lánnyal.

Az az igazság, senki sem hitte, hogy ennyi ideig együtt maradunk. Amikor az ikrek megszülettek, nekünk maga volt a csoda. Boldogságban éltünk, jártunk együtt a meccsekre, gyönyörű világ volt!

Olyan is előfordult, hogy a fiúk rózsával köszöntöttek Csirit. Szekszárdon, a Dózsa Klubban vacsoráztunk a taszári csapattal, valaki felvetette, a rendőrségi étterem kertjéből lopjunk virágot neki. Utaztunk a PEAC-hoz idegenbe, és ahogy szoktuk, út közben felvettük Csirit Szászváron, akkor kapta meg a csokrot.

Szép éveket éltünk...

A lányok születése után vettük a dupla babakocsit. Olyan széles volt, hogy a járdán nem fért el. Akkor már Szászváron futballoztam. Amikor a mérkőzés elején láttam, hogy nyitják ki a pálya kétszárnyú kapuját, tudtam, most érkezik feleségem az ikrekkel.

Amikor itthon játszott a csapat, a vasárnapi ebédet a kezdéshez igazítottuk. Ha délután egy órakor volt a vasárnapi meccs, a gyerekekkel már délelőtt tízkor leültünk az asztalhoz, olyankor az uram miatt igyekeztem könnyű ételeket főzni. Rántott párizsit ettünk krumplival meg friss kerti salátát. Befejeztük az ebédet, elpakoltam az asztalt, elmosogattam, felöltöztettem a lányokat, aztán indultunk ki a meccsre.

Tizenöt és fél évesen kerültem be a felnőtt csapatba, és máig büszkeséggel tölt el, hogy egy évre rá már Baranya megyei ifjúsági válogatott voltam. Bányászcsalád félénk gyerekeként óriási élmény volt nekem, hogy életemben először eljuthattam Kaposvárra, Zalaegerszegre, Pestre. Aztán 1962-ben fuzionált a Baranyához tartozó Szászvár és a szomszédos település, a Tolna megyei Máza csapata, és Máza-Szászvári Bányász néven megcélozta a feljutást a megyei első osztályból. Természetesen a baranyai helyett a tolnaiból, az könnyebbnek ígérkezett. A következő évben már ott volt a csapat az NB III-ban. A taszári időszak után hívtak engem Zalaegerszegre, de áldom a nevemet, hogy nemet mondtam. Csiri már terhes volt az ikrekkel, és aztán Szászváron is megadatott nekem, amiről álmodni sem mertem: az NB II-ben játszhattam.

Megbeszéltünk mi mindent egymás között. Azt is, hogy jobb, ha János nem vállal föld alatti munkát a kőszénbányánál. Lehet, hogy a fizetése kevesebb volt így, de én odalent nagyon féltettem volna. A futballisták fele vájárként, másik fele irodistaként dolgozott, a föld alattiak több kedvezményt élveztek.

Közrejátszott édesapám tragédiája is abban, hogy lámpakamra-vezetőként helyezkedtem el a bányánál. Valamikor ő is a szászvári együttesben futballozott, Bocz Ferencnek hívták, meg lehet nézni, szerepel az 1938-as csapatképen, az álló sorban balról ő az első játékos.
Kétéves voltam, amikor bányaomlás áldozata lett, 1945-ben rászakadt egy nagy kő. Jóval később egy társa elvitt a színhelyre, bevallom, félve ereszkedtem le, senkinek sem kívánom azt az érzést. Édesapám halála felborította a családi nyugalmat, addig a virágzó bányásztelepen laktunk, százéves fák árnyékában. Nem volt könnyű életünk, de visszatekintve nem panaszkodom.

Bebarangoltuk együtt az országot a Szászvári Sportegyesület Természetjáró Szakosztályával, végigmentünk a kék túra útvonalán. Nekem Lillafüred maradt a legemlékezetesebb, Miskolcon voltam iskolás, ismertem a környéket. Meg persze a focimeccsek…

Nem olyan mérkőzések voltak, mint manapság! Nagy darab bekkek álltak a védelemben, szemtelenek voltak, mint a piaci légy. Ha nem nézett oda a bíró, beléd csíptek, és odamormolták: „Ha tovább rohangálsz, odavágok neked!”

Azért te álltad a sarat.

Szerettek a szurkolók is. Amikor úgy éreztem, jobb már nem leszek, azt mondtam Csirinek: „Mit csináljak? Láttam nem egy, nem két játékost, akivel abbahagyatták a futballt. Én nem akarom megvárni, hogy azt mondják, nincs már rám szükség.”
Ez 1975-ben történt. Elmentem a sportkör vezetőjéhez, és közöltem vele: „Pista bácsi, szeretném abbahagyni a futballt.” Alig hitt a fülének, de nem tudott mit tenni, tiszteletben tartotta a döntésemet. Az utolsó őszi forduló előtt bejelentettem az edzőnek elhatározásomat, a drukkerek nem sejtettek semmit. Tíz perccel a vége előtt lecserélt, akkor tudta meg a közönség. Megtapsoltak, szép búcsú volt. A Jóbarát vendéglőben aznap este nekünk játszott Csirivel a cigányzenekar, pedig sohasem szerettem táncolni. Az utolsó stoplisomat megőriztem, nézzék, itt lóg a szobám falán.

Csodálatos életünk volt, pedig akadtak nehézségek bőven. A szívem rendetlenkedett, átestem több nagyon súlyos műtéten, a komlói kórházban már így köszöntenek: „Na, megjött a mi túlélőnk.”

Hányszor hallottam, hogy csak egy-két évem van hátra. Az egyik operáció után a beszédet is újra kellett tanulnom. Legalább hat esetben ott voltam már bőven a mezsgyén. De tudtam, várnak a gyerekeim, nekem fel kell nevelnem az ikreket. Meg hát az is igaz, hogy nagy luxus lenne itthagyni ezt az emberkét...