Klisé kizárva – Csinta Samu publicisztikája

Egy-egy nemzedéki őrségváltást általában nem a népharag idéz elő, a közeledtét azonban többnyire jelzik a hangulati szeizmográfok, amelyeket az a felismerés hoz működésbe, hogy az egykori kedvenc fölött lassan eljár az idő. Ilyenkor fokozatosan elfogadhatatlanná válnak például az apró kilengések, amelyeket korábban legfeljebb a kópéság kategóriájába soroltak a kedvenc csatár síron túl is hű szurkolói. Ha sűrűsödnek a hibák, kimaradnak a helyzetek, ha már inkább térülékeny a hajdan sziklaszilárd védő, mint fordulékony, nos, akkor a kimaradás megbocsáthatatlan bűnné válik, egy végzetes luftot pedig nem tesz jóvá száz aláírt ingyen mez sem. Hogy ki mikor érzékeli, egyáltalán érzékeli-e ezt a hangulatváltozást, arra nincs biztos képlet, a pillanat megragadása, ideális esetben annak megelőzése mindenekelőtt egyéni intelligencián, jó szándékú környezeten múlik. Ellenkező esetben komor színek vegyülhetnek a sokáig vidám képbe, ami visszamenőleg is képes megmérgezni egy kapcsolatot.

A fenti „példabeszédnek” kölcsönöz némi aktualitást, hogy Cristiano Ronaldót nem marasztalná a Manchester United szurkolóinak többsége – derül ki egy friss felmérésből. Ebből persze még nem következik, hogy a portugál futballista távozik is az idény végén, kétségtelen azonban, hogy a „vörös ördögök” hívei a masszív megújhodás mellett teszik le a voksukat, hiszen Paul Pogbát ingyen is elengednék. A döntés nyilván nem az ő kezükben van, véleményüket – általában a lelátói hangulati görbe alakulását – azonban ritkán szokta teljesen figyelmen kívül hagyni egy-egy klub gazdája. És nemcsak a biztatás hangerősségének csökkenésétől tartva, hanem azért is – derült ki többek között a koronavírus évei alatt –, mert távolmaradásuk érzékeny anyagi veszteséggel is fenyeget.

Napjainkban, mondhatni, szemünk előtt növi ki vagy éppen ássa el magát a földkerekség bármelyik feltörekvő labdarúgója, illetve kezd fáradni a korábbi nemes „anyag”. Néha ugyanazon a pályán vagy bajnokságban, mi meg a közvetítések révén heti rendszerességgel követhetjük figyelemmel a két ellentétes irányú folyamatot. És természetesen készen állunk bármilyen sarkalatos ítélet megfogalmazására. Jómagam mostanában a Paris Saint-Germaint tekintem a műfaj állatorvosi lovának. Messi változatlanul nagy kedvencem, Neymar ugyan kevésbé, de néhány megmozdulása előtt esetenként hüledezve adózom. Ezzel együtt leginkább – és egyre inkább – Mbappé az, aki miatt fokozott érintettséget érzek a párizsi milliomoscsapat esetében.

A még mindig csak 23 éves csatár nemcsak játékoszsenialitása révén imponál, emberként is egyre inkább valamiféle különös minőséget vélek felfedezni benne. Például annak kezelésében, hogy futballistaként sokan Peléhez hasonlítják. Csaknem négy évvel ezelőtt még tizenévesként sikerült gólt lőnie a világbajnoki döntőben, amire korábban csak a brazil gyöngyszem volt képes 1958-ban. A horvátok elleni moszkvai finálét követően maga Pelé üdvözölte a „klubban”, mire Mbappé így reagált: „Megtisztelő, hogy én vagyok a második, aki képes volt hasonló bravúrra, de azért kezeljük a helyükön a dolgokat. Pelé egészen más kategória.”

És ezzel a viszonyulással ő maga is más dimenzióba költözött – azon labdarúgók közé, akiknek személyisége, megnyilvánulásai nem korlátozódnak a pálya zöld téglalapján zajló történésekre. Tudom, persze, hogy a többség szerint a futballista mindenekelőtt a játékban igyekezzen újat hozni. A kameruni-algériai szülőktől származó focista számomra ebben a tekintetben is Pelét idézi. Gyermekkorom brazil csodája mozgásának tisztaságát, természetességét látom viszont másodpercekre méretezett szép képekben. Nincs „előregyártottság”, hanem ösztönösnek ható helyezkedés, labdakezelés, cselezés, közben fél szeme az áldozaton, legyen a közvetlenül előtte álló védő vagy a ketrecben feszülő kapus. És mindez azzal társítva, mintha bármilyen erőfeszítést nélkülözne. A gól utáni szolid, visszafogott ünneplés. Semmi fölösleges fetrengés, szenvedés. Egyszerre uralkodói, ugyanakkor kölykösen pimasz attitűd.

Ami számomra külön érték: a PSG és a francia válogatott csillaga a labdarúgó másik lehetséges arcát villantja fel. Azét az emberét, aki a bikkfanyelvű, klisékbe csontosodott nyilatkozatpanelek bozótjából egyéni gondolatokat, de legalábbis azok egyéni módon, minden fűrészport nélkülöző megfogalmazását megengedve magának „virágzik ki”. Amihez mindenekelőtt egyfajta alapkulturáltság, otthoni gyökerekből táplálkozó magabiztosság szükséges – többnyire francia nyelven, de angolul és spanyolul is, irigylésre méltó szóbőséggel, különösebb akcentus nélkül. Bőven túlhaladva a szegényes mondandóval megvert átlagfutballista léptékét, akit nemrég a fiatalok beilleszkedéséről is hallottam beszélni, messze elkerülve a témában ismert klisécsapdákat úgy beszélt, mint aki tisztában van az őt körülvevő világgal, aki megismerni és megtanulni akar, részt venni a folyamatokban és segíteni.

Még Thomas Tuchel párizsi korszakának idejében történt az eset, amelyet a FourFourTwo magazin idézett. A német edző azzal büntette a megbeszélésre késve érkező Mbappét, hogy négy nappal később a cserék közé ültette a Marseille elleni bajnokin. Kylian csak az utolsó félórában lépett pályára, első labdaszerzése után gólt rúgott, majd a sajtótájékoztatón a csapat vezetőjének kiáltotta ki magát. A büntetéseket amúgy mindig jól viselte, amikor az iskolában kigúnyolt egy gyereket a kabátja miatt, az anyja egy héten át trapéznadrágban és tépőzáras cipőben küldte iskolába. Mbappé magabiztos vigyorgással ellensúlyozta a cikis ruházatot. Azt mondja, két dolog zavarta az életben: ha csodagyerekként kezelik, illetve ha megpróbálják visszafogni.

Annak idején már a monacói áttörésével a franciákat klubhovatartozásra tekintet nélkül meghódította. Tehetsége, pozitivitása, ahogyan a sajtóval ösztönösen bánt, mind-mind olyan elem volt, amelybe belekapaszkodhatott a 2010-es világbajnokságon történtekbe kis híján „beleroppanó” futballnemzet. Érkezése olyan volt, „mintha maga Szűz Mária jött volna el stoplisban” – a Le Point című újság fogalmazott így. A PSG-be átigazolása persze okozott némi érzelmi zűrzavart: kezdetben vadabb lett a pályán, egyre többet műsorozott, nem volt annyira megnyerő, „mindössze” precíz és hatékony. A 2018-as vb-győzelem után azonban minden megváltozott.

A multikulturalitás áldásaival és átkával egyaránt küzdő franciák dilemmáiról a közelmúlt egyik francia csillaga, Robert Pires így vélekedett: „Franciaország évtizedek óta a labdarúgás országa, tudja, hogyan lehet a bevándorlók gyermekeiből a legjobb játékosokat faragni: Raymond Kopa, Michel Platini, Zinédine Zidane és most Mbappé. Tehetségkereső és -gondozó rendszerünk talán a legkiválóbb a világon. Természetes, hogy a földkerekség legjobbjai innen kerülnek ki. Kylian Mbappé a francia történelem termése.” Közben meg épp az ellentéte a külvárosi kölyök kliséjének, aki csak magára, a pénzre és az általa való villogás lehetőségére képes gondolni. A francia futballban az elmúlt néhány évben megjelent új hullámot testesíti meg, amely korábban szokatlan nemzeti futballegységet teremtett. „Tíz éve először van olyan játékosunk, akivel mindenki boldogan tud azonosulni” – fogalmazott a Le Parisien című lapban Éric Naulleau író.

És mint bátorkodtam a korábbiakban jelezni: őt látva nemcsak a franciákban kezdtek új remények éledezni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!