Kritikus feszültségek – Bobory Balázs publicisztikája

„A béke vagy te, sport!” – hirdette az újkori olimpia megálmodója, Pierre de Coubertin Óda a sporthoz című versében. A francia báró olyan időkben jegyezte le e sorokat, amikor nem sokkal volt nyugodtabb hely a világ, mégis őszintén lehetett hinni abban, hogy a tisztességes, játékos vetélkedés enyhít nemzetek, népek, országok közötti feszültségeken, és ha az élet más területein nem is, legalább a sport mezején a viaskodást béke és kézfogás követi.

Azóta számtalanszor kiderült, hogy Coubertin álma utópia volt, bár szerencsére az olimpiai mozgalomnak sikerült néha olyan eredményeket elérnie, amelyeket a diplomatáknak fehérasztalnál nem sikerült. De eszünkbe jut ilyenkor rossz példaként Hitler 1936-os álságos, szemfényvesztő berlini olimpiája, az 1956-os magyar véres forradalom hatásaival átszőtt melbourne-i játékok, az 1972-es müncheni palesztin terrorakció, illetve a hidegháború utolsó éveiben az 1980-as moszkvai és utána a négy évvel későbbi Los Angeles-i olimpia bojkottja.

Az elmúlt harminc évben valamelyest már nyugodtabb körülmények között zajlottak a sportesemények, bár lokális feszültségek, háborúk sokszor befolyásolták egy-egy mérkőzés, torna alaphangulatát, körítését, a viadalra kijutó csapatok mezőnyét. Az ideológiák, a vallási, politikai nézetkülönbségek mindig jelen voltak a nagy nemzetközi eseményeken, hol erősebb, hol halványabb színezettel.

A katari labdarúgó-világbajnokság sem kivétel, sőt, talán az utóbbi évek, évtizedek legkritikusabb eseménye ez ebből a szempontból. A FIFA már kezdésnek megadta az alaphangot a könnyedén elfajuló vitának a helyszínválasztással, hiszen a jogvédő szervezetek által állandóan kritizált Katar rendezheti a vb-t, amelynek társadalmi berendezkedése, kultúrája a nyugati civilizáció számára sok szempontból érthetetlen, elítélendő. A mostani házigazdát aztán rengeteg támadás érte azért is, mert a különböző beszámolók szerint rengeteg munkás halt meg a stadionok építése során az embertelen munkakörülmények és a hatalmas hőség miatt. Több európai országban is felvetődött, hogy nemzeti válogatottjuknak bojkottálnia kellene a tornát, hiszen Katarban kriminalizálva vannak az azonos neműek kapcsolatai, s bár ez nem történt végül meg, mindenki szépen felszállt a gépre, és elrepült az arab világba, az LMBTQ-közösséget támogató sportolók, sportvezetők mindenképpen demonstrálni szerették volna kiállásukat a melegekért.

Itt el is időznék egy pillanatig, mert egy futball-világbajnokságnak nyilván vannak sportszakmai vetületei is... A német labdarúgó-válogatott, amely az elmúlt kilenc évtizedben mindig arról volt híres, hogy fegyelmezettséggel, precizitással, alapos felkészüléssel és vasakarattal tud a legjobbak közé emelkedni, a vb elején mintha elveszítette volna maga előtt a célt, és nem volt számára világos, hogy futballozni ment Katarba. Érdekes megbeszélés lehetett, amikor a játékosok a Japán elleni nyitó meccs előtt arról értekeztek, hogy a csapatfotón fogják be a szájukat vagy sem, megéri-e egy sárgáért, hogy Manuel Neuer szivárványos csapatkapitányi karszalagot viseljen, vagy éppen hányan dobják el megszokott csukájukat, és vegyenek föl szintén szivárványszínekben pompázót. Ez vélhetően nekik mind-mind fontos téma volt, csak éppen nem foglalkoztak a gyors japán szélsőkkel, akik el is intézték aztán őket, és a németek az első elbukott meccs után kaptak észbe.

A dánok – akik szintén a szivárványhidat keresték inkább az ellenfél kapuja helyett – talán éppen repülőn ülnek, és tartanak hazafelé Koppenhágába csúfos leszereplésük után, az előzetesen egyik titkos esélyesként kikiáltott válogatottnak egyetlen emlékezetes momentuma sincs a hangzatos, de nem a futballal kapcsolatos nyilatkozatokon kívül.

Sajnos más felhangok is kísérik a világbajnokságot, amelyre egyébként az Ukrajnával háborúzó Oroszország válogatottja már ki sem juthatott, miután kizárták a selejtezőből – ugyanez történt a fehéroroszokkal is. Irán például az Egyesült Államokat szerette volna kipenderíttetni a vb-ről, amiért a szövetsége hivatalos Twitter-oldalán egyszerűen lesatírozta a vallási szimbólumokat az iráni zászlóról és csak a zöld-fehér-piros sávokat hagyta meg. Az amerikai delegátus úgy érvelt, így akarták kifejezni szolidaritásukat az Iránban alapvető emberi jogaikért küzdő nőkkel. Az iráni szövetség a FIFA etikai bizottságához fordult, jogértelmezése szerint az Egyesült Államoknak minimum tízmérkőzéses eltiltást kellett volna kapniuk, ami természetesen azt eredményezte volna, hogy az ázsiai ország továbbjut csoportjából. A két válogatott végül csak összecsapott a pályán, az amerikaiak nyertek és továbbmentek, az irániaknak befejeződött a kaland, és remélhetőleg hazaérve nem szembesülnek egy másikkal, mert nem énekelték a nyitó meccs előtt a himnuszukat, és a hatalom elnéző lesz, amiért a futballisták így tiltakoztak az elnyomás ellen. Korábban a halálbüntetés és a börtön is szóba került a játékosok akciója kapcsán, állítólag a rendvédelmi szervek lelőttek egy embert, aki dudálva ünnepelte a kiesést. Igaz, a 2010-es dél-afrikai vb-n szereplő észak-koreai játékosok és a szövetségi kapitány nem járt jól a torna végeztével, az ő bűnük annyi volt, hogy mindannyiszor kikaptak, a kommunista rezsim ezért a nyilvánosság előtt megalázta őket, a szakvezető, Kim Dzsong Hun pedig mehetett a munkatáborba dolgozni, elfelejthette az öltözők világát...

Tőlünk keletre, a szomszédban háború zajlik, de pattanásig feszült a húr délen is, ahol Szerbia és az általa el nem ismert Koszovó játszik „egy komor sakkjátszmát”, amely fegyveres konfliktusba is torkollhat. Szomszédaink a brazilok elleni 2–0-s vereség után akasztották ki öltözőjükbe a szerb zászlót, amelyen Koszovó területi alakját lehetett felismerni, és a feliratot: „Nem adjuk meg magunkat!” A Koszovói Olimpiai Bizottság a NOB-nál és a FIFA-nál is azonnali fegyelmi eljárást követelt, és ez az eseménysor máris megfelelő érzelmi alapot ad a mai, továbbjutásról is döntő Szerbia–Svájc rangadóhoz, hiszen utóbbi együttesben több albán származású labdarúgó is található, akik szintén nem rejtik véka alá véleményüket... Persze a szerbeknek van ennél nagyobb bajuk is, hiszen pletykák kaptak szárnyra arról, hogy egyes játékosaik nem a saját, inkább az öltözőn belüli felebarátaik feleségeivel bújtak ágyba, amit az érintettek hevesen tagadnak, és ilyen esetben tényleg csak remélhetjük, hogy igaztalanok a vádak. Bár ebben az esetben idevág a „Szeretkezz, ne háborúzz!” szlogen, nem biztos, hogy a csapategységnek jót tesz az ilyesfajta kikacsintás a hitvesi kötelékből.

Mindent összevetve azért bízzunk benne, hogy a futball-világbajnokságon végül győzedelmeskedik a sport; láttuk példaként, hogy az amerikaiak miként vigasztalják a pályán az általuk legyőzött irániakat. Hogy Coubertin további sorai, miszerint a sport lehet-e „a népeket egymáshoz fűző szép szalag: és testvérré lesznek mind általad”, ebben továbbra is erősen kételkedhetünk. A békét, az igazságosságot, az egyenességet, a tiszteletet és tisztességet egyébként nem a külsőségek, a hangzatos nyilatkozatok, a demonstratív megjelenések erősítik, hanem maga a játék, a becsületes, alázatos, győzelemre törekvő futball, amely után a legtöbb esetben a jobb győz, a résztvevők emelt fejjel egymás szemébe nézhetnek, és egy férfias kézfogással zárják kilencven percig tartó, mégis egymás tiszteletén alapuló csatájukat.

Ha a továbbiakban ez lesz a jellemző, azzal csak nyer a torna, a rendező, miként a résztvevő országok és a szurkolók is, és talán ezeknek az értékeknek a közvetítésével a világ is jobb hely lesz valamivel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!