Amikor az angolok önfeledten ünnepelték a magyar futballistákat

ÉDESEBB AZ ÁLOMNÁL

A portugáloktól elszenvedett vereség (1:3) után a The Sun című lap arról írt, a magyar küldöttség rengeteg táviratot, telefont kapott Magyarországról, követelve, hogy „vegyenek súlyos elégtételt” a kudarc szereplőin, a játékosokon. Figyelembe véve, hogy 1966-ban nem volt éppen természetes Angliába táviratozni, telefonálni, érthető a magyar vezetők elképedése, az pedig szintén a kor szellemét tükrözte, hogy ők az otthoniak szerető féltéséről, a játékosokkal való együttérzéséről számoltak be (a forrás megjelölése nélkül).

Így vagy úgy, a második csoportmeccsen, a címvédő brazilok ellen örökké emlékezetes produkcióval állt elő a csapat. Baróti Lajos szövetségi kapitány a hátvédektől azt kérte, hogy legyenek határozottak, merjenek előretörni is, a csatárok pedig „ne sajnálják a fáradságot – ha kell, a saját ötösükön is segítsék a védelmet”.

Ha létezik taktikai utasítás, amelyet maradéktalan végrehajtás követett, ez az volt. Párosulva elszántsággal, magabiztossággal, és – mert ez a lényeg – csodálatos futballal.

Bene Ferenc már a 2. percben megadta az alaphangot, mindenki eszén túljárt, aki csak elébe került (Paulo Henrique, Altair, Gilmar kapus, Bellini), s máris 1:0. Még az első negyedóra befejezése előtt egy lecsorgó labdából Tostao kiegyenlített (1:1), de a nézőtér tapsa jelezte, hogy a liverpooli ezreknek tetszik a magyarok játéka. Fordulópont volt, hogy a szünet előtt, amikor kapusunk, Gelei József elcsúszott, s a labda gólba tartott, Sipos Ferenc utánozhatatlan mozdulattal mentett.

Szünet után, a 64. percben pedig jött a futballtörténelem egyik legszebb gólja, érdemes felidézni a Népsport jóvoltából: „Albert kitűnő labdát tálalt Bene elé, aki elfutott a jobb oldalon. Pompásan lőtte be a labdát középre, Farkas jó ütemben érkezett s 12 méterről kapásból hatalmas gólt lőtt a kapu bal oldalába. 2:1.” Farkas János véleménye sem érdektelen: „Az utolsó métereken olyan versenyt futottunk Gersonnal, mintha százas sprinterek lettünk volna.”

Tíz perc elteltével eldőlt a meccs, Bene ki tudja, hányadszor kicselezte Paulo Henriquét, aki elhúzta a lábát. A büntetőt Mészöly Kálmán lőtte be (3:1), aki öt perccel később rosszul esett. Baróti kapitány a kezébe temette arcát látva a sérülést, de Mészöly folytatta – felkötött karral.

A hátralévő időben is irányított a magyar csapat, hogy nem az időt húzta, arra bizonyíték, hogy „amikor a játékvezető a mérkőzés végét jelezte, az angol nézők önfeledten ünnepelték játékosainkat, akik az eddig látott mérkőzések közül a legszínvonalasabb találkozót küzdötték végig, s nagy bravúr árán legyőzték a kétszeres világbajnokot! Megérdemelték az ünneplést!”

Ez az este – maradva a Népsportnál – „édesebb volt az álomnál”, s a minősítés nem túlzás. A játékosok szinte önkívületben játszották végig a kilencven percet, nem véletlen, hogy hiába kaptak nyugtatót, képtelenek voltak elaludni. Bene, Farkas és Albert Flórián produkciója azóta is etalon, Albert egy esztendővel későbbi Aranylabdájánál alapélmény volt a liverpooli magyar–brazil.
Még Baróti is túllépett megszokott visszafogottságán a játékosokról szólva: „Azt hiszem, kiléphetnek már a régi nagy csapat árnyékából.”

Liverpoolban valóban megtették.

1966. július 15., csoportmérkőzés
Magyarország–Brazília 3:1 (1:1)
Liverpool, Goodison Park, 51 387 néző. Vezette: Dagnall (angol)
Gólszerző: Bene (2.), Farkas (64.), Mészöly (73. – 11-esből), ill. Tostao (14.

KIS HÍR, NAGY SZENZÁCIÓ

Hiába tanítómesterek, az angolok csak a negyedik világbajnokságon, 1950-ben mutatták meg magukat először a tornán, annak következtében, hogy 1928-ban – kifogásolva, hogy az amszterdami olimpián „álamatőrök” is játszhattak – kiléptek a FIFA-ból, s csak 1946-ban lettek újra családtagok.

A tekintélyük ettől nem csorbult, olyannyira nem, hogy a brazíliai torna esélyeseként emlegették őket. A várakozásra már az első meccsükön rácáfoltak.

Nyertek ugyan Chile ellen (2:0), ám nem éppen meggyőző játékkal – aztán a második fellépésükön robbant a bomba. Magától értetődően azt várta mindenki, hogy kitömik az Egyesült Államok csapatát, de jött egy olyan pofon, amelyről még ma is szégyenkezve beszélnek a csatornán túl.

Magabiztosan készülődtek, jellemző, hogy a legendás jobbszélsőt, Stanley Matthewst (1956 aranylabdását) Walter Winterbottom szövetségi kapitány be sem tette a csapatba, de ott volt a kor nagyságai közül Alf Ramsey, Billy Wright, Jimmy Dickinson és Stan Mortensen – mindhiába.

A 38. percben Walter Bahr lövésébe a haiti diák – egyébként egy harlemi étteremben részmunkaidős mosogatófiúként dolgozó – Joe Gaetjens beletette a fejét, ezzel 1:0, és utána hiába ostromolt az angol csapat.

Megdöbbentő eredmény, olyannyira, hogy Angliában elírásra gyanakodtak a sportszerkesztők, azt hitték, 10:0 a helyes eredmény, és Anglia nyert.

Ne higgyük, hogy Amerikában szenzációként tálalták a sikert: a gólban főszereplő Walter Bahr 1975-ben elmondta, hogy először kérdezik a bravúrról, egyébként csak egy kis hírt ért a diadal.

És ha már a szereplőknél tartunk, a gólszerző Joe Gaetjens később visszatért Haitire, ahol a rettegett diktátor, Francois Duvalier ellenzékiként elfogatta, és – ha hinni lehet egyes CIA-dokumentumoknak – saját kezűleg ölte meg.

1950. június 29., csoportmérkőzés
EGYESÜLT ÁLLAMOK–ANGLIA 1:0 (1:0)
Belo Horizonte, 10 151 néző. Vezette: Dattilo (olasz)
Gólszerző: Gaetjens (38.)