Végleg dél-amerikai kézben a Rimet-kupa

Magyarország válogatottja az 1969. december 3-i marseille-i csapás nyomán (1:4 a csehszlovákok ellen) először hasalt el a világbajnoki selejtezőkben. Bár 1930-ban és húsz évvel később, Brazíliában sem volt ott a sportág csúcseseményén, azoktól nem azért maradt távol, mert elbukta a kvalifikációt, hanem azért, mert eleve nem akart részt venni rajtuk.

Két évvel Marseille után ekképpen festett a SID összesítő táblázata, amelyet a düsseldorfi hírügynökség Európa 33 válogatottjának 1971-es hivatalos mérkőzései után közölt. Az élcsoport: 1. NSZK 15 pont (9 meccs), 2. Anglia 14 (8, 19–4-es gólkülönbség), 3. Magyarország 14 (9, 15–5), 4. Szovjetunió 13 (8) – 1972-ben csak az angolok nem jutottak ki az Eb-re. A vesztett pontok tekintetében a kevesebbet (6-6) játszó spanyol és olasz válogatott is ugyanúgy állt, mint mi, a ponttáblán viszont mögöttünk foglaltak helyet, csakúgy, mint a csehszlovákok, a svédek, a franciák vagy éppen a portugálok. Ennyit arról, hogy a Csehszlovákia elleni 1:4 – rövid távon legalábbis – ténylegesen mennyi kárt okozott labdarúgásunknak. Inkább kijózanító pofonként hatott, mintsem végzetes csapásként!

De vissza Mexikóhoz. Amíg idehaza vészharangokat kongattak, illetve néhány illetékes máris levonta a konzekvenciát (Népszava: „A magyar labdarúgás feltétlen átszervezésre szorul!”; Mészöly Kálmán: „A mi időnk lejárt”), Brazíliában örömtüzeket gyújtottak az Azték Stadionban rendezett finálét követően.

HATBÓL HAT – SZÁZSZÁZALÉKOS SELECAO

Az ok: 1970. június 21-én végleg brazil kézbe került a 3800 gramm tömegű Jules Rimet-kupa (amelyet aztán 1983-ban elloptak a brazil szövetség vitrinjéből...), miután a selecao brasileira harmadszor is elhódította. Az aranysárga-kékek szenzációs futballal rukkoltak ki Mexikóban, futballjuk nyomaiban sem emlékeztetett a négy évvel korábbi gyengécske focijukra. Alkalmasint azért nem, mert megváltozott a csapat összetétele – olyan klasszisok váltották a Djalma Santos-, Garrincha-féle kiöregedett generációt, mint az új csapatkapitány, Carlos Alberto, vagy Everaldo, Clodoaldo és Rivellino –, no és a kapitány személye is.

Miközben ott volt még a keretben az 1966-os világbajnokságon már látott Gérson, Jairzinho és Tostao, továbbá természetesen a Fekete Gyöngyszem, Pelé is.

Pelé, aki régi fényében tündökölt a vb-n – nem utolsósorban azért, mert ezúttal megúszta sérülés nélkül. Hat meccsen négy gólt rámolt be az ellenfelek hálójába, nála eredményesebb csak a mind a hat mérkőzésén beköszönő, összesen hét találatot jegyző Jairzinho volt minden idők egyik, ha nem a legjobb csapatából.

Csehszlovákia, a címvédő Anglia, Románia, majd az egyenes kieséses szakaszban Peru, Uruguay és végezetül Olaszország sem tudott pontot elvenni a braziloktól. Ez a brazil együttes lett a vb-k történetének első győztese, amely mind a selejtezőkben, mind a tornán valamennyi mérkőzését megnyerte. Pelé – 1958 és 1962 után – harmadik világbajnoki címét gyűjtötte be (világcsúcs!), sőt övé lett a kitüntető torna játékosa titulus is.

Mário Zagallo is „triplázott”: 1958-ban és 1962-ben még játékosként, 1970-ben pedig már mint szövetségi kapitány ért fel a csúcsra.

SZÍNES KÖZVETÍTÉS, SZÍNES LAPOK

A torna amúgy a nagy újítások tornájaként vonult be a futballtörténelembe. Először lehetett cserélni világbajnoki mérkőzésen, a játékvezetők pedig első ízben fegyelmezhettek a sárga és piros lapok felmutatásával (addig csak „könyveltek”). A színes kártyák ötletét Ken Aston, a FIFA játékvezetői bizottságának angol tagja, korábbi FIFA-bíró vetette fel először, hogy a játékosok tisztában legyenek a büntetésükkel.

Az első vb-cserét a szovjetek hajtották végre: Viktor Szerebrjanyikovot Anatolij Puzacs váltotta a nyitó összecsapás, a Mexikó–Szovjetunió meccs 46. percében. Ami pedig a vb fegyelmi egyenlegét illeti: a sárga kártya 33-szor, a piros viszont egyszer sem villant a bírók kezében.

Az is újdonságnak számított – igaz, nem a pályán –, hogy a televízió első ízben sugárzott színesben egy labdarúgó-világbajnokságról. 1954-től fekete-fehérben lehetett látni a vb meccseit a „nagy dobozból", Mexikótól ez is megváltozott.

Mint ahogy megváltozott a labdarúgó-eredmények jelölése, ezzel együtt a szerzett és kapott gólok alapján történő rangsorolás is, 1970 nyarán ugyanis a gólarányról (:) áttértek a gólkülönbségre (–). A gólarány azt jelentette, hogy a szerzett gólok számát elosztották a kapott gólokéval, ezért is tettek az eredmény két száma közé kettőspontot (pl. 2:1), azaz az osztás jelét. Hogy mennyire igazságtalan rendszer volt ez, jól mutatja, hogy egy 100:1-es gólarány például kevesebbet ért egy 1:0-nál.

A nyugatnémet sportszergyártó cég, az Adidas először adta a vb hivatalos labdáját a 32 ötszögből összevarrt fekete-fehér Telstarral, amelyből összesen húsz darab készült el a tornára. Korábban mindig más cégek látták el a vb-t labdával: a római ECAS, a párizsi Allen, az argentin Superball, a bázeli Kost Sport, a svéd Sydläder vagy az angol Slazenger. 1970-től viszont kizárólag az Adidas szállítja a hivatalos labdát – az idei tornán a Brazuca fog majd pattogni.

PELÉ-VARÁZSLATOK A TELSTARRAL

9. VILÁGBAJNOKSÁG, MEXIKÓ (1970. MÁJUS 31.–JÚNIUS 21.)

A torna teljes eredménysora itt!

Döntő
Brazília–Olaszország 4–1 (1–1)
Mexikóváros, Azték Stadion, 107 412 néző. Vezette: Glöckner (keletnémet)
Brazília: Félix – Carlos Alberto, Brito, Piazza, Everaldo – Clodoaldo, Gérson – Jairzinho, Tostao, Pelé, Rivellino
Olaszország: Albertosi – Burgnich, Cera, Rosato, Facchetti – Bertini (Juliano, 75.), S. Mazzola, De Sisti – Domenghini, Boninsegna (Rivera, 84.), Riva
Gólszerző: Pelé (18.), Gérson (66.), Jairzinho (71.), Carlos Alberto (86.), ill. Boninsegna (37.)

Gólkirály: Gerd Müller (nyugatnémet), 10 gól
A torna legjobb játékosai: 1. (aranylabdás) Pelé (brazil), 2. Gérson (brazil), 3. Gerd Müller (nyugatnémet)

A világbajnok brazil csapat kerete: Félix, Hércules Brito, Piazza, Carlos Alberto (csapatkapitány), Clodoaldo, Marco Antonio, Jairzinho, Gérson, Tostao, Pelé, Roberto Rivellino, Ado, Roberto, Baldocchi, José Fontana, Everaldo, Joel, Paulo César, Edu, Dario, Zé Maria, Émerson Leao. Szövetségi kapitány: Mário Zagallo

A KORÁBBI RÉSZEK
• 1. vb, 1930, Uruguay
• 2. vb, 1934, Olaszország
• 3. vb, 1938, Franciaország
• 4. vb, 1950, Brazília
• 5. vb, 1954, Svájc
• 6. vb, 1958, Svédország
• 7. vb, 1962, Chile
• 8. vb, 1966, Anglia