Milyen mogyoró?! – Vincze András publicisztikája

Már sokszor mondtam és írtam is, hogy nagyon bírom a japán futballszurkolókat: ők a meccs lefújása után még maradnak egy kicsit a stadionban, és az utolsó morzsáig kitakarítják a szektorukat. S ugyanígy láthattunk fényképeket arról, hogy amíg a 2018-as oroszországi világbajnokságon a csapatok nagy többsége kuplerájt hagyott maga után az öltözőben, a japán labdarúgók által használt termek csillogva-villogva várták a takarítószemélyzet tagjait, akiknek tulajdonképpen már nem is maradt sepregetnivalójuk.

Na most ezzel a nyakatekert bevezetővel próbálom érzékeltetni, hogy néhány nyakkendős futballhivatalnok mit várna el a sportág legfőbb szereplőitől (játékos, edző, szurkoló), és ezzel kanyarodnék rá arra, hogy az UEFA – pestiesen szólva – elmehet a francba a teljes magyarországi labdarúgóéletet sújtó zárt kapus büntetésével meg a válogatott mérkőzésekre vonatkozó sokadik szigorításával együtt.

Amúgy az, aki már valaha járt telt házas, felfokozott hangulatú futballmeccsen, pontosan tudja, teljesen életszerűtlen, hogy a telezsúfolt lelátón, a nézőtéri hullámzás, őrjöngés közepette bárki is a véletlennek köszönhetően szinte tökéletes precizitással elcsípjen káromkodást, szidást, gyalázkodást, nemhogy meglásson, de ráadásul még tűéles felvételeket is készítsen a mobiltelefonjával a kifeszített molinókról. Aki ezt megteszi (mármint hangfelvételt és fényképeket készít majd' hatvanezer üvöltő között és mellett), az pontosan tudja, hol kell lennie az adott pillanatban, és így prímán felkészített lefülelőként várhatja az ominózus jeleneteket.

Ezzel szemben a telt házas futballmeccshangulat életszerű jelenete valójában az, hogy az ember még azokat a szavakat sem érti meg, amelyeket a szomszédja a fülébe ordít, ellenben ha van annyira ügyes, hogy szájról le tud olvasni néhány szótagot (például valahogy így: .gye, mi...n fa... a ...gulat?, s a betűtöredékeket képes értelmes mondattá összefűzni, úgymint: ugye, milyen fasza a hangulat?), akkor kicsivel jobb helyzetben van. Mint ahogyan a lelátón az elegánsabb helyeken feszítők körében is gyakran elhangzik a kérdés, amikor a „B-középben” a fanatikusok rázendítenek, hogy: Te, mit kiabálnak ezek, milyen mogyoró?! Miközben húszezernyi torok éppen azt dörrenti bele a kora estébe, hogy „magyarok!”

Na szóval, a lényeg: ebben a fene nagy szigorításban, meg feljelentgetésben eljöhet a pillanat, amikor a drukkerek viselkedési gyorsteszt után léphetnek be a stadionba, és – visszakanyarodva a számomra igencsak szimpatikus lelátótakarításhoz – zászlók, sálak és dudák helyett csak a kirakodóvásárokon megvásárolható mini cirokseprűt és hozzávaló műanyag lapátot vihetik be a szektorba, mert szotyimag sem maradhat a földön... Amilyen unalmassá tették már a meccseket (és ebben amúgy nyakig benne vannak az UEFA-licences guruk, akik a nagy tudományoskodásukkal elérték, hogy a labdarúgók mára elfelejtettek cselezni és lőni, ellenben csáléra kitekert bokával parádésan passzolnak vissza a kapusukhoz a félpályáról...), ahogyan uniformizálták a bíráskodást, ahogyan a VAR árnyékában már spontán gólöröm sincs, úgy a rendelkezések sűrűjével egyre sikeresebben haladnak a szalonszurkolás bevezetése felé. Na persze, a nagy rendcsinálás nem egyformán szigorú: amíg az Eb-csoportmeccsek és a nyolcaddöntő idején a labdarúgás generálta jókedvtől és életörömtől szinte szétrepedő budapesti Puskás Aréna „gesztus-verbális” környezete felháborító volt, a müncheni Allianz Arenában vagy a londoni Wembleyben lejátszódó sportidegen jelenetek csupán a modern kori futballmeccsekkel együtt járó szükséges rosszat jelentették az ítészek szemében (valahogy így: hát néha befuthat egy botránycsináló a Himnusz alatt vagy a döntő második félidejében, illetve előfordul, hogy fellöknek egy-egy öregebb embert, aki a bordáját töri a lelátón...).

Nehezen találtam meg a kifejezést arra, ami mostanság történik fociügyekben, de aztán beugrott: most már nagyon túlspilázzák!

A labdarúgás sohasem volt annyira steril terep, mint amilyennek most szeretnék látni (vagy ami nagyobb baj: amilyenné szeretnék átváltoztatni); ha anno a hetven-nyolcvanezres kettős rangadók fel-felharsanó hangjait, be-bevillanó nézőtéri feliratait és úgy „án­blokk” a teljes hangulatvilágot felidézem, akkor nekünk, ötveneseknek valójában az egész életünk egy traumatúra, mert gyerekfejjel olyan kifejezéseket hallhattunk tíz-, húsz-, olykor ötvenezer torokból, ami ma már idézhetetlen, sőt a jelenkori UEFA-verdiktek alapján nemhogy egy stadionnyi embert, hanem egy egész országot el kellett volna tiltani a meccsre járástól.

A mai futball tényleg kezd belehülyülni a szabályrendszerekbe.

S merthogy a pályán már nem fér el több rendelet (sprayt fújkálnak a szabadrúgásoknál, monitort nézegetnek, vonalakat húzkodnak a kispad elé, kütyüket erősítenek a bírók karjára, rezgőmotoros zászlót emelgetnek a partjelzők), ezért aztán a sok focimarketing-huszár jó érzékkel és persze a mai világra jellemző propagandalökettel a háta mögött elkezdett a lelátó felé kacsingatni – és talán a leggyalázatosabb tett, amit tehettek, hogy hallgatózókat és leskelődőket állítottak hadrendbe. Ki tudja, milyen színház zajlik valójában egy-egy feljelentésre alkalmas jelenet kapcsán, s mitől lesz hatvanezer, szórakozást kereső ember bűnös néhány gyalázkodó vagy táblamutogató miatt – és bizony egyre inkább töprengésre érdemes felvetés lehet az is, hogy a fenébe keveredik minden egyes mérkőzésen éppen egymás közelébe a renitens és a jelentéseket írogató?!

Szintúgy érdekes, hogy miközben a sértő megjegyzések papírra rögzülnek, aközben – és most kizárólag a budapesti Eb-mérkőzésekkel kapcsolatos UEFA-dörgedelmeket és büntetéseket vonom górcső alá – ebből a(z állítólagos) problémából azok semmit sem hallanak, érzékelnek, akik amúgy célszemélyei lennének (a leírtak, fotók és felvételek alapján) a nézőtérről lezúduló rigmusoknak, felvillanó firkáknak, felemelt feliratoknak... Vajon a fegyelmi ítéleteket kihirdetők miért nem hallják ily nyitott füllel, és miért nem látják oly éles szemmel azt, amikor Cristiano Ronaldo arról beszél, hogy parádés érzés zsúfolt szektorok előtt, futballmámorban üvöltő emberek előtt cselezni, lőni, fejelni (mármint Budapesten); miért nem érdekes azoknak a francia játékosoknak a véleménye, akik értetlenkedtek a kérdésen, hogy hallottak-e bármiféle szidalmat, bántó megjegyzést (Puskás Aréna, sajtótájékoztató a magyar–francia meccs után) – persze, hiszen itt jön képbe a bevezető környékén említett futballsüket állapot („Milyen mogyoró?!”), a masszává olvadó hangzavar miatt totálisan életszerűtlen feltételezés, hogy például a dübörgő Puskás Arénában pontosan kihallható volt néhány ember gyalázkodása... Az egész ügymenetben az a trükk, hogy egy szűk kör érdekképletei miatt kell magyarázkodni, intézkedni, fellebbezni, iratokat gyártani és országos szinten kellemetlenül érezni magunkat – miközben a történet valójában kizárólag arról szól, hogy a jelentősen nagy többség futballistaként, nézőként, edzőként jól érezte magát „a” labdarúgó-mérkőzésen.

De...

Érdekel ez még valakit?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!