Rombolóshow – Csinta Samu publicisztikája

Elsőre nem tűnt annyira „gyilkosnak” az ütközés. Tudják, amikor a legutóbbi Bajnokok Ligája-döntő ötvenhatodik percében Kevin De Bruyne kapu felé fordult volna, visszavárva a kényszerítőbe visszakapott labdát. A történtekhez már nem sok köze volt a háromszögelési kísérlet révén másik „röppályára” helyezett Antonio Rüdigernek. A futballista ilyenkor többnyire a labdával van elfoglalva, a szélesebb látókörűek periférikusan már a bevonható társakat keresik. Ily módon védtelenek maradnak a hirtelen előttük tornyosuló fallal szemben; miközben a szabályos szerelésre esélytelen ellenfél eszköztára a támadó fizikai feltartóztatására szorítkozik, lehetőleg még semleges területen, és ha egy mód van rá, a vétlenség – na jó, az alig vétkesség – látszatának fenntartása mellett. Legalább a játékvezető előtt.

Az alkotás és rombolás örök ellentéte ölt testet ilyenkor villanásnyi futballjelenetben. A Manchester City belga játékmestere már meglódult volna, felemelt fej, pásztázó tekintet, ahogyan azt csak kevesekről lehet elmondani a mai futball világában. És akkor hirtelen feltűnik előtte egy hatalmas váll, amelynek gazdáját már indította volna ellenkező irányba a gravitáció, de az erős kitámasztás dacolni tudott a fizika törvényeivel. Tipikus esete volt annak, amikor zúg az éji bogár, nekimegy a falnak – Arany Jánostól kérve elnézést.

De Bruynének pedig ott volt a végállomás – nemcsak arra a meccsre vonatkozóan, de talán az Európa-bajnokságra is. Még mielőtt elkezdődött volna. Örülnék, ha mégsem, hál' istennek azóta érkeznek biztató hírek. A reménybeli hepiend ellenére azonban nem lehet, talán nem is lenne szabad szótlanul elmenni a sokadik hasonló, illetve hasonló következményekkel riogató eset mellett. Mert ha elsőre nem is tetszett annyira terminátorszerűnek a Chelsea és a német válogatott középhátvédjének beavatkozása, a következő pillanatok, majd De Bruyne letámolygása már gyomorforgató emlékeket idézett fel. Pláne, miután nyilvánossá vált a diagnózis: a bal szemüreg- és az orrcsont törése. Innen kellene visszajönni, és én most már nem csak azért drukkolok a belgának, mert amúgy a jelenkor egyik legjobb és legszimpatikusabb futballistájának tartom.

Az egyre sűrűbb és fokozódó intenzitású „futballcsattanások” korában nem nehéz történelmi párhuzamot találni, felidézésük előtt azonban maradjunk még egy keveset Rüdigernél. Utólagos bocsánatkérésének őszinteségét hiba lenne kétségbe vonni, a közbeavatkozás szándékossága fölött azonban aligha nyithat bárki is vitát. A német apától és Sierra Leone-i anyától származó 28 éves hátvéd testi adottságait sosem szégyellte kihasználni. Hogy a sem magát, sem az ellenfelet nem kímélő játékmodora még nem torkollott súlyos sérülésokozásba, az részben szerencse, részben talán ama „gonoszság” hiányának tudható be, ami több pályatársa karrierjére örökre ráégett.

Mert Sergio Ramos például bizonyára nem véletlenül a Real Madrid történetének legtöbbször kiállított játékosa, aki a svéd Zlatan Ibrahimoviccsal és a holland Edgar Davidsszal holtversenyben vezeti négy piros lappal a Bajnokok Ligája történetének hasonló listáját. A sárga lapok tekintetében már nem is osztozik senkivel. Még úgy sem, hogy „stílusa” sokkal cizelláltabb, mint korábbi védőtársáé, a portugál Pepéé, akinek minden mozdulatából sütött az ellenfél megsemmisítésének szándéka. Miközben aránylag jó bekknek is számított. De bármennyire is önmagukért beszélnek a statisztikák, a cégért mégiscsak a konkrét emlékezetes esetek csiszolják fényesre. Ilyennek számít Ramos dzsiudzsicufogása a 2018-as Real Madrid–Liverpool BL-döntőben, amellyel nemcsak földre vitte az angolok egyiptomi sztárját, Mohamed Szalahot, de esés közben sem engedte el a csatár befűzött karját, esélyt sem adva ellenfelének, hogy földet éréskor védje magát a becsapódás fizikai következményeitől. A különböző szögekből készült videofelvételek ugyan mindvégig ellene beszéltek, ám ő máig hangoztatja ártatlanságát, amitől cseppet sem vált rokonszenvesebbé a világ szemében. A hozzá hasonlóan nem csipkelelkű, a védőtrükkök teljes arzenálját ismerő és felvonultató Giorgio Chiellini, a Juventus és az olasz válogatott korábbi csapatkapitánya is egyértelműen „beárulta” a kollégát. Önéletrajzi könyvében külön kitér az esetre: „A hasonló, első látásra minden logikát nélkülöző közbeavatkozások döntőek tudnak lenni egy fontos mérkőzésen. Akárcsak az ördögi ravaszsággal előidézett sérülések. Amit Ramos művelt Szalahhal, az a maga nemében mesterműnek tekinthető. Bármennyire is tagadja, Sergio »professzor« tisztában volt vele, hogy egy ilyen esés, amely közben az áldozat nem tud kiszabadulni a fogásból, tíz esetből kilencszer kéztöréssel végződik.”

Akkoriban a pályája csúcsán lévő egyiptomi világbajnoki szereplését féltettük, és bár végül pályára léphetett Oroszországban, képtelen volt érdemit hozzátenni válogatottja szerepléséhez.

Klasszikus a „műfajban” Patrick Battiston és Harald Schumacher találkozása az 1982-es spanyolországi világbajnokság francia–német elődöntőjében. Bár napnál világosabb volt, hogy a német kapus a megfélemlítésre utazott, a kor játékvezetői gyakorlatára jellemző módon a holland bíró figyelmeztetésre érdemesnek sem ítélte az esetet. Schumacher pedig perceken át csípőre tett kézzel várt, hogy Corver jelet adjon a kirúgás elvégzésére, miközben egyértelmű volt, hogy a francia hátvéd sérülése életveszélyes is lehet.

Akinek még lennének illúziói, számoljon le velük: a sportszerűség eredendő fogalmának átértelmezése óta az egyik alapvető taktikai utasításnak számít a gólszerzés megakadályozása akár sérülésokozás árán is. Van edző, aki nem cifrázza a dolgot, olyan is, aki csiszoltabban, de egyértelműsíti, hogy lelkiéletet majd utólag, a templomban tessenek élni. Ennek nyomán az idők során alaposan felértékelődött a „gyilkos” típusú futballisták szerepe, egyeseket közülük olyan legenda övez, mint a labdazsonglőröket.

Az 1966-os világbajnok angol válogatottat például nehezebben képzelték el annak idején Nobby Stiles nélkül, mint ha, mondjuk, Geoff Hurst helyére kellett volna találni valakit. A fogatlan, sokak szerint vérfagyasztó mosolyú védekező középpályás egyértelműsített taktikai feladata az ellenfél legjobbjának „kiiktatása” volt, kerül, amibe kerül. Miközben kitűnő és fáradhatatlan labdaszerző volt, elsősorban rombolni küldték a pályára, és ebben a műfajban örökké emlékezeteset alkotott. Matt Busby, a Manchester United menedzsere rendszeresen ezzel az utasítással engedte ki az öltözőből: „Az első öt percben tudatosítsd az ellenfélben, hogy a pályán vagy.”

A sor hosszú, amelynek a végére most Antonio Rüdiger is beállt. Esetére minden bizonnyal azért is esik erősebb reflektorfény, mert a napokon belül kezdődő Európa-bajnokság egyik potenciális sztárjától látszott megfosztani bennünket. Ilyenkor minden távolmaradást sokszorosan fájlalunk, az áldozat iránti sajnálatból is, de legalább olyan mértékben önző érdekből, hiszen hiányzások a show-ból lophatnak el jelentős adagot. A holland Virgil van Dijk, a spanyolok közül Daniel Carvajal vagy a változatlan kíváncsiságot fakasztó csodagyerek, Ansu Fati és a svéd klasszis Ibrahimovic biztosan nem lép pályára. Akárcsak a még nem teljesen egészséges Sergio Ramos, de hát őt amúgy is egyre inkább „kifutó modellnek” kezdjük tekinteni. Szobosz­lai Dominik és Kalmár Zsolt hiánya pedig külön fájdalom.

Közben azon morfondírozok, vajon szeretnék-e egy német–belga összecsapást látni. Nyilván Rüdigerrel és De Bruynével a szereposztásban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!