Ne legyen hűtlen! – Bobory Balázs publicisztikája

Boldog magyar és – talán mondhatom – tiszta szívű emberként élvezem az Európa-bajnokságot. Hogyne élvezném, a magyar válogatott belopta magát egy ország és nyugodtan állítható, a világ szívébe akaratos, érzelmekkel fűtött játékával. Amikor majd' két hete válogatottunk portugálok elleni mérkőzése előtt zötykölődtem az 1-es villamoson, majd körbejártam a Puskás Arénát, éppen azt mondtam Viktor barátomnak, hogy hét-nyolc éve remélni sem mertem, egyhamar a mieinket látom egy világversenyen, az pedig egyenesen „science fictionnek” tetszett, hogy Budapesten léphetnek pályára kontinensviadal keretein belül aranylábú fiaink egy ilyen stadionban. S bár egy évvel később a tervezettnél, de azon kaptam magam, hogy kezem csipkedem az Európa-bajnoki forgatagban, és azon szakmázom szűkebb társaságommal, hogy Szalai Attiláék vajon miként tartoztatják fel a Bernardo Silva (Manchester City), Diogo Jota (Liverpool), Cristiano Ronaldo (Juventus) alkotta csatársort.

Öt évvel ezelőtt már beleszagoltam az Eb légkörébe, feleségem abban a pillanatban kezdte el rágni a fülemet, hogy induljunk el Franciaországba, amikor Izlandot a kapujukhoz szegeztük Marseille-ben, és Nikolics Nemanja centerezése után a Böde Dániel elől menteni igyekvő Birkir Már Sae­varsson a 88. percben a saját kapujába nem sodorta a labdát, a döntetlent jelentő egy gól pedig már szinte biztos továbbjutást sejtetett a nyolcaddöntőbe. Egy jó férj enged a kérésnek, még aznap éjjel szinte biztossá vált az utazásunk az egyenes kieséses szakaszra, igaz, még nem tudtuk hova. A vége ismert, Toulouse lett a végállomás és a belgáktól kapott négyes, de a szurkolói vonulás, a telt házas Európa-bajnoki mérkőzés atmoszférája és körítése, és maga az utazás, illetve az azt körüllengő addig ismeretlen izgalom és misztikum mind-mind kitörölhetetlen élmény marad.

A futball csodálatos játék, semmivel sem összehasonlítható, egyetlen más sportág sem vált ki ennyi érzelmet ekkora tömegekből szerte a földkerekségen. S bár az ünnep napjait éljük, sajnos azt is észre kell vennünk, hogy az üzlet, a piac törvényei sok mindent felülírnak. És mivel a labdarúgáson keresztül elképesztő embertömeget lehet elérni, teret nyert a megosztó propaganda, és sok közhelyszerű, erőltetett üzenet, amellyel csak rontani lehet a sportág imázsán.

Számomra ezen az Európa-bajnokságon az első megdöbbenést Cristiano Ronaldo rendcsinálása jelentette. A portugál sztár a magyarok elleni összecsapás előtti sajtótájékoztatón nézett először fitymálóan az elé helyezett kólásüvegekre, majd szépen el is pakolta őket és büszkén magához emelt egy ásványvizes palackot. Persze régen volt 2006, amikor CR7 éppen a cukros üdítőital kampányának reklámarcaként virított, és vélhetően az a pénz, amit azért kapott, épp annyit jelent a költségvetésében, mint nekünk egy sör–lángos kombó a Balaton partján. A régi mondás szerint viszont nem csinálunk oda, ahol ettünk, így aztán „Ronnie” rögtönzött kurzusa az egészséges folyadékbevitelről nem volt éppen elegáns. A következő nap híre ezzel kapcsolatban felfogható akár szintlépésnek is: a világ leghíresebb kólagyártójának és forgalmazójának vállalati értéke Ronaldo mutatványa után négymilliárd dollárral csökkent. Bevallom, sohasem értettem és ismertem a tőzsdék és a spekulánsok világát, de el tudjuk képzelni, hogy másnap valaki visszahelyezte az üzlet polcára a kólásflakont, mert az előző este CR pont az ásványvízfogyasztásra hívta fel a figyelmet?! A kólás cég részvényesei, tulajdonosai összecsinálták magukat, de így lehettek ezzel az UEFA képviselői is, akik nyilván nem ingyen pakolták ki a mérkőzések előtti, utáni sajtótájékoztatóra a profi sportolói életmóddal összeegyeztethetetlen szénsavas üdítőket, de arra nem számíthattak, hogy néhány futballista egyfajta lángpallossal a kézben mutatja az utat a helyes irány felé. Szerencsére később kiderült, hogy nem Ronaldo tette okozta a vállalati deficitet, ahogy nem szólnak arról sem a hírek, hogy az UEFA-t bármilyen hátrány érte volna, mert a rendezvényén szereplő futballista megsértette a szerződésben vállaltakat. No meg persze az is igaz, hogy a negatív reklám is reklám, „kólásék” marketingosztályán talán nem is voltak soha boldogabbak, miután látták, hová fajult a sajtónak napokig témát adó üvegelpakolás.

A labdarúgás „sterilizálási folyamatában” nemcsak az a zavaró, hogy mekkora úr a pénz, hanem az egyes hagyományokkal való szakítás is. A helyes játékvezetői ítéletek segítségére létrehozott VAR-rendszer és az azzal kapcsolatos szabálymódosítások bizonyos esetekben tönkrevágják az igazi szurkolói élményt. Amikor a portugálok ellen a vagány Schön Szabolcs bevágta a labdát a rövidbe, néhány másodperc erejéig a stadionban helyet foglaló ötvenezer magyar a mennyországban érezte magát, speciel én azért Viktor barátom ölelgetése közben fél szememmel lestem a partjelzőt is, aki egy helyben állt, zászlóját felemelve. „Les!” – mondtam Viktornak, aki gyakorló futball­edzőként tökéletesen tisztában van azzal, hogy manapság kétes szituációban végig kell engedni az akciót, hogy videózás után lehessen pontosan dönteni. Ilyet mi is csináltunk labdarúgóként edzésen, edzőmeccseken, amikor a trénerünk bemondta, hogy ne állj meg, amíg nem szólok, fejezd be az akciót, aztán jöhet az ítélet. Barátom válogatott szitkokkal átkozta az UEFA döntéshozóit, a játékvezetőket, akiknek már annyi felelősséget sem hagynak, hogy egy leshelyzetben azonnal ítélkezzenek, tét nélkül engedhetnek tovább támadásokat, amelyek sok-sok másodperccel később katarzissal, majd óriási csalódással végződhetnek. És nyilván a VAR-t azért alkották meg, hogy emberi hibák kevésbé befolyásoljanak sorsokat, eredményeket, trófeákat, azonban több mint száz évig a futball része a volt a tévedés, és azok a játékvezetők, akik kevesebbet hibáztak, igazi egyéniségek lettek.

A legszomorúbb pedig az, hogy a vitatott jelenetek megítélése sem egyértelmű, s mivel továbbra is emberek a döntéshozók, a szubjektivitás kikerülhetetlen, sokszor nem érthető, mit videóznak vagy éppen mit (és miért) nem. Az angol–skót meccs második félidejében Raheem Sterling tolta az alapvonal felé a labdát, de hosszan, amely így vélhetően ki is ment volna, amikor érkezett a becsúszó skót és végigkaristolt az angol szélső támaszkodó lábán. Igen, ártatlan szituáció volt, de mezőnyben, mondjuk, tízből tízszer fault, és ha a játékvezetői csapat érdemesnek tartotta volna visszanézésre, nehezen lett volna védhető, miért nem következett büntető. A finnek elleni mérkőzésen Romelu Lukakut sajnáltam iszonyatosan, aki tökéletesen helyezkedett a két belső védő között, és körülbelül három évvel ezelőtt egészen bizonyosan szabályosnak minősített gólt ért volna el, most néhány számítógéppel behúzott vonal megmutatta, hogy jogosulatlan előnyre tett szert, mert a lába 45-ös és nem 44-es...

A játékvezetők felelőssége tehát kisebb, a futball jövőjét megálmodóké viszont nagy, mert az elmúlt csaknem másfél évszázadban kiharcolt, szenvedélyre épülő népszerűséget meg is kellene tartani. A labdarúgás hagyományainak ápolása, az értékek megőrzése mindent felülíró célnak kell lennie, közben muszáj harcolni a totális elüzletiesedés, iparosodás ellen is, amelyet kimaxoltak az elöljárók az elmúlt években, évtizedekben.

És még most érdemes észbe kapni, mert a szurkoló több tízezredmagával megéli a közösségi élményt, lelkesedik, időt, pénzt nem kímél, hogy részese legyen a világ legszebb játékának, de ha észreveszi, hogy folyamatosan utolsó, amikor az érdekeket sorrendbe rakják, könnyen hűtlen lesz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!