Eb 2020: A szurkolóktól kapott támogatásra nincsenek szavak – Szalai Attila

– Jól lehet hallani? – tette fel az első kérdést a telefonon utolért Szalai Attila, a magyar válogatott és a Fenerbahce 23 esztendős védője.

– Olyan jól, hogy még a madárcsicsergés is hallatszik a háttérben. Elárulja, merre van?
– Gödi srác vagyok, de édesapámnak van egy háza Verőcén, néhány napot itt töltünk. Jó itthon lenni a családdal, beszélgetni, pihenni.

– Amikor szóba kerül a válogatott Európa-bajnoki szereplése, aligha szontyolodik el.
– Noha már aludtam egyet-kettőt a történtekre, még most is nehéz szavakba önteni, mit érzek. Hazai környezetben két meccset játszani a magyar szurkolókkal teli Puskás Arénában – leírhatatlan! Hozzátehetem, hogy amiben részünk volt Münchenben, az is elkísér bennünket életünk végéig. A világ legerősebb válogatottjai közül hárommal szemben is megmérettünk, és nem vallottunk szégyent, sőt Franciaország és Németország ellen szép eredményt értünk el. Mi több, úgy készültünk az utolsó csoportmérkőzésre, hogy volt esélyünk a továbbjutásra – és közel, nagyon közel voltunk ahhoz, hogy tovább is jussunk. Kétszer szereztük meg a vezetést a németek ellen, jól is játszottunk, amit elterveztünk, működött, és az erőnk maximumát, vagy talán még annál is többet adtunk. Az utolsó energiatartalékunkat is mozgósítottuk, hogy még egy becsúszás sikeres legyen, hogy még egy kilométerrel többet fussunk. Karnyújtásnyira voltunk a csodától… Ha valami miatt van bennem hiányérzet, az az, hogy Portugália ellen nem tudtunk úgy futballozni, mint a másik két mérkőzésen. Vasárnap este néztem a sevillai nyolcaddöntőt, és bizony megfordult a fejemben, hogy a portugálok helyett mi is játszhatnánk a belgák ellen.

– Azért összességében az öröm felülmúlja a bánatot?
– Abszolút! Csodás érzés kerít hatalmába, ha belegondolok abba, mit vittünk véghez. A szurkolóktól kapott támogatásra nincsenek szavak. Álomszerű volt, amit átéltünk. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen a velünk történteket, egy-két hétre, esetleg hónapra még szükségem van ahhoz, hogy tudatosuljon bennem, min mentünk keresztül. Azt azonban már most tudom: boldog és büszke vagyok, hogy ennek a válogatottnak tagja lehetek!

– Még a rajt előtt említette egy sajtótájékoztatón, hogy a 2016-os tornát a televízió előtt ülve izgulta végig…
– Így igaz, családi körben néztük az összes meccset, de már akkor megtapasztalhattam, mit jelent egy-egy nagy siker az országnak, mit adnak a drukkereknek azok a futballisták, akik a pályán küzdenek. Hogy öt évvel később ezt már a nemzeti tizenegy tagjaként élhettem át, megint csak leírhatatlan. Ahogy mentünk a busszal a Puskás Aréna felé a szurkolók sorfala közepette, ahogy éltettek minket, ahogy felnéztem a lelátóra – még most is kiráz a hideg, hogy erről beszélek. Amikor pedig felcsendült a Himnusz, életem egyik legszebb pillanata volt.

– Ha valaki a lyoni magyar–portugál találkozó után azt mondja, a következő Eb-n már játszik Cristiano Ronaldóék ellen, akkor…
– Azt mondtam volna neki, hogy legyen igaza! Hála az égnek, hogy így alakult.

– A családban nem ön az első válogatott labdarúgó: a címeres mezt kétszer magára öltő édesapja elégedett volt a teljesítményével?
– Nem panaszkodott… Sokat adok a véleményére, kiskoromtól fogva segít mindenben. Boldog vagyok, hogy neki is örömet szereztünk az Eb-n! Köszönettel tartozom a szüleimnek és a páromnak, mindig mellettem állnak. Ott voltak mind a három meccsen, egy-két pillanatot talán meg is könnyeztek.

– Ön is?
– Akadtak érzelemdús pillanatok… Amikor a mérkőzések előtt és után is szólt a Himnusz, úgy vettem észre, sokan törölgették a szemüket. Hasonlóan felemelő volt a pályán megélni azt, hogy Fiola Attila gólt lő a világbajnoknak, hogy Szalai Ádám gyönyörű fejesével vezetést szerzünk Münchenben, hogy rögtön az egyenlítés után Schäfer András kamikaze módra repül be a németek közé, és újra előnyhöz juttat minket. Az a gól szerintem tökéletesen mutatta a válogatott hozzáállását. Andris a testi épségét sem kímélve vetődött be három ember közé, semmi más nem lebegett a szeme előtt, mint a csapatérdek.

– Ön is jó úton jár. Remek idény megkoronázása volt az Eb-szereplés, nemde?
– Igen! Eredményes év van mögöttem, a téli klubváltás is jól sült el. Összesen ötvenhat tétmeccsen kaptam lehetőséget, eddigi karrierem során ez a csúcs. Válogatott és klubszinten is szép sikereket értem el. Egyedül amiatt van bennem kisebb tüske, mert bár a Fenerbahcéval olyan közel voltunk a bajnoki címhez, mint a válogatottal a nyolcaddöntőhöz, csak harmadikok lettünk. Remélem, jövőre két helyet javítunk!

– Hogy csak a legfrissebb híreket nézzük: miközben a Napoli is bejelentkezett önért, a West Ham ajánlatát már el is utasították a vezetők.
– Különböző hírek gyakran felröppennek, de a képlet egyszerű: a Fenerbahce játékosa vagyok, a szerződésem évekig ide­köt, arról nem szólva, hogy boldog vagyok Isztambulban és büszke arra, hogy ebben a csapatban futballozhatok. Az persze nem titok, hogy ha az élet úgy hozza, szeretném próbára tenni magam valamelyik topbajnokságban. Ezért is dolgozom napról napra, hogy ez a lehetőség megadasson nekem.

– Az elmúlt napokban az Atlético Madrid, a Leicester City és az Atalanta érdeklődéséről is lehetett hallani. Elképzelte már magát valamelyik csapat mezében?
– Megtisztelő, ha felvetődik a nevem valahol, de nem élem bele magam semmibe. Nekem most a játéklehetőség a legfontosabb, márpedig abból nincs hiány a Fenernél. Jókor vagyok jó helyen, tudok fejlődni, sikerekért küzdeni. Addig nem érdemes a váltásról beszélni, amíg a vezetők nem szólnak, hogy érkezett egy megfelelő megkeresés.

– S ha azt mondom, szeptember másodika?
– A következő nagy mérkőzés: Angliát fogadjuk világbajnoki selejtezőn! Tisztában vagyunk vele, milyen erősek az angolok, de nekünk is vannak céljaink… Szeretnénk tartani ezt a szintet, amit mostanra elértünk, abban bízom, hogy Angliának is okozunk problémát. Az a hatalmas futballszeretet, ami a magyarokat jellemzi, rengeteget ad nekünk, játékosoknak. A napokban engem is sokan megállítottak az utcán, hogy gratuláljanak, sőt… Vasárnap keresztelőn jártam Borsodban, és legnagyobb örömömre a szertartás során a tiszteletes úr külön kiemelte a magyar válogatottat. S ahogy hallgattam a szavait, az jutott eszembe: már ezért megérte.