F1 75: a sorozat első igazi klasszikusa volt az 1953-as Francia Nagydíj

Az 1952-es idényt uraló Alberto Ascari 1953-ban sem lassított, az első három futamot, amelyen elindult, megnyerte (az Indy 500-ra ezúttal nem utazott el). Továbbra is a Formula–2-es szabályrendszer volt érvényben, a Ferrari ilyen körülmények között utolérhetetlen volt.

Azonban a másik olasz márka, a Maserati az előző évi balesete után visszatérő Juan Manuel Fangióval az élén egyre inkább megszorongatta a Ferrarit, 1951 világbajnoka Belgiumban az időmérőn már le tudta győzni Ascariékat, és az első helyről indult. A táv harmadánál magabiztosan vezetett, mielőtt műszaki hiba miatt kiesett, de ezek után a reimsi Francia Nagydíjra már egyenlő esélyekkel érkezett a két márka – a Maserati lőerőfölényét a Ferrari jobb fékjeivel és kormányozhatóságával ellensúlyozta. Nem is okozott csalódást a futam, a Formula–1 történetének első igazi klasszikusa lett.

A közel nyolc és fél kilométeres pályán két érdemi féktáv volt, amelyeket hosszú egyenesek és majdnem padlógázas nyújtott kanyarok kötöttek össze. A Ferrari és a Maserati is 4-4 gyári és egy-egy privát versenyzővel érkezett, az időmérőn Ascari volt a leggyorsabb, a második legjobb kört José Froilán González futotta Felice Bonetto Maseratijával, így utóbbi rajtolt az első sorból Ascari és Luigi Villoresi Ferrarija közül. Utánuk következett Fangio és González a Maseratikkal, majd Giuseppe Farina és Mike Hawthorn a Ferrarikkal.

A forró júliusi délutánon a többség teli tankkal rajtolt, bízva benne, hogy így teljesíteni tudja az 500 kilométeres távot, de González könnyebb autóval, félig töltött üzemanyagtartállyal vágott neki a versenynek, és el is húzott a mezőnytől az elején. Mögötte óriási csata alakult ki Villoresi, Hawthorn, Fangio és Farina között, körről körre változott a sorrend, aki hátra került, a szélárnyékban gyorsabb volt az üldözötteknél, így vissza tudta verekedni magát. Akkoriban papír, toll és stopperóra állt a versenyről tudósító újságírók rendelkezésére, a beszámolók szerint a legtöbben a 20. körre feladták, hogy pontos körről-körre leírást adjanak a viadalról, annyiszor módosult a sorrend. Hivatalosan 13-szor változott a vezető kiléte, de csak a célegyenesben számolták a sorrendet, a pálya többi pontján ennél sokkal több előzés történt az élen is.

Aki kikerült ebből a szélárnyék-vonatból, lemaradt, így több kisebb csoport alakult ki. A 60 körös verseny felénél González kiállt tankolni, és csak a hatodik helyre tért vissza. Elöl Fangio Maseratija mellett Hawthorn és Ascari Ferrarija maradt versenyben a győzelemért. Közülük Ascari lemaradt, és Farinával, a felzárkózó Gonzálezzel és a Maserati harmadik argentinjával, Onofre Marimónnal csatázott a harmadik helyért.

González és Ascari a hajrában lerázta Farinát és Marimónt, és felzárkózott az élen csatázó kettősre, az utolsó előtti kört úgy kezdték meg, hogy a célvonalat Fangio és Hawtorn egyszerre szelte át, mögöttük Ascari és González szintén egymás mellett haladt. A végén Ascari lemaradt, Hawthorn néhány autóhosszal verte meg Fangiót, aki fej fej mellett ért célba Gonzálezzel – utóbbinak még egy kör hiányzott ahhoz, hogy a tankolós versenystratégiája kifizetődjön.

Így is elképesztő élményt nyújtott a később az „évszázad versenyeként” emlegetett Francia Nagydíj a versenyzők és a közönség számára is, az utolsó pillanatokig nyílt csatában hajszálon múlt, hogy a Ferrari legyőzte a Maseratikat.

FRANCIA NAGYDÍJ
1953. július 5., Reims
60 kör, 500.820 km
1. Mike Hawthorn (brit, Ferrari)
2. Juan Manuel Fangio (argentin, Maserati) 1 másodperc hátrány
3. José Froilán González (argentin, Maserati) 1.4 mp h.