Ne állj meg egynél! – a Formula–1 egyszeres futamgyőztesei

GIANCARLO BAGHETTI
Az olasz versenyző az egyetlen a Formula–1 több mint hetvenéves történetében, aki azonnal megnyerte a bemutatkozó nagydíját (leszámítva az első, 1950-es világbajnoki futamot, amelyen értelemszerűen mindenki újonc volt). Történetét még különlegesebbé teszi, hogy az 1961-es Francia Nagydíjon aratott diadalát követően nemhogy győzelemig, dobogóig sem jutott. Akkoriban a versenyekre nevező csapatok még a gyártóktól vásárolt autókkal is rajthoz állhattak, így Baghetti Reimsben a FISA-csapat színeiben egy régebbi verziójú Ferrarival indult. A nagymenőkénél gyengébb autóval csak a 12. helyre kvalifikálta magát, de stabil teljesítményének és a gyári Ferrarik technikai hibáinak köszönhetően hét körrel a vége előtt az élre állt és nyert. Noha egy évvel később már a maranellóiak színeiben indult négy futamon, az új olasz konstrukció pocsék volt, és Baghetti ezután sem ülhetett már kiemelkedően gyors autóban.

LORENZO BANDINI

A tehetséges olasz már huszonévesen szép hazai és nemzetközi sikerekkel érte el, hogy 1961-ben bemutatkozhasson a Cooper autóit használó Scuderia Centro Sud színeiben az F1-ben. Hamar fel is keltette Enzo Ferrari érdeklődését, akinek istállójával rögtön dobogós helyet szerzett az 1962-es Monacói Nagydíjon. A következő idényben sportautóversenyeken számított rá a Ferrari, de olyan jól szerepelt, hogy ismét megkapta az F1-es lehetőséget. Az 1964-es Osztrák Nagydíjon megszerezte a győzelmet is, az idényzárón pedig azzal érdemelte ki istállója örök háláját, hogy a futam végén maga elé engedte csapattársát, John Surteest, aki így megnyerte a világbajnokságot. Bandini persze a következő években is a Ferrarinál maradt, de az újabb futamgyőzelemről lemaradt, 1967-ben pedig tragikus balesetet szenvedett. A Monacói Nagydíjon a sikánnál a pályamenti szalmabáláknak csapódott, és azonnal felcsaptak a lángnyelvek. Bár a bátor pályamunkások kihúzták a harmadfokú égési sérüléseket szenvedő versenyzőt, három nappal később elhunyt.

GUNNAR NILSSON
Az 1970-es években döntő többségében a nagydíjakon bekövetkező balesetek okozták a pilóták halálát, a svéd versenyzőnek viszont más okból jutott csak két idény a legjobbak között. Az alsóbb formulakategóriák többségében megforduló Nilsson 1976-ban kapta meg a lehetőséget az F1-ben az éppen kisebb gödörben lévő Lotusnál. A csapat ásza, Mario Andretti mellett sokat tanult az első évében, de gyengébb időmérős teljesítménye megfosztotta a kiugró eredménytől – igaz, két dobogós helyezést így is elért. A következő idényében összeszedettebb lett, ahogy a Lotus is versenyképesebb, és Belgiumban megszerezte egyetlen győzelmét, majd további dobogóval javította renoméját. Ezt követően viszont többször keveredett balesetbe, elvesztette az önbizalmát és fizikai panaszai voltak. Az év végén rákot diagnosztizáltak nála, amelynek következtében 1978 októberében, mindössze 29 esztendősen elhunyt – öt héttel svéd honfitársa, Ronnie Peterson monzai halálos balesete után.

ALESSANDRO NANNINI
Az olasz versenyző két idény alatt a kritikán aluli Minardival is fel tudta kelteni a Benetton érdeklődését, amely leigazolta 1988-ra. Új csapatánál rögtön dobogós helyezésekkel bizonyította rátermettségét, sőt az F1 történetének egyik leghírhedtebb versenyén, az 1989-es Japán Nagydíjon a győzelmet is megszerezte. Ekkor ütközött össze a vb-címért harcoló Alain Prost és Ayrton Senna, és bár a brazil sztár a futam végén megelőzte Nanninit, később kizárták. Az olasz pilóta rögtön ezután második lett Ausztráliában, és az új idényben is többször állhatott dobogóra – többek között a Spanyol Nagydíjon is, amely végül az utolsó F1-es versenyének bizonyult. A futamot követő héten ugyanis egy helikopter propellere olyan súlyos sérüléseket okozott a karján, hogy félbeszakadt meredeken felfelé ívelő karrierje. Évtizedekkel később elmondta, nem bánkódik a történek miatt, mert lehet, hogy ez mentette meg egy halálos F1-es balesettől.

JEAN ALESI
Amikor a francia pilóta szenzációs negyedik hellyel mutatkozott be az F1-ben az 1989-es Francia Nagydíjon, egy évvel később pedig sokáig harcolt Ayrton Sennával a győzelemért Phoenixben, mindenki a jövő nagy bajnokának kiáltotta ki. És 1991 előtt a topcsapatok tényleg sorban álltak Alesiért, aki végül rossz lóra tett, mert éppen akkor igazolt a Ferrarihoz, amikor egyre mélyebbé vált a maranellói csapat válsága. Hiába az erőforrások és a hangzatos ígéretek, az olasz istálló éveken át képtelen volt a fiatal tehetséghez méltó autót alkotni, aztán többször technikai hiba fosztotta meg a diadaltól. Az áttörés az 1995-ös Kanadai Nagydíjon történt meg, amelyen végre ő húzott hasznot ellenfele, Michael Schumacher műszaki problémájából, így 91. futamán nyert. A következő két évben a Benettonnál is többször az autó meghibásodása miatt maradt le a győzelemről, aztán később már nem kapott lehetőséget topcsapatnál. A ragyogó tehetségnek így csak egy diadal jutott.

ROBERT KUBICA
A 2006-os Magyar Nagydíjon beugróként kapott lehetőséget a lengyel versenyző, mert a BMW előtte kirúgta Jacques Ville­neuve-öt. A fiatal pilóta olyan meggyőzően szerepelt, hogy a következő évekre is szerződést kapott, és együtt fejlődött a gyári istállóval. Több dobogós helyezés után a 2008-as Kanadai Nagydíjon a szerencse is rámosolygott, mert az esélyesek közül néhányan kiestek, így Kubica kaparintotta meg a győzelmet. A bajor istálló ezután a jövőt szem előtt tartva leállította a fejlesztéseket, csakhogy ennek semmi hozadéka nem lett, így 2009 végén kivonult az F1-ből. Kubica a Renault-nál talált menedéket, amelynél ismét többször dobogóig jutott, sőt, 2012-re előszerződést kötött a Ferrarival. Az együttműködés azonban nem valósult meg, mert a lengyel pilóta 2011 elején életveszélyes ralibalesetet szenvedett, amely során jobb karja súlyosan roncsolódott. Bár 2019-ben a Williamsszel még visszatért, a mezőny leglassabb autójával esélye sem lehetett újabb győzelemre.

PASTOR MALDONADO
A venezuelai versenyző negyedik nekifutásra nyerte meg a GP2-es bajnokságot 2010-ben, de a következő évi F1-es bemutatkozását leginkább állami szponzorai bőkezűségének köszönhette. A Williamsnél nem is nyújtott kiemelkedőt első évében, ezért mindenki elkönyvelte egyszerű fizetős pilótának, 2012-ben viszont olyan gumikat bocsátottak a csapatok rendelkezésére, amelyek viselkedését a mezőny hosszú hónapokig képtelen volt kiismerni. Az idény első felét ez egyfajta „lottósorsolássá” tette: szinte mindig a szerencsén múlt, hogy az adott pályán melyik autón működnek a legjobban az abroncsok. A Spanyol Nagydíjon a Williamsnek volt szerencséje, amely előtte évekig csak vergődött, Barcelonában Maldo­nado mégis megszerezte vele a pole pozíciót, és magabiztos győzelmet aratott. Ezután a grove-i istálló tovább szenvedett, a venezuelai pilóta pedig éppen a 2014-es fellendülés előtt hagyta el a süllyedőnek látszó hajót, így többször már nem került a dobogó közelébe sem.

 

(1950 és 1960 között az Indy 500-as versenyek is beleszámítottak a bajnoki eredménybe.)


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)