Miért ne féljünk az újtól? – Deák Zsigmond publicisztikája

MOSTANÁBAN, egészen pontosan február negyedikén, kedden lenne hetvennyolc éves Máté Péter, de már több mint négy évtizede nincs közöttünk a magyar könnyűzene énekesként és dalszerzőként is kiemelkedő alakja. 1982-es, Keretek között című albumának egyik nagy slágerében, az Egyszer véget ér címűben szerepelnek a következő sorok: „Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó remény.” Igazán mély értelmű, költői gondolat, bár ha kukacoskodni akarnék, azt mondanám, csupán akkor van így, ha a régi már nem az igazi. Talán épp ebből a perspektívából érdemes leginkább megvizsgálni az európai labdarúgó kupaporond most bemutatkozó új rendszerét. Mint ismert, a Bajnokok Ligája (BL), az Európa-liga (El) és a Konferencialiga (Kl) 2024–2025-ös idényében a korábban bejáratott csoportkört felváltotta az úgynevezett alapszakasz, sorozatonként 36 csapattal, amelyek közül 24 lépett tovább, az első nyolc egyből a már egyenes kieséses nyolcaddöntőbe, a 9–24. helyezettek pedig az ugyanide vezető rájátszásba.

A szerkesztőségben a kollégákkal, a kocsmában a haverokkal, sőt a Nemzeti Sportrádió stúdiójában a Sportkör című vitaműsor keretei között is sokat beszélgettem erről a témáról. Ha röviden összefoglalnám a gondolataimat, egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy nekem tetszik, bár közben az motoszkál bennem, lehet, ebbe a tetszésbe belejátszik az újdonság sokat emlegetett varázsa. A korábbi csoportkörben, ugye, 32 gárdát osztottak be nyolc kvartettbe, az első kettő jutott tovább, a harmadikok alászálltak az eggyel gyengébb ligába, kivéve az Ekl-t, mert onnan már nincs hová. Ez a fajta átjárás most megszűnt, egy érdekességgel tehát kevesebb, bár nem tudom, mondjuk a BL-ből az El-be érkező sztárgárda örült-e az alsóbb szintű folytatásnak, vagy inkább otthon nyalogatta a sebeit (meg kiforgatta a zsebeit, mert jóval kevesebb pénz érkezett…). Emlékezhetünk, a Manchester United edzőlegendája, Sir Alex Ferguson 2011-ben egy belső jelentésben másodosztályú sorozatnak titulálta az El-t, ezt aztán állítólag vissza kellett vonnia. Amikor az MU hat év múlva, 2017-ben megkaparintotta a trófeát, nem emlékszem, hogy Sir Alex hasonlót mondott volna… Most meg ott tartunk, hogy a vörösök a nemzetközi szereplésről is csak álmodhatnak, olyan rosszul áll a szénájuk a Premier League-ben.

Az MU-val ellentétben mi könnyedén visszatérhetünk az európai porondra, mégpedig azzal a gondolattal, hogy adott szempontból egyértelmű nyereség a friss lebonyolítás, ugyanis átlag felettivé fejleszti a klubvezetők és a szurkolók matematikai képességeit… Ugyanis a nyolc forduló alatt gyakorlatilag folyamatosan lehet számolgatni, ki hová lép bizonyos eredményekkel, illetve kikkel kerülhet majd össze a folytatásban. Hát nem izgalmasabb, mint a korábbiak? Jómagam például a Ferencváros AZ felett aratott 4–3-as győzelme után abba gondoltam bele, mit ért Varga Ádám bravúros védése az utolsó pillanatokban a siker és a jó hangulat megőrzésén kívül. Nos, az esetleges 4–4-gyel a Fradi 12 pont és 15–15-ös gólkülönbség helyett 10-zel és 15–16-tal végzett volna a 36-os tabellán, a 17. helyett a 22. helyen, tehát még úgy is továbbjutóként. De azért jobb volt ez így, különösen úgy, hogy az európai szövetség (UEFA) honlapján a zöld-fehérek teljesítményét választották a forduló legjobbjának, Adama Traoré bombagólját pedig a legszebbnek.

Ha már itt tartunk, bár nem szorosan a lebonyolításhoz tartozik, érdemes néhány szót szentelni az FTC teljesítményének, különösen úgy, hogy immár harmadszor élte meg sorozatban a tavaszt a nemzetközi porondon. A négy győzelem és négy vereség, a 15 szerzett és ugyanennyi kapott gól (meccsenként átlagban majdnem kettő, egészen pontosan 1.875) százszor izgalmasabb, mint az unalmas döntetlenek, de úgy is lehet fogalmazni, elég hektikus volt a magyar bajnok játéka: egyszer fent, másszor lent. A Tottenhamtől, az Eintracht Frankfurttól és az Anderlechttől persze ki lehet kapni, már csak azért is, mert az angolok a 4., a németek az 5., a belgák a 10. helyen végeztek a háromtucatnyi El-szereplő közül, előbbi kettő tehát rájátszás nélkül jutott a legjobb tizenhat közé. A PAOK elleni 0–5 viszont mélypontnak mondható, főképp úgy, hogy a görögök összességében nem voltak láncharapó formában, csak a 22. pozícióból csúsztak be a folytatásba. A 19. AZ, a 31. Malmö FF, a 34. Dinamo Kijev és a 35. Nice felülmúlása cserébe szép fegyverténynek számít (mint látszik, a négy legyőzött közül három nem folytathatja szereplését), különösen úgy, hogy menet közben csere történt a kispadon, Pascal Jansen ment, Robbie Keane jött. S jön majd a Viktoria Plzen is február 13-án (a cseh „sörtúrára” 20-án kerül sor), amely, leszögezhetjük, nem verhetetlen rivális, a második helyen áll hazája bajnokságában, keretének értéke hasonló a Fradiéhoz, 50 millió euró az 56 millióhoz képest. Hasonló az El-szereplése is, szintén 12 pont, igaz, 4–4 helyett 3–3–2-es mérleggel, s 0 helyett +1-es gólkülönbséggel, eggyel a mieink előtt a 16. pozícióban végezve. Nincs tehát szignifikáns különbség, szoros párharcra van kilátás. Ami viszont teljesen más (igaz, az esélyeket nem befolyásolja), az a keretek összetétele, hiszen a Fradiéban 71, a plzeniben viszont csak 37 százalék az idegenlégiósok aránya.

Visszatérve a nemzetközi sorozatok általános tulajdonságaira, mindenképpen jelentős különbség az alapszakaszban a csoportkörhöz képest, hogy a hat helyett nyolc mérkőzést kell játszani csapatonként, majd a 9–24. helyezetteknek beiktatódik a rájátszás párharca is. Így nagyobb a mérkőzésszám okozta terhelés, amire Carlo Ancelotti, a Real Madrid vezetőedzője is utalt az As című lapnak megfogalmazott kritikájában: „A rájátszásban való szereplés további két mérkőzéssel egészíti ki az eleve zsúfolt menetrendet. Nincs idő a felkészülésre vagy a pihenésre. Amikor három nap telik el két mérkőzés között, nem beszélhetünk felkészülésről. Csak regeneráció van vagy gyógyulás, videózás, és már jön is a meccs. És kezdődik elölről, újra és újra. Ez volt már az elmúlt negyven napban is. Azért kell rotálnom a csapatot, mert minden egyes játékosra szükségünk van. Az a tény, hogy sok mérkőzésünk van, azt jelenti, hogy bármelyik meccs csapda lehet.” Főképp, ha a Manchester City az ellenfél már a legjobb tizenhat közé jutásért… Márpedig a sors(olás) épp ezt a csúcspárosítást hozta, ami leginkább az angolok gyengélkedésének tudható be, hiszen csak a 22. helyen végeztek a Bajnokok Ligája 36-os tabelláján. Bár a 11. spanyolok sem fértek be az egyből nyolcaddöntőző első nyolcba, amivel megspórolhattak volna maguknak két ilyen mérkőzést. Persze egy-egy korai rangadó az előző rendszerben is előfordulhatott, ha valamelyik sztárgárda csak csoportja második helyén végzett, s aztán összejött a saját kvartettjében a papírformát hozó másik favorittal.

Az új lebonyolítású alapszakasz másik szakmai kihívása az edzői stábok számára, hogy nem oda-vissza vágós alapon, hanem „váltott lovakkal” küzdenek a résztvevők, tehát nemcsak három, hanem nyolc ellenfélre kell felkészülni, és nincs visszavágó, amelyen az első összecsapás tapasztalatait kamatoztatni lehetne. Ennek ellenére, amennyire a premierből látszik, a friss szisztéma nem hozott földindulásszerű változást az erőviszonyokban, néhány kivételtől eltekintve megmaradt a „kasztrendszer”, zömében azok jutottak tovább, akik esélyesek voltak rá. Jóval kevesebb volt az utolsó fordulóban a tét nélküli mérkőzés, s ezáltal az egyik fél tartalékossá válása miatt felboruló erőviszony, hiszen maga a helyezés, a pont- és gólszám is befolyásolta a végső pozíciót, ezáltal a későbbi rivális kilétét. Épp a BL-ben végül így is az élen végző Liverpool pihentette leglátványosabban a legjobbjait, köztük Szoboszlai Dominikot is a PSV elleni, múlt szerdai utolsó fordulóban; fura kimondani, de honfitársunk annyira kulcsember, hogy nem játszatják… Vereség, így a hibátlan mérleg elvesztése lett a vége, de ennyi belefért, főképp, hogy aztán szombaton az angol bajnokságban sikerült legyűrni a Bournemoutht, természetesen már újra Szalah, Van Dijk és persze Szoboszlai bevetésével.

Hogyan is énekelte Máté Péter: „Ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk.” Az első tapasztalatok alapján legalábbis semmiképp sem rosszabbat, kivéve a játékosok terhelésének további növekedését. Ám ez eddig sem érdekelte különösebben a nemzetközi labdarúgást irányítókat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!