Harminckét év – Iglói Nagy István publicisztikája

Akkor még volt igazi hazaadás. Harminc alattiak kedvéért: a védőjátékos szorult helyze-tében vagy csupán időhúzás végett kapusa felé passzolta a labdát, ő pedig a világ legtermészetesebb módján lehajolt, s az ellenfél támadója elől felkapta, magához ölelte, megpihentette, majd kisvártatva újra játékba hozta. S ha úgy tartotta úri kedvük, az érintettek újra megismételték a jelenetet. Csuhay gondolt egyet, Disztl Péterhez gurított, a nagy szakállú kapus pedig a fentebb leírtak szerint cselekedett. Mehmed Bazsdarevics tett néhány tétova lépést, aztán megfordult, elfoglalta a taktikájukban neki előírt pozíciót.

Akkor a Zseljeznicsar hivatalosan még jugoszláv csapat volt, noha mindenki tudta, hogy Szarajevót többnyire bosnyákok lakják. Dieter Pauly játékvezető, valamint Brehm és Walther asszisztensek – vagy inkább korhűen partjelzőnek mondanám – az NSZK-ból érkeztek, nem Németországból. Néhány hónappal korábban felbukkantak arrafelé NDK-sok is, sikert sikerre halmozva a legeredményesebbek voltak a téli olimpián, kilenc arany mellett további kilenc ezüst- és hat bronzérmet szereztek. Pauly sporttárs honfitársainak, az NSZK-soknak csak két aranyra futotta, fontos muníciót adva ezzel a keletnémet kommunista propagandának.

Disztl P. – Borsányi, Disztl L., Csuhay, Horváth G. (Novath) – Burcsa, Végh, Wittmann, Vadász – Szabó, Palkovics. Hogy rohan az idő! Mintha tegnap lett volna! Pedig már 32 éve annak, hogy 1985. április 24-én legutóbb a helyszínen, élőben láttam a Videoton labdarúgócsapatát. Azért annyira nem távoli az időpont, hogy a csapatot Székesfehérvári Vadásztölténygyár Sport és Kulturális Egyesületnek hívták volna, az a gárda még a jogelőd volt. Nem voltam rest, kikutattam, honnan a Videoton név. A hatvanas években Villamossági, Televízió és Rádiókészülékek Gyára volt a frappáns elnevezés, de a vállalat reklám- és propagandaosztályának megújulni mindig kész vezetője egy igazgatói értekezleten váratlan ötlettel hozakodott elő, s bedobta a köztudatba a mégiscsak emészthetőbb Videoton nevet. Az illetékesek minden felsőbb hatóságnál „megjáratták" a nevet, ízlelgették, s röpke egy esztendő alatt a főnökök rábólintottak, attól kezdve ez lett a hivatalos titulus.

A szarajevói Grbavica Stadion ütött-kopott díszletei között 1985 hideg tavaszán már a Videoton lépett fel, nem is akármilyen eredménnyel. A székesfehérvári hősök a Zseljeznicsar otthonában tették biztossá a továbbjutásukat, hogy azután az UEFA-kupa – na tessék, már ilyen sincs azóta! – döntőjében a Real Madriddal találják magukat szemben. MTI-tudósítói minőségemben ott remegtem a fanatikus bosnyák (nem jugoszláv!) szurkolók szektorának kellős közepén kifejezetten nekünk, magyaroknak kialakított sajtóketrecben. Azt megelőzően már a Partizan Beograd stadionjában volt alkalmam tapasztalni, mit is jelent az erőteljes pirotechnikai háttérrel megtámogatott őrült szurkolás az akkori Jugoszláviában, de ott legalább az előadástól viszonylagos távolságban kaptunk helyett. Szarajevóban viszont tűzközelbe kerültünk.

Hol volt akkor még laptop vagy villámgyors internet?! Egy viharvert telefon csörgését vártam, szerencsés esetben (esély egy a tízhez) engem hívott a szerkesztőség ügyeletes gépírónője, s üvöltve jelezte, kezdhetem a diktálást. El lehet képzelni, micsoda megpróbáltatás volt az elképesztő hangzavarban a recsegő telefonon keresztül túljutni már az első akadályon is, lebetűzni a hazaiak összeállítását. Kihívás volt a javából: Skrba, Sabanadzsovics, Bazsdarevics, Szamardzsija...

Egyébként a közönséggel nagyobb bajunk nem volt, nyilván azért nem, mert fel sem vetődött bennük, hogy a székesfehérvári 3–1 elég lesz a magyaroknak a továbblépéshez, ebben a hitükben csak erősítette őket, hogy öt perc elteltével már gólt rúgtak kedvenceik. A játék képe is nekik volt reményteljesebb, tényleg csak idő kérése volt, hogy a valós tudásától messze járó Videoton ellen mikor szereznek a jugoszláv-bosnyákok újabb gólt, gólokat. Ez meg is történt, s már csak szánakozva vetettek ránk néhány pillantást. S amikor Csuhay a 88. percben minden előzmény nélkül Skrba hálójába pofozta a labdát, kiharcolva ezzel a Videoton döntőbe kerülését, ez olyannyira váratlanul érintette őket, hogy talán el sem hitték, inkább a maguk bajával voltak elfoglalva, mintsem velünk. Igaz, a magyaroknak is nehéz volt felfogni.

Szóval mindez 32 éve történt, mondják, a csúcson kell abbahagyni, én is így tettem. Az élet úgy hozta, a fehérváriakkal pályaközelben azóta nem találkoztam, de most, több mint három évtized után megint Videoton-mérkőzésen voltam. A hazaadás tiltása mellett is oly sok minden megváltozott, a Grbavica Stadiont szétlőtték a kilencvenes évek délszláv háborújában, igaz, a futball nem halhat meg, a szarajevói pálya 1996-tól újra várja a Zeljo-híveket. Most a Videotonnak nincs saját stadionja, szerencsére itt nem bomba pusztított, épül az új, és a Pancho Aréna igazán jó díszlet egy újabb sikerhez. Dingert játékvezető még az NSZK-ban született, de a felcsúti Európa-liga-mérkőzésre már nem nyugatnémetként, hanem szimplán németként érkezett.

A fehérvári csapat neve közben volt már Videoton-Waltham FC, Parmalat FC, Fehérvár-Parmalat FC, Mol-Videoton FC. Némi túlzással azt is mondhatnám, volt türelmem kivárni, hogy újra Videoton legyen, így egyszerűen, végtére is nekem az volt a CSAPAT.

Most már nekünk is van bosnyákunk, Suljic a fehérváriak szolgálatában kergeti a labdát. Persze ő életkorát nézve csak olvashatott, hallhatott arról, hogy egykoron korábbi csapata, az FK Sarajevo ősi ellensége otthonában micsoda tettet hajtott végre egy bizonyos Csuhay, aki egy nekik kimondhatatlan nevű város klubjának képviseletében zúzta szét az álmokat. Ha jól néztem a Videoton játékosainak születési adatait, ketten, a kragujevaci illetőségű szerb Lazovics és csapatkapitány Juhász Roland már éltek a szarajevói hőstett idején, igaz, korukat akkor még nem években, csupán hónapokban számolták a szüleik.

Jó, hogy ebben a virtuális világban a labdarúgás még tartja magát, a meccseket valóban lejátsszák, hiszen ha csak a szigorú tényeket nézzük, a Girondins Bordeaux adatait, az egykoron Zidane-t, Giresse-t, Tiganát, Papint is soraikban tudó franciák piaci értékük, múltjuk alapján simán a következő fordulóban érezhették volna magukat. Szerencsére, ahogy múltak a percek, áldottam a sorsot, hogy visszatértem a Videotonhoz. Telt ház, kiváló körülmények és futball, annak is az igazán élvezhető fajtájából. S ami még élvezetesebbé tette az élményt: a Videoton produkciója. Költői túlzás, sőt egyenesen hazugság lenne azt állítani, hogy – miként egykor Disztl Péterék esetében – minden gond nélkül azonosítani tudtam a piros-kékek játékosait, de szerencsére a bejáratnál kezembe nyomott műsorfüzet a segítségemre volt. Egy pillantás, s máris világossá vált, hogy 21-es mezben Ezekiel Henty kergeti őrületbe a vendégek védőit, a 99-esben pedig a bosnyák Suljic zakatol fel s alá fáradhatatlanul. Mire azonban elérkeztünk az első félidő ráadásperceihez, a Videoton-gólhoz, amely – mint később kiderült – a fehérváriak továbbjutását jelentette, már gond nélkül, magamtól is tudtam, hogy 22-es trikóban egy Stopira nevű, Zöld-foki-szigetekről érkező játékos fejéről került a labda a hálóba.

Legközelebb már nem szennyezem a környezetet, védem a fákat, vagyis nem kérek műsorfüzetet, kívülről fújom majd a Videoton labdarúgóinak nevét. Mert az nem kérdés, hogy már nem várok újabb 32 évet, bár jó lenne még akkor is magyar futballt nézni, de közelebbi terveim vannak. 1984 novemberében és decemberében Székesfehérváron és a belgrádi pokolban már a helyszínen tanúja voltam, hogyan lehet kiejteni a Partizant. Rajtam most sem fog múlni.

Hajrá, Vidi!!!