Decsi András (balra) futballszakosztályt alapított (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– Hátat fordít a vívósportnak...?
– Dehogy fordítok hátat, csak szeretem, ha elfoglalt vagyok. Mivel a vívóéletben jelenleg nem olyan sűrű a program, belefér más irányú tevékenység is – válaszolta Decsi András, Szilágyi Áron mestere.

– Hogyan jött az ötlet, hogy megalapítja a KVSE labdarúgó-szakosztályát?
– A lányom elkötelezte magát a kardvívás mellett, a fiamat viszont nem vonzotta a vívóterem. Kipróbált több sportágat, aztán kitalálta, hogy szívesen focizna. Elvittem egy egyesületbe, s egészen a tokiói olimpiáig ott voltam szinte minden edzésén, mert érdekelt, hogyan tanítják a gyerekeket. Bevallom őszintén, nekem egészen más elképzeléseim vannak a sportról, mert én azt vallom: ha valamit csinálunk, csináljuk komolyan. Abból kiindulva, hogy a vívószakosztályban milyen munkát végzünk, felvetődött bennem, hogy ezt megpróbálhatnánk egy másik sportágban, a labdarúgásban is.

– Hogyan lett az ötletből valóság?
– Az Auxerre tulajdonosa kedves barátom, neki beszéltem az elképzelésemről – noha jelenleg a francia másodosztályban van a csapat, a klub jelentős múltra tekint vissza, ráadásul remek akadémiai rendszere van. Innentől felgyorsultak az események: megalakítottuk a szakosztályt, aztán az olimpia után nem sokkal Auxerre-be utaztunk, és aláírtuk az együttműködési megállapodást, amelynek keretében a francia klub szakmai és módszertani támogatást nyújt nekünk. Természetesen ennél jóval sokrétűbb alapokon nyugszik a szerződésünk, így például tartalmazza azt is, hogy a KVSE legígéretesebb tehetségeinek lehetőségük lesz a jövőben az Auxerre képzési programjaiban is részt venni.

– Érezhető a lelkesedése.
– Valóban lelkes vagyok, egy adrenalinnal jócskán túlfűtött időszak után jó fújni egy nagyot, és rögtön valami újat, valami mást csinálni.

– Beszéljünk arról az előbb emlegetett időszakról, illetve a „következményeiről”: az elmúlt évek sikerei után a tokiói arany és bronz egyértelműen azt mutatja, hogy Decsi András azon a szinten van a mesterek között, mint Szilágyi Áron a vívók között.
– Nem gondolkozom minden nap azon, mit is értünk el a srácokkal ebben a hat évben, én csak azt csináltam, amihez értek, s hálát adok a Jóistennek, hogy ehhez ilyen eredmények társultak.

– Sohasem érezte a kockázatot abban, hogy a jelenkor nagyszerű magyar kardvívókat vonultat fel?
– Szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok azért, hogy olyan időszakban lehetek a válogatott vezetőedzője, amikor ilyen korszakos egyéniségek alkotják a csapatot. Hogy ez magában hordozhatja a bukást, eszembe sem jutott: ha a kitűzött célok eléréséért megteszünk mindent, és mindenki hozzáteszi azt, amit várunk tőle és amit saját magától is elvár, abból ilyen eredmények születnek.

– Rióban is nagyot alkotott tanítványával, Tokióban ezt megfejelték. Máshogy vágtak neki a két felkészülésnek?
– Egy évvel Rio előtt azzal az elhatározással kezdtük el a közös munkát Áronnal, hogy tudtuk, addig négy ember védte meg olimpiai bajnok címét kardvívásban – arra készültünk, hogy Áron lesz az ötödik. Sikerült. Utána persze rögtön megkaptuk a kérdést: a másodikat Tokióban követi a harmadik is? Nyilvánvalóan úgy gondoltuk: nem lenne rossz. Ám ehelyett olyan célt tűztünk ki, amely kézzelfoghatóbb volt, amelyhez jobban tudtunk igazodni, s ez a csapatkvóta megszerzése volt. Ugyan nem rendeltük alá az egyéni versenyeket ennek, mégis ez volt az elsődleges cél, mert tudtuk, ha a megvan a kvóta, onnantól sokkal nyugodtabbá válik a felkészülés.

– Gyanítom, a tokiói egyéni verseny napján nem volt nyugodt.
– Mindketten feszültek voltunk, ráadásul kettesben maradtunk, mert a többiek hamarabb vívtak. Még a reggeli közben sem nagyon beszélgettünk, mire a vívócsarnokhoz értünk, a bemelegítő terem szinte üres volt – Rióval ellentétben. Ott legalább rögtön megláttam az ellenfelek hófehér arcát. Csak az iskolázás során kezdett oldódni mindkettőnk feszültsége. Rióval ellentétben Tokióban egyáltalán nem tulajdonítottunk jelentőséget a sorsolásnak: tudtuk persze, kik jöhetnek szembe Áronnal, de nemigen foglalkoztunk vele. A feszültségből még érezni lehetett egy keveset Áron első asszójának elején, ám néhány tus után koncentrálttá vált, mintha azt mondta volna: ja, hogy már itt vagyunk az olimpián? Oké, akkor vívjunk!

– Hihetetlen, amit az öt karika égisze alatt művel a páston Szilágyi Áron...
– Minél nagyobb a nyomás, ő annál inkább felül tud kerekedni minden nehézségen.

– A riói arany után akadtak, akik azt mondták, „csak” szinten kellett tartania Szilágyit, s bár ez már akkor is meglehetősen szakmaiatlan véleménynek számított, a tokiói győzelmet már tényleg senki sem veheti el öntől. Jobban a magáénak érzi?
– Nem. Amire közösen vállalkoztunk Áronnal két alkalommal, abból kihoztuk a legtöbbet. Tokió kapcsán azért hiányérzet még mindig van bennem.

– Ne is említse az olaszok elleni elődöntőt...
– Még ma sem hiszem el, hogy nem jelzett a gép a nyilvánvaló találatunknál, és azt sem, hogy azt az utolsó tust megadta a bíró az olasznak.

– Már eltelt másfél hónap a csapatverseny óta. Elárulja, mi történt a tokiói vívócsarnokban az elveszített elődöntő után?
– Az asszó utáni harminc-negyven perc szörnyű volt: akadt, aki kicsit átrendezte az öltözőt, más elvonult sírni, de én sem kerestem a fiúk társaságát. Aztán jött egy pillanat, amikor mindenki váltott, amikor mindannyian kimondtuk, lezártuk az elődöntős fejezetet.

– De így is érezték?
– Muszáj volt. Én még órákon keresztül üvölthettem volna, de nem hagyhattam el magam, hiszen ki legyen nyugodt és ki árasszon magabiztosságot, ha nem a vezetőedző?! Persze a srácok is átérezték a bronzmeccs jelentőségét, ám én ki is mondtam: az olimpia legfontosabb mérkőzése következik, hiszen éremért jöttünk, és mindenki nyakában ott akarom látni a bronzot!

– Azért ha beindul a szezon, a foci mellett újra szerepet kap az életében a vívás?
– A kislányomnak rendszeresen adok iskolákat, szóval a vívás kihagyhatatlan az életemből. Ami a csapatot illeti, elvileg mind a négy fiúban megvan a szándék, hogy együtt folytassák tovább, ám egyelőre várjuk, hogy kikristályosodjon a jövő, hiszen a versenynaptár nem végleges. Ezek a fiúk vívtak már annyit életükben, hogy mindaddig, amíg nem látunk tisztán, felesleges fegyvert fogniuk. Ha látjuk, hol és mikor lesznek nemzetközi versenyek, nekivágunk újra!