55 000 néző előtt játszhattak a mieink a 2021-es kontinensviadalon (Fotó: Szabó Miklós)

Nagy biztonsággal kijelenthető, ha az elmúlt száz évben bármikor is Magyarország adhatott otthont egy világversenynek, szinte kivétel nélkül remek házigazda és rendező volt, ebből mindig presztízst csináltak a szervezők, a tornák, bajnokságok után panaszból kevés, dicséretből megszámlálhatatlanul sok érkezett.

 
 Itthon a legjobb – Thury Gábor jegyzete

Nyilván a szakszövetségeknek több szempontból is előnyös egy nagy viadal megrendezése. Ezek a versenyek többnyire infrastrukturális fejlesztésekkel járnak, amiből nemcsak az adott eseményen, hanem később is lehet bőven profitálni. Természetesen profi munkával, marketinggel és reklámszervezéssel anyagi nyereséget is termelhet egy-egy torna, mindemellett a sportdiplomáciai kapcsolatok erősítésére is szolgálhat. Szakmai szempontból elvileg előnyt biztosít a rendezés egy-egy ország együttesének, hiszen jól ismert közegben, környezetben, saját szurkolók előtt könnyebb játszani, mindezek pluszmotivációt jelenthetnek. Nem utolsósorban egy sikeres viadal lebonyolítása kihatással van a sportág jövőjére, az eredményességet látva még több gyerek, fiatal kezdheti el űzni az adott sportágat, további támogatók, illetve szurkolók szerethetnek bele, szélesítve a bázist.

LEFAGYÁS, BETLI

Persze nem mindig sül el jól a rendezés, a közhangulatnak és az érdeklődésnek rendkívül rosszat tehet, ha a hazai együttesnek nem megy a játék, gyengén szerepel, betlizik, a torna korai szakaszában búcsúzik.

Ezzel kapcsolatban egészen friss élményeink vannak, hiszen a jelenleg is zajló férfi kézilabda Európa-bajnokságon a mieink nem voltak képesek továbbjutni a csoportjukból, pedig előzetesen nem ez a kvartett tűnt a legerősebbnek. Gulyás István legénysége a nyitó fordulóban a hollandoktól elszenvedett fájdalmas vereséget követően ugyan legyűrte nagy nehezen Portugáliát, az Izland elleni ki-ki meccsen viszont nem tudta átlépni saját árnyékát és a második fiaskó azt jelentette, hogy hat nap után máris kiesett.

Sajnos ezúttal is hallottuk a rossz szereplés okaként azt a magyarázatot, hogy fiatal még az átlagéletkora az együttesnek, nem tudott megbirkózni azzal a lelki teherrel, amit a hazai rendezés és a meccsenkénti 20 ezer néző, valamint a közvélemény elvárása jelentett.

Persze a kiesés után néhány sok csatát látott, már visszavonult nagy öreg sarkosan úgy fogalmazott, hogy aki profi sportolóként nem képes elviselni ilyesfajta nyomást, annak azonnal vissza kell adnia a válogatott szerelését, mert azt jelenti, hogy nem ilyen szintre való. És valóban lehet, hogy jobb lenne az egyéb szakmai okait megkeresni a kudarcnak, nem biztos, hogy elsődlegesen a lelki gátak okozták a korai búcsút.

Labdarúgás: mindent kiadtak magukból
A magyar labdarúgóknak egyszer adatott meg, hogy világversenyen hazai pályán szerepeljenek, a 2021-ben részben hazánkban rendezett Európa-bajnokságon. A mieinket nem nyomta agyon a tét, a 2016-os Európa-bajnok Portugália ellen a hajrában ment el az első meccs, aztán néhány nappal később a regnáló világbajnok franciák ellen Fiola Attila góljával még vezettünk is a félidőben, ám a fordulás után Antoine Griezmann egyenlített. A szurkolók 12. játékosként segítették a csapatot, amely a harmadik csoportmeccsén Németországban karnyújtásnyira volt a továbbjutástól.

A TÉT INKÁBB FELDOB

A magyar férfi kézilabdázók azért is bánhatják, hogy nem sikerült továbbjutniuk a csoportkörből, mert a nagy számok törvénye szerint ebből a keretből nem sok játékosnak van esélye arra, hogy még egyszer magyar rendezésű Európa-bajnokságon bizonyítson és érjen el emlékezetes eredményt. A női szakágban azért gyakrabban látogat ide Európa vagy éppenséggel a világ. A hölgyek ráadásul többnyire kiválóan szerepelnek a hazai tornákon, elég csak az 1995-ös vb-ezüstre vagy a 2004-es kontinensviadalon szerzett bronzra gondolni. Utóbbi sikernek a részese volt Ferling Bernadett, aki pályafutása egyik legnagyobb élményének tartja az öt magyar városban, Budapesten, Győrben, Zalaegerszegen, Békéscsabán és Debrecenben megrendezett tornát.

„Nyugodtan kijelenthetem, hogy az 1995-ös hazai világbajnokság hatására kezdtem el komolyan foglalkozni a kézilabdával – mondta a Dunaferr egykori remek átlövője. – Akkoriban, tizennyolc évesen kerültem Dunaújvárosba, több csapattársam is szerepelt Laurencz László csapatában, emlékszem, ahogy a sportszállóban összegyűltünk és együtt szurkoltunk a mérkőzéseken, lázban égett az egész ország. Az járt a fejemben, milyen remek lenne jó kézilabdázónak, válogatottnak lenni, átélni egy hasonló élményt.”

Ami meg is adatott Ferlingnek, akinek a 2003-as horvátországi világbajnokság volt az első világversenye címeres mezben, és már arra is úgy emlékszik vissza, mintha félig hazai rendezésű viadal lett volna, mivel Csáktornyán, majd a végjátékban, Zágrábban is tele volt a csarnok magyar drukkerekkel, akik elképesztő hangulatot teremtettek, és csalódottak voltak, hiszen a mieink előnyből bukták el a franciák ellen a döntőt.

„A 2004-es Európa-bajnokság egésze óriási élményként maradt meg bennem – folytatta Ferling Bernadett, már az egy évvel később történtekre emlékezve. – Debrecenben kezdtük az Eb-t, már a felkészülés alatt mindenki nagyon segítőkész volt, rajongtak a csapatért, bárhova mentünk, közös fotót, aláírásokat kértek tőlünk, éreztük a felénk áradó óriási szeretetet. Nyilván ez még inkább ösztökélt arra, hogy jól szerepeljünk. Ez hellyel-közzel sikerült is, mivel a tornán egy igazán rossz meccsünk volt, a norvégok ellen elvesztett elődöntő, de nagy igazság, hogy egy ilyen tornán jobb harmadiknak lenni, mint másodiknak, mert a bronzmeccs az oroszok ellen sok mindent feledtetett.”

NS-szakértő: Farkas Andrea
„Az 1995-ös magyar-osztrák közös rendezésű világbajnokság előtt minket spannolt a közönség szeretete és hogy sokan kíváncsiak erre az eseményre. Lesték a kívánságainkat a felkészülés során, rendőri felvezetéssel közlekedtünk, minden rólunk szólt, ami önbizalmat adott, szinte lubickoltunk ebben az állapotban. Olyan szempontból könnyebb helyzetben voltunk, hogy nem voltak közösségi oldalak, nem áramlott felénk töméntelenül mindenféle kritika és gyűlölet. Nagyon népszerűek voltunk, nálunk csak a jó reakciók csapódtak le. Úgy éreztük, hogy ezt a hatalmas szeretetet valahogy viszonozni kell, nem tehetjük meg, hogy ilyen hangulatban gyengén szerepelünk. Volt rajtunk nyomás, de tudtuk kezelni. A jelenleg zajló férfi Eb-n, a magyar csapat kiesése után hallottam olyan nyilatkozatokat, melyek szerint a társaság nem bírta el a terhet. Én mint coach egy ilyen torna előtt átkeretezném kicsit az elvárásokat, meggyőződésem, hogy a játékosok nem voltak megfelelően felkészítve mentális szempontból a tornára. A szakmai stábnak meg kellett volna próbálnia elterelni a figyelmet a tétről, a nyomásról, és játékos, könnyed, laza irányba mozdulni el. Főleg a fiataloknál lett volna szükség erre, úgy éreztem, nem volt éles a csapat. Az 1995-ös vb-n még nem, a 2000-es olimpia előtt már dolgozott velünk egy szuper pszichológus. Nem volt mindenkinek szüksége rá, de sokat segített. A férfiak mások, nehezen beszélnek az érzéseikről, sőt, néha nem is tudják megfogalmazni, ebben is segíteni kell nekik. Egy profi sportoló akkor tudja kezelni az érzéseit, ha meg tudja állapítani, mi is van benne” – mondta a világbajnoki ezüstérmes, kézilabdázó, life és sport coach.

A DIGITÁLIS VILÁG HÁTRÁNYAI

A 150-szeres válogatott balátlövő nem emlékszik, hogy bárkinek az akkori csapatból azon járt volna az esze, hogy a hazai közönség és a nagy elvárás esetleg bénítólag hathat. Nem volt pszichológus vagy mentáltréner a válogatott mellett, de nem is pörgött túl az együttes, a megszokott módon zajlott a felkészülés. Motiválni sem kellett a kerettagokat, mert az akkori gárda minden versenynek éremesélyesként futott neki, nyilván a dobogó volt a cél hazai környezetben is.

„Az akkori világ még más volt olyan szempontból, hogy az internet, a digitalizáció nem játszott ekkora szerepet az emberek életében – mondta Ferling Bernadett. – Más típusú kapcsolatunk volt a szurkolókkal, akadtak közönségtalálkozók, az ország különböző pontjain játszottunk felkészülési meccseket, pontosan azért, hogy találkozzunk a drukkerekkel. De ilyenkor mi csak pozitív visszajelzésekkel szembesültünk. A maiaknak sokkal nehezebb dolguk van, meg kell birkózniuk azzal is, hogy az online térben »szétszedik« őket egy-egy rossz meccs után. Egy sportoló általában tökéletesen tisztában van azzal, hogy jó teljesítményt nyújtott-e vagy sem, mi még magunk között tudtunk beszélni ezekről az öltözőn belül, most viszont nagyon bénító lehet szembesülni közösségi oldalakon megjelenő kritikákkal.”

KATARZIS ÉS BÁNAT

A magyar férfi jégkorong-válogatott az elmúlt évtizedekben viszonylag sokszor léphetett jégre Divízió I/A-s világbajnokságon itthon, s bár többször is az elitosztályba való feljutás küszöbén állt, Magyarországon egyszer sem sikerült kiharcolnia az osztályváltást, amire eddig két példa akad, az első 2008-ban Szapporóban, a második 2015-ben, Krakkóban. Négy esztendeje, 2018-ban a Papp László Budapest Sportarénában mindössze 15 másodperc hiányzott a katarzishoz, a mieinknek rendes játékidőben aratott győzelemre lett volna szükségük a feljutáshoz a britek ellen, ám jött Robert Farmer, és a végső dudaszó előtt negyed perccel egalizált, a mieink pedig maradtak a másodosztályban. Erdély Csanád gólt szerzett az ominózus találkozón, sajnálja, hogy nem tudott feljebb lépni a csapat, ám így is élete egyik legnagyobb élményét jelentette a hazai vb.

Röplabda: egyszer voltunk házigazdák

Eddig egyszer, 2019-ben adhatott otthont rangos eseménynek hazánk, a női Európa-bajnokságnak Magyarországon kívül még Lengyelország, Törökország és Szlovákia volt a rendezője.

A 24 csapatos mezőnyt négy hatosra osztották, Király-Tálas Zsuzsanna és társai a C-csoportban egy sikert arattak és ötödikek lettek, összességében huszadikként zárták a hazai tornát.

„Ez volt az első és eddigi egyetlen hazai rendezésű felnőtt-világbajnokságom – mondta a Hydro Fehérvár AV19 szélsője. – Nem éreztük különösebben a felkészülés alatt, hogy hazai vb következik, ugyanúgy edzettünk, mintha Kazahsztán vagy éppen Szlovénia lett volna a házigazda. Persze több médiamegjelenést kaptunk, több helyen promózták, de a mi szűk közösségünkben ez egyáltalán nem volt túllihegve, sőt, a szakmai stáb tagjai igyekeztek minden terhet levenni a vállunkról.”

A még mindig csak 25 esztendős csatár az első meccset katartikus élményként élte meg, a telt házas mérkőzések számára csak pluszenergiát jelentettek, úgy gondolja, a szurkolók egy ilyen helyzetben többnyire át tudják lendíteni a holtpontokon a sportolót.

„Olyan szempontból vegyes érzéseim vannak a tornával kapcsolatban, hogy az utolsó, britek elleni mérkőzés nem úgy jött össze, ahogy szerettük volna  – emlékezett vissza Erdély. – Ott voltunk a feljutás kapujában, de nem hiszem, hogy a tét vagy az elvárások nagysága miatt nem sikerült. Mi élveztük azt, hogy a világbajnokság egy hete alatt minden rólunk szól, figyeltünk arra is, hogy voltak közöttünk olyan játékosok, akiknek nem biztos, hogy megadatik még egy hazai rendezésű esemény. Magunkkal, illetve az eredmények alakulásával voltunk elfoglalva. Olyan körbeverések voltak, hogy vakartuk a fejünket az eredmények láttán. Életemben nem láttam olyat, hogy a meccs vége előtt mindkét csapat leviszi a kapusát, a szlovénok olaszok elleni meccsén ez is előfordult, hat a hat ellen játszottak a mezőnyjátékosok üres kapura. Furcsaságot csak ez okozott. Sajnos a britek ellen, a záró meccsen nem bírtuk ki az utolsó tizenöt másodpercet. Kétgólos előnyben is voltunk, onnan be kellett volna húzni a találkozót. Ha a pályafutásom során lenne még alkalmam világversenyen itthon játszani, nem hiszem, hogy máshogy kezelném mentálisan, máshogy készülnék rá.”

Azt egyetlen esetben sem lehet pontosan megmondani, hogy a hazai rendezésű eseményeken mekkora szerepe van a nyomásnak, az elvárásoknak a válogatott szereplésében, ahogy azt sem lehet számokra lefordítani, hogy a rengeteg szurkoló, a közvélemény támogatása mennyi erőt adhat, mekkora előnyt jelenthet a mérkőzéseken. Csak abban bízhatunk, hogy a jövőben a magyar csapatok szárnyalni fognak a jelentős nemzetközi viadalokon.

NAGYOBB MÉRETÉRT KATTINTSON A KÉPRE!
Kézilabda: dobogós hölgyek
Győztesként ünnepelték a magyar-osztrák közös rendezésű Eb döntőjében vereséget szenvedő csapatot
A magyar női kézilabda-válogatott Európa-bajnokságon kétszer mutathatta meg itthon a tudását. A 2004-es viadalon a Norvégia elleni elődöntőig lehetett reménykedni a legszebb álmok megvalósulásában, de aztán norvégok sokkolták a mieinket, 15 góllal nyertek, Görbicz Anitáék a bronzéremmel vigasztalódtak, hiszen legyőzték a Papp László Budapest Sport­arénában az oroszokat. A 2014-es, horvátokkal közösen rendezett viadal már kevésbé sikerült jól, a magyar csapat a 6. helyen zárt. Érdekes módon a világbajnokságok fényesebb érmeket hoztak, az 1982-es viadalon a mieink hiába győzték le a későbbi aranyérmes Szovjetuniót, a jugoszlávoktól elszenvedett vereség és a keletnémetekkel szembeni döntetlen miatt a második helyet sikerült megszerezni. 1995-ben Ausztriával közösen rendeztünk vb-t, egy ország dúdolta Farkas Ágnesékkel a „Szállj el, kismadár!” című Republic-slágert, kézilabdalázban égtek a magyarok. Ki tudja, mi lett volna, ha a torna döntőjére Budapesten, nem pedig Bécsújhelyen kerül sor, ahol 25–20-ra kaptunk ki Dél-Koreától. A magyar férfiak egészen 2022-ig nem szerepeltek hazai világversenyen, az első alkalommal, idén a 15. helyen zártak a mieink.

 

Vízilabda: éremhalmozás Budapesten
Varga Dénes és a magyar csapat vb-ezüstöt ünnepelhetett Budapesten 2017-ben (Fotó: Szabó Miklós)
A vízilabda hungarikum, ennek megfelelően remek sikereket értek el a magyar válogatottak hazai medencében. A férfiak öt Európa-bajnokságon szerepelhettek itthon, az első, 1926-ost és az utolsó, 2020-ast megnyerték, közte 1958-ban ültek fel még a kontinens trónjára. Világbajnokságból egynek adott otthont Budapest, 2017-ben, amikor a fináléban Horvátország 8–6-ra bizonyult jobbnak a mieinknél. A hölgyek ezen a tornán csipetnyivel elmaradtak a remélttől, az ötödik helyen zártak. Hazai rendezésű Eb-ről viszont nem távoztak üres kézzel, 2001-ben a döntőben az olaszokat legyőzve aranyérmet szereztek, 2014-ben és 2020-ban a harmadik helyen zártak.
Jégkorong: nem mindegy a keserű szájíz oka
Erdély Csanád és a magyar csapat számára nem hozott feljutást a budapesti vb 2018-ban (Fotó: Szabó Miklós)
A magyar jégkorong a múlt század második felében megélte a poklot, hogy a végére megtalálja a felfelé vezető utat. A hazai rendezésű világbajnokságok közül a harmadik vonalbeliek hoztak szép sikereket, 1983-ban a régi Budapest Sportcsarnokban a Palla Antal fémjelezte magyar csapat varázslatos élményt szerzett a szurkolóknak, a nyolccsapatos mezőnyben a második helyet szerezte meg, ezzel magasabb osztályba lépett. Hét évvel később következett a legrosszabb hazai szereplés, a kilenccsapatos mezőnyben a hetedik helyet sikerült megcsípni. Az 1998-as budapesti viadalon, Ancsin János utolsó világbajnokságán, az ifjú titánok – Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián, Ladányi Balázs, Tokaji Viktor, Szuper Levente – első igazi áttörését láthattuk, négy magabiztos győzelem után a mindent eldöntő mérkőzésen Románia ellen kétgólos hátrányból fordítottak a mieink és jutottak fel a B-csoportba. 2002-ben már Divízió I-nek hívták a második vonalat és majdnem megtörtént a csoda: a Dunaújvárosban és Székesfehérváron rendezett torna utolsó meccsén Dánia ellen igazi döntőre került sor, a győztes feljutott az elitbe, a dánok nyertek. 2003-ban és 2005-ben előbb a Papp László Sport­arénában, aztán Debrecenben lett harmadik a válogatott. 2011-ben, két évvel az A-csoportos kirándulásunk után ismét Budapesten lehetett volna kivívni a feljutást, az olaszokkal megharcolt mindent eldöntő meccs hosszabbításba torkollott és nem a mi javunkra dőlt el. 2018-ban 15 másodpercre volt az osztályváltás, de a torna záró mérkőzésén a britek egyenlíteni tudtak, a mi reményeink elszálltak, és a negyedik helyen zártuk a vb-t.
Kosárlabda: a Népstadionban rendeztünk Eb-t

A világ második legnépszerűbb labdajátékában világbajnokságot még nem rendeztek hazánkban.

Férfi szakágban kontinensviadalra is csak egyszer, 1955-ben került sor Budapesten, a Népstadionban, a körmérkőzéses rendszerű tornát sikerült is megnyernie Bogár Páléknak Csehszlovákia és a Szovjetunió előtt.

A hölgyek ilyen szempontból szerencsésebbek voltak, hiszen öt alkalommal is a hazai parkettát koptathatták.

Az első, 1950-es Eb hozta a legnagyobb sikert, akkor ezüstérmes lett a magyar csapat, de az 1983-ban megszerzett bronzérem is szép eredménynek számít. 1997-ben Iványi Dalmáéknak még egy negyedik hely összejött, de a 2015-ös, románokkal együtt rendezett torna rendkívül balul sült el, egy győzelem mellett a három vereség összességében a 17. helyet jelentette a mieinknek.