Boczkó Gábor: Nem élem meg kudarcként, hogy a hat érem közt nincs arany

– A világbajnokság előtt azt mondta, a két éve Milánóban szerzett három arany és egy bronz, a négy érem extra teljesítmény volt. A tbiliszi hatra ezek után mit mond?     
– Nagyon szépen mutat ez a hat érem, de azért… Szóval pesszimista nem vagyok, viszont reálisan nézem a világot, és az egyértelmű, hogy a sportágunkban azért vannak olyan országok és csapatok, amelyek nemsokára új erőre kapnak vagy még tovább erősödnek – válaszolta Boczkó Gábor, a vívók szövetségi kapitánya.

– Azért az utóbbi kategóriába a magyar válogatott is beletartozik.      
– Én is bízom benne, hogy mi is erősödünk. Ehhez tovább kell vinnünk azt, amit elkezdtünk, vagyis hogy merjünk újítani, merjünk új embereket betenni a csapatba – ne berögzült sémák alapján döntsünk. Látnunk kell az értékeinket, mernünk kell változtatni. Persze a döntések nem mindig bizonyulnak jónak, van, hogy egy új ember nem válik be, de ezt fel kell vállalni.

– A tbiliszi világbajnokság legnagyobb dobása magyar részről egyértelműen a férfi tőrben szerzett két bronzérem volt – egyetért ezzel?
– Teljes mértékben. Még akkor is, ha már évek óta azon dolgozunk, hogy előrébb lépjen a fegyvernem. Két éve Milánóban a férfi tőrcsapat a tizennegyedik lett. Láttuk már akkor is, hogy ezek a fiúk tisztességesen és becsületesen dolgoznak, de valahogy néha mégis a vizet gereblyézték… Dósa Dániel tízéves szélmalomharcot folytatott az olimpiai kvótáért, ezt végül megszerezte, emellett az utánpótlás-korosztályban erős bázis kezdett kiépülni, ami azt mutatta, erősödhet a szakág. A milánói vébé után a tőrözők és a párbajtőrözők elkezdtek együtt dolgozni – az alkatilag egymáshoz hasonló vívók a páros gyakorlatokat együtt végezték, a tőröző-párbajtőröző párok új ingereket, új szemléletet, új impulzusokat hoztak. Emellett szerettem volna a tőrözőkből kiirtani azt a kisebbségi érzést, hogy ők csak mostohagyerekei a magyar vívásnak. A rendszerben gondolkozás, a közös edzések segítették a fejlődést – és az átláthatóság. Azt ugyanis megtanultam Udvarhelyi Gábortól, hogy ezek fontos támaszok. Jó az edzőnek, jó a versenyzőnek – jó mindenkinek, ha elmondjuk az elvárásokat, hogy mit tapasztaltunk, s ha a vívóktól is jön a visszacsatolás.

– A közös edzések ennyit segítenek?     
– Igen, és benne is maradt a programban, hiszen például szerdán a tőr- és a párbajtőrkeret edzése együtt van, ilyenkor hol Szirmai Benedek, hol Dancsházy-Nagy Tamás tartja a bemelegítést, hol pedig én. Ha az azonos fegyvernemben lévők tartanak közös edzést, rendszeresen vannak „Jancsi-Juliska feladatok”.

– Ugye sejti, hogy itt megállítom, hogy elmondja, mi is ez?     
– Egy fiú és egy lány alkot párt, és akár vívnak is egymással. A változatosságon, a kompetitív feladatokon nagy hangsúly van.

– Jó eséllyel ez is összekovácsolta a vívókat, az meg még inkább erősítheti a válogatottat, hogy Tbilisziben négy csapat is dobogóra állt. Ilyen még nem volt…     
– Amióta hatcsapatos a világbajnokság, most van először, amíg öt csapat indulhatott, sosem volt, amikor négy csapat volt, az ötvenes években előfordult ilyen. Valóban a csapatok szereplése mutathatja meg egy ország erejét, már csak ezért is volt óriási hiányérzetem a júniusi Európa-bajnokság után. Ki is mondtam, hogy nem a negyedik helyet vártam a női kardozóktól és az ötödiket a férfi párbajtőrözőktől – örülök, hogy ez a két együttes amellett, hogy megértette a kritikát, javított is Tbilisziben.

– Olyan hamar és gyorsan változik sok minden a sportágban, hogy még véletlenül sem szabad hátradőlni.     
– Nem is engedjük meg magunknak. Nekem már most is jár az agyam, azon gondolkozom, hogyan lehetünk még jobbak, elolvasok sok könyvet arról, ki hogyan ért fel a csúcsra, és igyekszem megismerni a fiatalabb generációkat is – muszáj megértenünk őket, mert csak akkor tudunk jól együtt dolgozni, csak akkor értjük a viselkedésüket, reakcióikat, ha értjük, mit és miért tesznek.

– Ez a jövő, de maradjunk még Tbilisziben és a hat éremnél, merthogy nincs köztük arany. A kapitány hogyan látja, ez kudarc?     
– Kis ország vagyunk, nálunk van háromezer licences vívó, s így vesszük fel a küzdelmet a harmincezres országokkal. Viszont a vívás, különösképpen a kardvívás olyan itthon, mint a vízilabda – csak az arany számít igazán. Szakmai szemmel én nem élem meg kudarcnak, hogy a hat érem között nincs arany. Még akkor sem, ha közel jártunk hozzá: Siklósi Gergely aranya egy tuson múlott, a férfi kardcsapattal a döntőben a kiváló napot kifogó olaszok jöttek szembe. Sok edzővel beszélgettem a tbiliszi világbajnokságon, mindenki óriási teljesítménynek tartja a magyar vívók szereplését – én maximalista vagyok, nem tudom ezt ilyen határozottan kijelenteni. De az össz­kép mégiscsak jó, a vébén induló huszonhét magyar mindegyike becsülettel dolgozott, és ami szintén fontos: még ha vereséget is szenvedtünk, egyetlen csapatasszón sem játszott alárendelt szerepet magyar négyes.

A négy vb-érmes csapatunk (férfi tőr, férfi párbajtőr, férfi és női kard) egyaránt a nyolc között van a világranglistán (férfi kardozóink egyenesen az elsők!), mi több, az olimpiai kvalifikációs számítások szerint is jók vagyunk. És jó lehet a jövőben a női tőr- és a női párbajtőr-válogatott is – a kapitány e tekintetben is elég határozott. „ A  női tőrcsapat hetedik helye nagyon értékes – jelentette ki Boczkó Gábor. – Ebben a fegyvernemben nagyon megerősödtek az európai együttesek, a francia és az olasz kiemelkedik, nekünk a lengyelekkel kell küzdenünk az európai kvótáért. Fel kell kötni a gatyát, de ezek a lányok már a világkupa-sorozatban is bizonyították, hogy képesek hozni a nyolcas táblát.” A női párbajtőrözők 11. helye viszont kétségkívül alulmúlta a kapitány várakozását: „A férfi tőrhöz hasonlóan a lányokat is fel kell hoznunk, ott is vannak tehetséges fiatalok. Becsületesen dolgoznak a lányok, a legszomorúbb az egészben az, hogy egyáltalán nem hisznek magukban.”