Népsport: két aranyat nyertünk, egyről önként lemondtunk

Jónyer István, valamint a Jónyer, Gergely páros győzelme okán a kalkuttai a magyar asztalitenisz egyik legszebb emlékű világbajnoksága, még úgy is, hogy tudjuk, lehetett volna ennél is szebb az az ötven évvel ezelőtti február. 

Bármennyire is szürreális, de tény: egy Csepelen elhangzó fiktív sakkeredmény alapjaiban befolyásolta az 1975-ös kalkuttai asztalitenisz-világbajnokság eredménylistáját. A férfiaknál Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor is egyértelműen a világ legjobbjai közé tartozott, a Jónyer, Klampár párosnak világbajnokságról (1971) és Európa-bajnokságról (1974) is volt aranya, szóval ez a trió már az 1975-ös indiai vb-re is esélyesként utazott volna, ha Klampárt nem tiltják el, amit az érintett így idézett fel Vörös Csaba „Klampár, a fenegyerek” című könyvében:
„1975-ben eltiltás miatt maradtam itthon. Az eltiltásaim sokszor a bátyám miatt történtek. Haragudtak ránk, mert külön utakon jártunk, és nem fogadtuk el első szóra, amit mondtak nekünk. Aztán meg ott volt a faterom is, aki szintén sokakat irritált. Kijött Csepelre megnézni engem és szüntelenül üvöltözött. Rózsás Péterrel kerültem össze a döntőben, s a döntő szettben vezetett 20:15-re. Ötször kiszerváltam, majd nyertem. Apám felugrott: Fischer–Szpasszkij sakk-matt! Naná, hogy az amerikait tette előre.”

Mai fejjel persze nehezen érthető, hogy emiatt a sportág egyik legjobbja ne utazhasson el a világbajnokságra, de hát ne felejtsük, 1975-öt írtunk… Az értelmetlen döntést nyilván az is megkönnyítette, hogy Berczik Zoltán szövetségi kapitánynak azonnal megvolt a B-terve a párosra, ugyanis Klampár helyett Gergely Gábort tette Jónyer mellé, ami – mint a februári világbajnokság utolsó napján kiderült – nyerő húzásnak bizonyult, cserébe azonban a csapatversenyben súlyos árat fizetett…

A rekordnak számító, 62 ország részvételével megkezdődő vb-n férficsapatunkat nem kímélte Fortuna, ugyanis többek között Kínával, Japánnal és az akkoriban ugyancsak bombaerősnek számító Jugoszláviával került egy csoportba – rajtuk kívül még Anglia, Románia, Indonézia és India került a B-jelű nyolcasba –, s innen csak az első kettő juthatott be az elődöntőbe. A rajt előtt a japán válogatott edzője, a 12-szeres világbajnok Ogimura Icsiro az esélyeket illetően úgy nyilatkozott Hámori Tibornak, a Népsport helyszínről tudósító munkatársának, hogy „ismét az ázsiaiak szerepelnek majd jól”, ám ebben csak félig-meddig lett igaza, ráadásul korántsem úgy, ahogyan ő szerette volna. ű

A magyar együttes az angolok és a románok elleni „bemelegítő” győzelem után a harmadik körben Japán ellen állt asztalhoz, Jónyer István és Gergely Gábor mellett – Klampár helyén – Tímár Ferenc kapott bizalmat Bercziktől, a másnap megjelenő sportnapilap pedig büszkén hirdette a címlapján: „Először a VB-k történe­tében: győzelem a japán férfiak ellen”. 

Az 5:3-as sikerhez Gergely három, Jónyer két győzelmet tett hozzá, Tímár viszont – s ez már figyelmeztető jel volt – egyetlen szettet sem tudott elcsípni. Az indonézekkel szembeni sikert követően viszont jött a feketeleves: egy nap alatt két vereség. A talán kevésbé fájó, Kínától elszenvedett zakót így foglalta össze a Népsport: „Férficsapatunk délelőtt a kínaiak ellen játszott. Be kell vallani, kissé alárendelt szerep jutott neki. Mintha a legismertebb indiai filmsztár, Radzs Kapur mellett statisztált volna valaki…”

Való igaz, az 5:0-s végeredmény messze volt attól, amit előzetesen várt a magyar küldöttség – Jónyer és Gergely mellett itt már Börzsei János állt asztalhoz –, de ez még mindig belefért volna ha aznap délután a jugoszlávoktól nem kapunk ki 5:1-re. 

„A magyar csapat – amely felvillanyozott játékkal nyert előző nap Japán ellen – szinte rövidzárlatot kapott. Enerváltan adtuk meg magunkat a papíron nem jobb jugoszlávoknak, s ezzel elúszott a felcsillant remény” – foglalta össze Hámori a történteket, a végén utalva az elúszott elődöntőre. Némi gyógyírt jelentett, hogy közben a hölgyek remekeltek: a csoportban ugyan kikaptak a címvédő Dél-Koreától, ám az összes további meccsüket, köztük a szovjetek elleni rangadót is megnyerték, így a Kisházi Beatrix, Magos Judit, Lotaller Henriette hármassal felálló csapatunk csoportmásodikként bejutott az elődöntőbe ahol Kína következett. Az ázsiai nagyhatalommal szemben már a hetvenes években sem volt sok esélyünk, így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy a férfiak és a nők is Japán ellen játszották a helyosztót, csak míg a Kisháziék a harmadik, Jónyerék az ötödik helyért csatázhattak – az utóbbi párharcot sikerült is megnyernünk. Miközben Berczik a férfiakról – finoman utalva Klampár eltiltására – kifejezetten elégedetten nyilatkozott („Férficsapatunkat a 4–6. helyre vártuk. Hiszem, hogy a már ismert előzmények, problémák után megfelelően szerepeltünk. Az ötven csapatból megelőztünk negyvenötöt!”), addig a sportnapilap tudósítója egy sorok közé bujtatott kritikát azért megengedett magának: „Az európai mezőny legnagyobb hibája, hogy sehol sincs jó harmadik ember. Karakasevics, Vikström és Tímár vagy Börzsei ilyen erős mezőnyben nem megfelelő megoldás!”

Az egyéni küzdelmek előtt Berczik még a tőle megszokottnál is óvatosabban beszélt az esélyekről, mondván „Hszi En-ting, Liang Ko-liang, az európaiak közül pedig Surbek a favoritom. A nők mezőnyében szerintem a kínai és a dél-koreai lányok szerzik az érmeket”. Bizonyára csak babonából nem beszélt a mieinkről, a következő napokban azonban egyre világosabbá vált, hogy egyesben Jónyerrel, párosban pedig a Jónyer, Gergely duóval igenis számolni kell. Ami Jónyert illet, már a nyolcaddöntőben villant egy nagyot a kínai Li Peng legyőzésével, majd a szovjet Szarkisz Szarhojan és a japán Kono Micuru sem tudta megállítani, azaz meggyőző játékkal masírozott be a döntőbe, ahol a jugoszláv Anton Sztipancsics várt rá, a hasonlóan magabiztos Jónyer, Gergely párosra pedig Dragutin Surbek és Sztipancsics.

A két magyar érdekeltségű aranycsata közül előbb a férfi egyest rendezték meg, s ez a meccs a vb-döntők egyik legnagyobb, s magyar szempontból egyik legemlékezetesebb fordítását hozta. „Úgy éreztük, hogy Jónyer alaposan benne van az egérfogóban, de legalább megtalálta a kiutat. Sztipancsics 2:0-ra vezetett, amikor Jónyer megkezdte a rohamot. Tűzforró volt a légkör a teremben. A megváltozott hangulattól és Berczik jó tanácsaitól szinte szárnyakat kapott Jónyer (1:4, 4:8, 15:11, 18:13) A negyedik játszmában Jónyer a kemény tenyeresek sorát ütötte. A magyar versenyző valamennyi poénját üdvrivalgás kísérte (11:9, 16:14, 19:15). Következett a mindent eldöntő ötödik játszma. Jónyer ellenállhatatlan volt! (…) már szinte a leendő győzelem mámorától vezérelve nem engedte ki a kezéből a nagy lehetőséget. 22 év után először sikerült VB-t nyernünk ebben a számban!” – lelkendezett a helyszínről tudósító Hámori Tibor.

A férfi egyes döntője után nem sokkal a két főszereplő a páros fináléjában is érdekelve volt. „Megtudtam, hogy a jugoszlávok öltözőjében egy kicsit lelket kellett verni Sztipancsicsba, mert szinte elkábította az egyéniben elszenvedett vereség. Kétségtelen, hogy a magyar páros némi lélektani előnnyel kezdte a döntőt. Szinte egymást múlta felül a két magyar, s az első játszmában 21:14-re győztek Jónyerék. A másodikban nagy harc után Sztipancsicsék bizonyultak jobbnak, a harmadikban és a negyedikben azonban már élesen kidomborodott a magyar kettős fölénye.”

A magyar küldöttség tehát két arany- és egy bronzéremmel (a negyedik helyen végző női csapatunk is bronzot kapott) Kína mögött az éremtáblázat második helyén zárta az 1975-ös kalkuttai vb-t, ami nemcsak mai szemmel, az akkori erőviszonyokat figyelembe véve is kiemelkedő eredmény, ám mégis ott motoszkál az emberben, mi lett volna ha Klampár is ott van Indiában – amiről egyébként a vb-t követő indokoltan lelkes szakmai értékelések nagyvonalúan megfeledkeztek…