Kossuth Lajos eljutott a hóhatár fölé

Kossuth Lajos 1894. március 20-án, este 10 óra 55 perckor, „tizenegy órai agónia után – körülvéve vigasztalhatatlan fiaitól, rokonaitól és barátaitól – meghalt” Torinóban. A távíró 23 óra 15 perckor már kopogtatta is a hírt a Pesti Hírlap budapesti szerkesztőségébe. Kossuth személyében az 1848-as Batthyány-kormány pénzügyminisztere, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország egykori kormányzója, a nemzeti függetlenségért, a polgári szabadságjogokért vívott küzdelem apostola, egyszersmind a reformkor kiemelkedő alakja távozott az élők sorából.

Halála, bár nem volt váratlan (súlyos influenza döntötte le a lábáról a hónap elején), megrengette az egész nemzetet – Magyarország gyászba borult.

A korabeli magyar nyelvű sajtó, amely egyet jelentett a nyomtatott lapokkal, ennek megfelelően kezelte a kilencvenegy éves turini remete halálát. A hírlapok, képes lapok, folyóiratok szinte kivétel nélkül kitüntetett helyen foglalkoztak a szomorú eseménnyel, beleértve a végső búcsúztatásra való felkészülést, majd az április 1-jén esedékes budapesti dísztemetést is. Az első oldalak két hétig különleges gyászrovattá változtak az újságokban: a gyászkeretes címoldalon túl némely lap még a belső oldalakon is fekete kerettel látott napvilágot. A közkedvelt, gazdagon illusztrált családi hetilap, a Vasárnapi Újság március 25-i számában írt először a nagy hazafi haláláról, ezt még négy tematikus szám (április 1., 8., 15., 22.) követte. A Vasárnapi Újság ezenkívül kiadta a Kossuth Lajos temetése és a Kossuth Lajos emlékezete című, „díszes kiállítású” füzetet is.

A sportlapok sem akartak kimaradni a gyászoló, emlékező orgánumok sorából. Az országos lótenyésztés lapja, a Vadász- és Verseny-lap – amely lóversenyek ideje alatt minden versenynap előestéjén, egyébként meg hetenként egyszer jelent meg – március 25-én a következő szöveggel jött ki gyászkeretbe foglalva a címoldalon:

„KOSSUTH LAJOS (1802—1894.)
E század legnevezetesebb embereinek egyike, kinek hírneve a világ minden részébe elhatott (sic!) s kinek működése hazánkra nézve korszakalkotó volt – ravatalon fekszik.
A szabadelvű törekvések lánglelkű bajnoka, a magyar szabadságharcz kimagasló alakja, a ki szavának hatalmával népek sorsát intézte, majdnem félszázados számkivetés után, hazájától távol, a túlvilág boldogabb honába költözött.
A gyász napjait éljük s egész Magyarország meghatottan áll egyik legnagyobb fiának koporsójánál. Kossuth Lajos meghalt és nemzetét gyászba borítá. Kossuth Lajos meghalt, de élni fog minden magyarnak a szívében s lánglelke bevilágít a későbbi századokba.”

A következő számban (április 1.) még maradt a címoldali gyászkeret Kossuth nevével, életének nyitó és záró évszámával, míg belül ez a közérdekű hír várta a lóversenyrajongókat: „A Kossuth Lajos temetése által beállt országos gyásznap miatt az alagi versenyek április 1-je helyett 2-dikán fogják kezdetüket venni, s az öt napból álló meeting azután alig egy hét alatt gyorsan fog leperegni.”

A havonta kétszer megjelenő testgyakorlati szakközlöny, a Tornaügy ekképpen írt április 15-i számában, már a grandiózus búcsúszertartást követően:

„Kossuth Lajos. Ahhoz a fényességhez képest, melyet egy nemzetnek a keblekbe zárt, de a gyász napjaiban hatalmasan fellángoló szeretete terjesztett, végtelen kicsiny a mi mécsesünk, melyet a Nemzetteremtő emlékezetére meggyújtunk. S mégis meggyújtjuk, mert magyarok vagyunk, s mert lelkünk ennek szükségét érzi.
Égj tehát kis mécsesünk s hirdesd a tornászoknak, hogy a mire mi törekszünk: egy nemzet erejét megnövelni, arra Ő élete végéig gigászi erővel törekedett, s a mi a mi törekvésünk ösztönrugója: a hazaszeretet, az az Ő alkotásainak is eredete, ereje s végczélja volt. De mi a mi hazaszeretetünk az Övéhez képest? Vezércsillag a naphoz képest? Amaz vezet, de ez teremtő erejű s életet oszt. Ámde valamint az a csillag nem fog megszűnni vezetni, s a nap életet osztani, úgy emléke sem fog szűnni szíveinket hevíteni, s eszméi tettre serkenteni. Megszűnni soha, élni mindig, mint maga az eszme, a szabadság és egyenlőség szentsége, melynek Ő felkent főpapja s lángszavú hirdetője volt, melyért élt és szenvedett.”

A Porzsolt fivérek által kiadott, havonta kétszer utcára kerülő Herkules – számos sportegylet hivatalos közlönye – érdekes módon a címoldalán és a belső oldalakon sem foglalkozott kiemelten Kossuth halálával és temetésével (csupán a Magyar Athletikai Club idevágó nyilatkozatát közölte április elsején), miközben a 90. születésnapja alkalmából még felköszöntötte (Pihenő c. melléklet, 1892. október 15.), és fényképet is közölt róla.

A Magyar Turistaegyesület folyóirata, a Turisták Lapja ellenben nem feledkezett meg Kossuthról, kinek halálhírét szűkszavúan ugyan, mégis előkelő módon tárta az olvasók elé a 33. oldalon – egész oldalas gyászkeretben közölve, kereszttel megfejelve:

„KOSSUTH LAJOS
született 1802. szeptember 19.
meghalt 1894. márczius 20.”

A „minden sportot felölelő szaklap”, a vasárnaponként és lóversenyek napján megjelenő Sport-Világ kétszer jelentkezett gyászkeretes címoldallal: március 25-én és április 1-jén. Ezenkívül négy hírt adott ki a publicista-államférfiről, az utolsót április 7-én: „Torna- és athleta-egyleteink derekasan kivették részüket Kossuth Lajos temetésének rendezéséből, a mennyiben azon helyeken húztak cordont, hol a néptömeg leginkább összetorlódott, mint a Múzeumnál és az Octogonon.”

S ha már sportlapok, ha már sport – mit lehet tudni Kossuthról, a sportemberről?

Nos, egyik kedvenc időtöltése a hegyekben barangolás és a növénygyűjtés volt; mint a Rubicon írja: „Nem volt sziklamászó, sem teljesítménytúrázó, de néha följutott a hóhatár fölé is, ha egy-egy különleges kedvencét akarta becserkészni.” Az effajta testmozgásnak köszönhetően hetven fölött is megőrizte jó fizikai kondícióját.

Amúgy meg… A lapunk által megkérdezett friss Széchenyi-díjas történész, Hermann Róbert szavai: „Az arisztokratáknál a sport az időtöltés hasznos és a korban egyre divatosabb módja volt. Egy olyan köznemes, mint Kossuth, aki a tollából élt, s akinek emellett a családját is el kellett tartania, először a lánytestvéreit, aztán a feleségét és a gyerekeit, nemigen engedhette meg magának, hogy ilyen »felesleges« dolgokkal töltse a drága idejét. Mindazonáltal tudott lovagolni – szerintem nagyjából annyira, mint egy átlag magyar nemes. Feltételezem a vívó- és lövőtudást is, ami egy úriembernél szinte »kötelező tartozék« volt, már csak a vélhető párbajkihívások miatt is. A sakk mellett szeretett kártyázni, legalábbis fiatal korában nagy kártyás volt, továbbá megerősíthetem: idős korában sokat túrázott a Torino környéki hegyekben, ez bizonyos.”

Arra a kérdésre, hogy a szintén sakkbarát Széchenyi és Kossuth játszhattak-e egymás ellen sakkpartit, Hermann Róbert így felelt: „Biztosra veszem, hogy nem. Széchenyi egyrészt nagyon nem kedvelte Kossuthot, másrészt a közöttük lévő társadalmi különbség alapján is szinte elképzelhetetlen, hogy ez megtörtént volna.”