Népsport: öt karika nyáron, öt karika télen

Január 24-én kezdődött és február 5-én ért véget a sporttörténelem első téli olimpiája 1924-ben – néhány nap híján kereken száz esztendeje. Apró szépséghiba, hogy a résztvevők nem lehettek biztosak abban, hogy valóban ötkarikás játékokon vesznek részt, noha például a korabeli magyar sportsajtó konzekvensen olimpiai téli játékoknak nevezte az eseményt. Mert ugyan a viadalt, amely hivatalosan Semaine Internationale des Sports d'Hiver, vagyis Téli Sportok Nemzetközi Hete néven futott, a Francia Olimpiai Bizottság szervezte meg, mégis csak utólag, 1925-ben kapta meg az olimpiai pecsétet, vagyis nyilvánították olimpiai bajnoksággá. Akik viszont ott voltak és versenyeztek a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix-ban (és Haute-Savoie-ban) megrendezett sportfesztiválon, aligha bánták, hogy csak egy évvel később váltak valódi és megkérdőjelezhetetlen olimpikonná.

Nem is voltak olyan kevesen. Tizenhat ország közel háromszáz sportolója vehetett részt a franciaországi síparadicsom eseményein, javarészt férfiak, de már tizenhárom női induló is akadt. A kilenc sportág tizenhat versenyszámában bajnokot avató sporthét legsikeresebb nemzetei végül a norvégok és az osztrákok lettek négy-négy aranyéremmel, de számunkra legalább ennyire értékes, hogy a száz évvel ezelőtti történelmi viadalon voltak magyar indulók is.

Egészen pontosan négyen (és nem heten, mert Delmár Walter, Strauch Gyula és Szepes Gyula részvétele ilyen-olyan okok miatt végül meghiúsult). Háberl Aladár, Németh Ferenc, a később gerelyhajításban olimpiai ezüstérmet nyerő (1928, Amszterdam) és kiváló karikaturistaként is hírnevet szerző Szepes Béla, no és Déván István, a magyar küldöttség egyetlen olimpiai tapasztalattal rendelkező utazója.

Déván 1890. november 4-én született, a hivatalos iratok szerint Pozsonyban, és mint abban a lehetetlent nem ismerő korszakban oly sokan, igazi all-round sportembernek számított. Atletizált, síelt, bobozott, 1920-tól a Budapesti Korcsolyázó Egylet gyorskorcsolyázójaként indult versenyeken, de a technikai sportoktól sem rettent meg: a MAC-nál autó- és motorversenyzőként számoltak vele. A magyar feltámadás lexikonaszócikke szerint„a különböző sportágakban több mint 400 első díjat nyert”.

Az első világháborúban harcoló, ott tüzérhadnagyi rangban leszerelő és több kitüntetésben részesülő Déván első szerelmének az atlétika számított. 1912 és 1915 között háromszor nyert egyéniben (először 440 yard síkfutásban, aztán három évvel később 400 és 800 méteren), 1919-ben kétszer (5x100 méter és 5x400 méter) váltóban, sőt ugyanebben az esztendőben csapatban (a MAC tagjaként az öttagú távolugrásban) magyar bajnoki címet. Ám mindezek eltörpülnek legjelentősebb teljesítménye, vagyis a stockholmi olimpiai részvétel mögött, amelyen három versenyszámban, 200 és 400 méteres síkfutásban, valamint a 4x400 méteres stafétában volt érdekelve. Kiemelkedő eredménysort nem mondhatott magáénak, mivel két egyéni számában helyezetlenül zárt (200-on 23.6 mp, 400 méteren 51.8 mp), a 4x400-as váltóval pedig ugyan a hetedik helyen jegyzik a krónikák, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a 3:29.4 perccel célba érő négyesünknél nem akadt gyengébb teljesítmény azon a stockholmi olimpiászon.

Aztán amikor eljött az 1924-es téli olimpiai kerethirdetés, egyértelmű volt, hogy az 1922-ben gyorskorcsolyázásában és összetett síelésben is magyar bajnok Déván Istvánnak helye lesz az utazók között. S így egyszersmind az is világossá vált az 1925-ös olimpiává minősítéskor, hogy az ekkor már az újságírói karrierjét is építgető Déván lesz a magyar sport első nyári és téli olimpián is részt vevő versenyzője.

Ahogy mondani szokás: sporttörténelem ez a javából.

A részvétel ugyanakkor nem járt veretes eredménysorral, noha Déván, akárcsak a többi magyar, mindent megtett Chamonix-ban a jó szereplésért. Sífutásban a 18 kilométeres távon nevezték be, itt a 31. helyen végzett. Ezzel amúgy az 50 kilométeren a 20. helyen záró Németh Ferenc mögött a második legjobb lett a magyarok közül (Szepes Béla nem ért célba). A Turistaság és Alpinizmus című korabeli lapban így számolt be Schwicker Richárd a viadalról. „Február 2-án volt a 18 km-es távverseny napja. Az időjárás pompás, nagyon hideg (–15 °C). A hó jeges, a pálya, melyet részben magam is bejártam, mérsékelten könnyű, egészen norvég jellegű. Tőlünk csak Szepes (Strauch) Béla (MAC) 37-es és Déván István (MAC) 40-es startszámmal indult. Strauch Gyula nevezése elkésett, Delmár Walter nem jelentkezett, Háberl Aladár gyengélkedett. Az első öt km után következő nagy lesiklónál néztem a versenyt. Ezen a helyen mutatkozott a versenyzők tudása. A norvégek (köztük különösen Thorleif Haug, a győztes) meglepő ügyességgel, villámsebesen siklottak alá a meredek, jeges lejtőn. A svédek és finnek az összetett botokon ülve, csúnyán, de hasznosan oldották meg a problémát. Olaszok, franciák, még inkább a csehek, lengyelek és amerikaiak folytonos bukdácsolás közt jutottak le. Általános feltűnést keltett Szepes és Déván szép technikája. Ezután átsiettem a völgy túlsó oldalára, ahol hosszú egyenes után, változó terepen volt a verseny megfigyelhető. Már itt nyilvánvaló volt a norvégek fölénye, így Haug, ki 16. számmal indult, az elsők közt érkezett be. Déván szépen futott, de nem bírta az emelkedéseket. Szepes – sajnos! – a nagy fölény láttára feladta a versenyt. A versenyt meglepően rövid idő alatt természetesen a norvég Thorleif Haug (több évi bajnok) nyerte meg.”

Északi összetettben a Déván, Szepes, Háberl trió próbálkozott, de csak utóbbi kettő ért el értékelhető eredményt mindkét versenyszámban – Déván István a 18 kilométeres futásába talán belefáradva a kombináció második versenyszámában már nem állt rajthoz.

Chamonix után jobbára már a technikai sportok hozták lázba az akkoriban újság- és könyvírásból élő Dévánt. 1912-től 1914-ig a Pesti Hírlap tudósítója, 1920-tól 1925-ig a Nemzeti Újság autórovatának vezetője volt. 1925-től 1931-ig az Automobil Motorsport című folyóirat tulajdonos-főszerkesztőjeként ténykedett, 1933-ban és 1934-ben az Automobil und Motorrad Weltalmanach nevű kiadványt szerkesztette, 1934-től az A Nép és az Esti Újság munkatársaként kereste a kenyerét és a hírmorzsákat. Könyvei is jobbára a sportszakma természetrajzát ölelik fel, így A modern sísport, az Automobil Almanachvagy éppen A sízés technikája síkon, lejtőn, meredekencímű kötet. Túl a harmincadik életévén érdeklődési körét a benzinfaló masinák töltötték ki és határozták meg, noha maga is elismerte egy 1925-ös Színházi Élet-cikkben, hogy „tulajdonképpen a motorkerékpár egyik leggyengébb oldalam”.

Az első magyar téli-nyári olimpikon Déván István az 1940-es években még egy fontos feladatot kapott a hazai sportéletben. Amikor a „magyarországi Garmisch-Partenkirchen”létrehozásának szándéka felvetődött, Déván Istvánt kérték fel, hogy járja végig Kárpátalját és Erdélyt, és tegyen javaslatot, hol lehetne a téli sportok központját kialakítani. „Déván többhavi tanulmányút után a Radnai-havasokat jelölte meg helyszínül, Borsa község közelében– írta a Korunk című folyóiratban megjelent tanulmányában Killényi András. – A síszövetség bizottsága 1941. október 23-án a helyszínre utazott, és minden szempontból alkalmasnak találta Borsafüredet, amely 830 méter magasan, hóban bővelkedő és szélcsendes helyen feküdt a Radnai-havasok északi részén.”

Borsafüred aztán végül mégsem tudta betölteni tervezett szerepét, sőt az 1944-re ideálmodott téli olimpiai pályázatot is elsodorta a háború lavinája.

Mindez persze nem Déván Istvánon múlott, aki 1944-ben elhagyta az országot, és 1977. május 21-én bekövetkezett haláláig (Nyugat)-Németországban élt.

A magyar sportpolihisztor 85 esztendőt kapott a sorstól.