„Istennek megvan a terve velem” – a tornász Mészáros Krisztofer olimpiai aranyról álmodik

– Tényleg megtörtént, hogy a szülei egy bevásárlóközpont négy méter magas oszlopának tetejéről hívták le?
– Akkor még nem tornáztam, de folyton felmásztam mindenre, így arra az oszlopra is, és onnan néztem a szüleimet.

– Szülőként lehet, hogy infarktust is kapnék ilyen helyzetben… Ez volt a mániája?
– Nagyon sokszor néztem Tarzan-filmeket, onnan jött az ötlet: ő mindig felmászott a fára, gondoltam, én is felmászom – mindenre.

– És ha meglátott valahol egy kötelet, elkapta a végét, és lengett rajta?
– Ezt otthon csináltam.

– Tessék?!
– A nappaliban volt egy ötméteres kötél, azon lengtem. De a Tarzan-rajongásom olyan erős volt, hogy lándzsát is csináltam magamnak: egy bambusz végére rátűztem egy tompa kést.

– Vagyis ha sarkítjuk, a tornasport Tarzannak köszönheti Mészáros Krisztofert? Volt egyáltalán kapcsolata a családnak a sportággal?
– Igen, anyukám egy ideig tornázott, a nővérem iskolai szinten űzte, s a kisebbik bátyám is belekóstolt a sportágba, korosztályos magyar bajnokként hagyta abba néhány év után.

– Egy nővére és két bátyja van, csak ön lett versenysportoló?
– Sportolni mindenki sportolt – nem azért, mert elvárták a szüleink, de tőlük is azt láttuk, hogy mozogni jó és érdemes. Az idősebb bátyám röplabdázott, még edzői képesítése is van, ő most éppen kétdiplomás pályakezdő.

– Kering egy másik történet is önről, amely az óvodához kapcsolódik.
– Az is igaz, mert akkortájt az óvodában, de otthon is állandóan kézen állva közlekedtem.

– Mit szólt hozzá az óvónője?
– Nemigen emlékszem már, csak az érzésre, ami bennem volt: néhány óvónőt zavart, hogy kilógok a sorból, hogy rendre mást csinálok, mint amit kellene. De egyikük, Zsuzsa néni biztatta a szüleimet, hogy vigyenek el tornázni, mert hozzám hasonlót még nem látott.

MAGASAN ÁTUGROTTA A BÁLÁT AZ ELSŐ EDZÉSEN

– A kötél megvan még a nappaliban?
– Igen, de már nem használom, egy fárasztó nap végén nem marad energiám ilyesmire.

– Tarzan, oszlop, kötél, kézen járás magától értetődővé teszi, hogy a szülők leviszik a tornaterembe a gyereküket. A Mészáros családban is így történt?
– Igen, és elhatározásukat az óvónőm is helyeselte... Emellett az edzőlegenda, Röck Samu bácsi – aki Borkai Zsolt edzője volt – is mondogatta, hogy próbáljam ki a tornát, én meg kikötöttem a teremben. Az első alkalommal egy bálát kellett átugrani tigrisbukfenccel, és olyan magasan ugrottam át, hogy mindenki csak nézett nagy szemekkel. Még a nevelőedzőm, Szűcs Robi bácsi is.

– Vagyis egyből eldőlt, hogy marad is a teremben.
– Valahogy így történt.

– A sikeres tornászok közül többen is említették, eleinte féltek a szerektől – önben is volt félelem?
– Nem nagyon, talán csak nyújtón éreztem, amikor a sima köröket tanultuk. Attól kissé tartottam, de nagy félsz sohasem volt bennem.

– Akkor sem, ha, mondjuk, nagyot esett az edzésen? Egyáltalán volt ilyen?
– Igen, nyújtón. De akkor már jóval nagyobb voltam, túl korán engedtem el a vasat, és a bordáimmal ráestem. Na, akkor elkezdtem félni a szertől, de különösen ettől az elemtől, nem is gyakoroltuk éveken keresztül, éppen egy hónapja kezdtük el újra. De már eltűnt belőlem a félsz, túlléptem rajta, ezért is vettük elő ismét.

– Azt mikor mondták, hogy „maradj, Krisztofer, mert tehetséges vagy”?
– Az első edzésen. Noha Kollár Bandi bácsi hét és fél évesen „öregnek” talált, a végén mégis azt mondta a szüleimnek, örülne, ha ezután rendszeresen hoznának edzésre. Aztán három évvel később Magyar Zoltán úgy dicsért a szüleimnek, hogy százévente egy olyan gyerek jön le a terembe, mint én.
– Ez persze motiválhat is egy gyereket, de akár az ellenkező hatást is kiválthatja.

– Ez igaz, a sok dicséret teherré is tud válni.
– De ahogy haladtam előre, ahogy tanultam az elemeket és jöttek az eredmények a kisebb versenyeken, egyértelművé vált nekik, ha így folytatódik, valami jó is kisülhet belőle a későbbiekben.

– A „nekik” a szüleit jelenti?
– Igen, ők az első perctől támogattak, és valahogy meg sem fordult egyikünk fejében sem, hogy csak amatőr szinten tornázzak.

– A teremben mindenki Titinek szólítja. Kitől kapta a becenevét?
– A kisebbik bátyámtól, de ne kérdezze, miért nevezett el így. Múltkor valakinek elmondtam, hogyan kaptam a nevem, a testvérem meg leszúrt, hogy mindig rosszul mondom el a történetet. Úgyhogy ebbe inkább bele sem kezdek, arra viszont emlékszem, hogy eleinte nem tetszett – aztán megszoktam, rajtam is maradt, és ma már mindenki így hív, nem csak a tornateremben.

– Legkisebb gyerek volt a családban, ez azt is jelenti, hogy a kicsi Titinek mindent szabad volt?
– A fiatalabb bátyám és köztem csak egy év van, úgy nőttünk fel, mintha ikrek lennénk, és még hasonlítunk is egymásra! Ezt csak azért mondtam el, mert előfordult, hogy nekem valamit megengedtek a szüleim, mert én voltam a kicsi, neki viszont nem. De az is megtörtént, hogy nem engem vettek elő anyáék valami miatt, hanem őt, pedig én csináltam a rosszaságot... Azért jó gyerek voltam, és ha megkérdezné a szüleimet, szerintem megerősítenék.

– Ez így túl tökéletes, valaminek hibádznia kell! Sohasem lógott például az iskolából?
– Nemigen jártam iskolába – de mielőtt azt mondaná, hogy na, itt a hiba, elárulom, hogy azért nem, mert hamar egyéni tanrend szerint tanulhattam. És édesanyám pedagógus, úgyhogy ő is rengeteget segített. Amikor ugyanis elkezdtünk naponta kétszer edzeni, nem értem be a kezdésre a suliba. Emiatt váltanom is kellett, a győri Móra sportiskolában folytattam a hatodik második félévétől.

HATSZERES TORNÁSZNAK LENNI RANGOT JELENT

– Tanulni szeret?
– Attól függ, mit. Vannak olyan tárgyak, amelyeket muszáj tanulni, és jó is, ha tisztában van bizonyos dolgokkal az ember, de azért azt már éreztem, hogy miért kell egy verset határidőre megtanulni... És hát persze a matematika – nekem mindig is kínai volt. De mindig azt mondogatták körülöttem, hogy egy jó sportolónak jól is kell tanulni, én pedig elfogadtam. Ha muszáj, akkor muszáj.

– A sportolóknak rendszerint két típusa van: az egyik csoportba tartozó már gyerekkorában azt mondogatja, hogy olimpiai bajnok akar lenni, a másik viszont nem fogalmaz meg ilyen célt – vagy mert nem mer, vagy mert nem akar terhet tenni a saját vállára. Ön melyikbe tartozik?
– Az elsőbe.

– Fogadjunk, hogy a 2012-es londoni olimpiát nézve határozta el, hogy bajnok akar lenni!
– Így történt, ám akkor még nemigen fogtam fel, hogy Berki Krisztián mit is ért el. Persze örültem, hogy nyert, s tudtam, hogy olimpiai bajnoknak lenni a legnagyobb siker, és ezzel együtt azt is tudtam, hogy én is az szeretnék lenni. Akkor még nem is ismertem Krisztiánt személyesen.

– És milyen, amikor a nagy példakép „alászáll”?
– Ma már rendszeresen találkozunk, beszélünk, de az elején bátortalanabb voltam. Volt egy nagy plakát a szobámban, amelyen Krisztián lovazik, azt még alá is írattam vele – a plakát még ma is megvan, de már bevittem a győri klub edzői szobájába.

– Amikor egy fiatal tornász kimondja, hogy olimpiai bajnok akar lenni, a szert is látja maga előtt, amelyen a csúcsra akar érni?
– A lólengés nagyon jól ment kiskoromban, és mások is mondogatták, hogy a ló lesz az én szerem – mivel hamar meg tudtam csinálni a nehéz elemeket is rajta, én is azt gondoltam, lólengésben lehetek igazán jó. Aztán ahogy telt az idő, ahogy erősödtem, kiderült, nemcsak a ló megy, hanem a talaj, a korlát, a nyújtó is, és szépen fejlődöm ugrásban és gyűrűn.

– Ezért hangsúlyozza mindig, hogy hatszeres tornász. Erre nagyon büszke, ugye?
– Azt szoktam mondani, hogy a tornában az egyéni összetett a királyszám. Rangot jelent hatszeres tornásznak lenni.

– És jóval nehezebb is hat szerre készülni – olyan nem fordulhat elő, hogy összekavarodnak a fejében a gyakorlatok?
– Mire odaérünk egy versenyre, rögzül minden. Egyébként kiskoromban én is gondolkoztam rajta, vajon hogyan fogom megjegyezni a gyakorlataimat, aztán rájöttem, hogy tényleg annyira belénk ég minden elem, és a sorrend is, hogy előadás közben nem is kell gondolkozni, megy minden magától, ösztönösen.

– Most már jó ideje mindenki azt mondogatja, hogy Mészáros Krisztofer mennyire tehetséges, hogy átveheti a stafétát Berki Krisztiántól, hogy tényleg odaérhet a legjobbak közé. Hogy nem roppan össze ettől?
– Úgy, hogy nem gondolkozom ezen, egyszerűen nem figyelek az elvárásokra. Ha pedig mégis érzek nyomást, mint például az antwerpeni kvalifikációs világbajnokság előtt, ott a sportpszichológusom, vele azért dolgozom, hogy átsegítsen ezeken a nehézségeken is.

– Hogy valóban felérhet a csúcsra, ön sem fél kijelenteni. Nem vagyunk hozzászokva, hogy egy sportoló ilyen bátran nyilatkozik. Ennyire hisz saját magában?
– Nem félek kijelenteni – vallom, hogy magabiztosnak kell lenni. Ha valaki nem azért megy a versenyre, hogy nyerjen, akkor minek megy?! Úgy felesleges elindulni, hogy talán egy döntő összejöhet, úgy még inkább, hogy az ember csak a részvételt hangoztatja, ennek semmi értelme sincs szerintem.

– A tornasportban azonban nem csak a versenyzőn múlik a siker. Hogyan viseli, ha nem annyi pontot kap a gyakorlatára, mint tervezte, remélte?
– Igazságtalannak érzem, de muszáj elfogadni. Persze lehetne dühöngeni is, ám különösen akkor, ha még vár az emberre a többi szer, nincs értelme. Úgy kell felfogni, hogy az már a múlt, azon már nem lehet változtatni.

– Az ember ötvenévesen ilyen higgadt, nem huszonévesen... Ebben a hite is segíti?
– Mindenképpen. Még ha igazságtalannak is érzek valamit, úgy fogom fel, hogy valamiért úgy kellett történnie, nem lehet véletlen, hogy csak annyi pontot kaptam a gyakorlatomra. Lehet, azért történt így, hogy legközelebb még jobb legyek, vagy, mondjuk, figyeljek oda egy-egy hibámra.

A FELKÉSZÜLÉS RÉSZE AZ IMÁDKOZÁS IS

– Ha sérelem, ha bánat, ha öröm éri, mindig Istent keresi?
– A Bibliában áll: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van.” Ha valami nem úgy történik, ahogyan szerettem volna, az is a javamra válik később. Erre jó példa a tokiói olimpia előtti időszak: ha akkor megszerzem a kvótát, lehet, hogy nem tudtam volna annyit fejlődni, ami ahhoz kellett, hogy „elbírjam” a mostani gyakorlataimat – velük nagy esélyem van egy jó eredményre Párizsban.

– Ha már Párizst említette: legalább két éve mondogattuk, hogy az októberi antwerpeni kvalifikációs világbajnokságon a férficsapatnak reális esélye van megszerezni a kvótát. Végül nem sikerül, ám ön egyéniben indulhat az olimpián. Hogyan tudott úgy ünnepelni, hogy a társait ne bántsa meg?
– Nem volt könnyű, nem is vittem túlzásba. De amikor Antwerpenben mindannyian leestünk a nyújtóról, ami az első szerünk volt, tudtam, hogy a csapatkvóta valószínűleg elszállt, onnantól muszáj volt az egyénire koncentrálnom. Biztos voltam benne, ha a másik öt szeren jól megcsinálom a gyakorlatom, a rontás ellenére meglesz az egyéni kvóta.

– Ritkán látni olyat, ami a nyújtón történt, hogy egy csapat minden tagja leesik a szerről. Nem volt dühös Istenre?
– Nem szoktam dühös lenni rá, inkább megpróbálom megérteni, mit miért tesz. Hogy nem sikerült Tokióra kvótát szereznem, azt már említettem, de amikor ott volt előttem az esély, és három szeren is rontottam, jó ideig bennem volt, hogy ez miért történt. Imádkoztam, megtettem mindent, mégsem sikerült – és akkor beugrott az ige, amit idéztem, majd ez is a javamra válik. Az ő akaratából történt ez is, Istennek megvan a terve velem. Hogy mi, nem tudom, de figyelek rá, s megyek az utamon.

– Elárulta, hogy a felkészülése része az imádkozás is, s ha nem imádkozik eleget, úgy érzi, nem áll készen a versenyre.
– A versenyek előtti időszakban van így, ám nem kötelezően előírt imákat és imádkozás jelent, hanem belső bizonyságot, amikor azt érzi az ember, hogy rendben van minden, mehet a versenyre.

– Elmúlhat úgy egy nap, hogy nem imádkozik?
– Ha sok a dolgom, előfordul. A hitem nem szokásokhoz, számokhoz kötődik, hanem az életem értékrendjének alapja. És olyan is megesik, hogy hiába imádkozom, azt érzem, pusztán csak beszélek, nem ér semmit a mondandóm, de ezekkel a gondolatokkal nem szabad foglalkozni.

– A tornán kívül mi fér még bele az életébe? Mit csinál a szabadidejében?
– Például az iskolában ülök. A Testnevelési Egyetem tanulok – egyelőre nem tudom elképzelni magam edzőként a későbbiekben, de jelenleg ezt tanulom. Szeretek otthon lenni, sokat fotózok, sétálok a kutyámmal. Ha úgy adódik, jó érzés sokáig aludni, kávéval indítani a napot. Ilyenre persze ritkán van lehetőségem, de a barátaimmal edzés után gyakran elmegyünk biliárdozni, vagy éppen kipróbálunk egy szabadulószobát.

– Járt már Párizsban?
– Még nem.

– És fejben sokszor volt már ott?
– Még nem kezdtem el az olimpiára összpontosítani, de ha belevágunk a felkészülésbe, ez megváltozik, onnantól mindennap elképzelem azokat a gyakorlatokat, amelyeket Párizsban bemutatok.

– Ilyenkor a dobogó is ott van a képzeletében?
– Igen. A gyakorlatom, a győztes pontszám, a dobogó és a Himnusz.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 18-i lapszámában jelent meg.)